Miközben egyre többet tudok az apaságról, egyre megfejthetetlenebbnek tűnik. Mi sarjad ki az emberben ilyenkor és tölti ki egészen, megfellebbezhetetlen érvényességgel? Egyéves kora óta „ismerem” Dusit, vagyis ott vagyok az első felidézhető emlékeitől, homályos foltként, dörmögő hangként, még ha az első közös évünk jobbára a tapogatózásról szólt. Én próbáltam fennmaradni a mély vízben, ő tartózkodóan figyelte a kínlódásomat, a „lássuk, mi lesz ebből” kíváncsiságával. Akkor még úgy véltem, nem egészen vagyok alkalmas a feladatra, nem tudok síró gyereket varázsszóra elcsendesíteni, ahogy a nejem, nem értem a negyed- és félszavakat.
Aztán belejöttünk. Ő is, én is. Zsigának hív, de másoknak már apaként beszél rólam, ami olyan, mintha minden nap egy kitüntetést akasztanának a nyakamba. Megvannak a magunk játékai és szertartásai: birkózás, vetkőztetős verseny (hogy ne kelljen évszázadokat várni a fürdésre), együtt nézzük a billiárdot és a focit, szeretünk főzni és anyának meglepetést okozni. Felragyog, amikor büszke vagyok rá, és ki is mondom. Lelkizni egyelőre a nejemmel szokott, nekem olyankor ki kell mennem a szobából, de azért beszélgetünk, fecsegünk, tréfálkozunk.
Ahogy nő – már nyolcéves lesz idén –, úgy erősödnek meg a vonásai, a kisfiú lágyságán már átütnek a kamaszodni vágyó test jelei. Ezek a vonások nem az enyémek. És a tolakodó gének most mintha az anyja ismerős jegyeit is kezdenék kicsit háttérbe szorítani. Nap mint nap látom a változást, az egyenlőtlen harcot. Az „igazi” apa tör előre az anatómia törvényei szerint. Aki egy pillanatig sem hanyagolta el a fiát, minden nap többször telefonál, rendszeresen találkoznak, s bár inkább a nagyszülő szerepkörét viszi engedékenységben és a találkozások gyakoriságában, mégis meghatározó szereplő volt és marad is. Mintha a természet most „hálálná” meg azt az atyai gondoskodást, amit tagadhatatlanul nyújt neki.
És hogy milyen a köztünk lévő viszony? Amíg az apaságom csak sarjadozóban volt, könnyen bántam nagyvonalúan a kérdéssel, és „virágozzon minden apa!” felkiáltással álltam az egészhez. Meghagytam a féltékenységet neki. Ám amikor már teljes erővel tombolt bennem az apai láz, a féltékenység is megjelent. Ha nála van a gyerek, én kicsit belehalok, és már messze nem vagyok képes könnyedén kezelni a duplikátum kérdését. A szerelem is csak ritkán tűri, ha többen kopogtatnak az ajtón ugyanabban a szerepben. Szóval, mire az igazi apa megküzdött magával, és megbékélt a helyzettel, én lettem duzzogó és méltatlankodó csitri. Aki számolja a perceket, önző és kérlelhetetlen. Néha, amikor van erőm ehhez, persze én röhögök a leginkább magamon. Máskor viszont csak füstölgök, mint a Vezúv.
De most az igazi apa arca néz rám az imádat tárgyából, és ez az igazi lecke. Mert bármilyen furcsa – vallottam be magamnak valamelyik nap, amikor a gének szinte mindent meghatározó erejéről olvastam egy remek könyvet –, Dusi révén bizony az igazi apát, és a mögötte álló ismeretlen embereket is szeretem, befogadtam, átvettem. Ők is ott tolonganak birkózás és vacsora közben, a gesztusok és tettek mesélnek róluk, ha akarom, ha nem. Miközben persze látom a nevelés hatásait, az együtt töltött idő perceit.
A minap – igazából már számolgattam, hogy mikor jöhet el ez a pillanat – birkózás közben, amikor épp vesztésre állt a párnacsatában, kicsúszott belőle a mondat: Nem is te vagy az igazi apám. Rögtön elvörösödött, és próbált elbújni a takaró alá, visszaszívni a bátortalan szavakat. Nem is nagyon akarta megismételni, amit mondott, rossz pillanat volt, felejtsük el. Aznap az iskolában igazi sérelem érte, a barátjáról kiderült, hogy mégsem a barátja, és ez – bár ilyenkor szinte naponta változnak az erő- és baráti viszonyok – szíven ütötte. Egész nap erről beszélt, próbálta kidobni magából a fájó élményt.
Nevettem a dolgon, miközben mégis megtapadtak bennem a szavak. Tudtam, hogy nem így gondolja, nem is erről szól az egész, a psziché játssza a maga furcsa játékait, én meg rosszkor voltam rossz helyen. Meg egyáltalán: ki is vihetné el a villámhárító hálátlan szerepét, ha nem a szülő? Aztán már fürdés közben, amikor bevittem a törölközőt, szinte sírósan bújt hozzám, és bocsánatot kért. Nem számítottam rá, nem is vártam el tőle. Álltam némán, csontig hatottan, és nem akartam könnyezni előtte. Szeretlek, Zsiga, mondta, és ekkor valahogy egészen biztosra vettem, hogy nincs többé az a mondat, ami közénk állhatna. Megnyertünk egy el sem kezdett csatát. Kitűztük a mindig is nyitva álló vár tetejére a lobogót.
Persze előttünk állnak még a kamaszkor viharai és igazságtalanságai, ám a szövetséget, ezt a talált vérséget nem írhatja felül. A lázadás tűrése, kezelése és az abból való kigyógyulás is a szülők munkakörébe tartozik. Eltettem, bespájzoltam magamnak a pillanatot, kitart ez a következő évtizedekig. Teremtettem már néhány dolgot, szereplőket és világokat, indázó történeteket, de az én „gyerekeim” jóval gyorsabban távolodnak tőlem. Most viszont minden megváltozott: az apaság regényét szerencsére Dusán írja, és én minden nap hálásan hüledezek a fordulatain.
