Hegyi Gyula: A V4-et el kell engedni, Orbán Viktor után az EU örömmel fogadja vissza Magyarországot

Az Andrássy Gyula Kör külpolitikai szakértői múlt héten terjedelmes dokumentumot adtak közre Magyar külpolitika 2022 után címen. Noha én nem vagyok „kör”, csak egy külpolitikával is foglalkozó politikus és publicista, fontosnak tartom részben árnyalni, részben kiegészíteni az anyagot, amely elveiben tisztességes, érvelésében korrekt, de – talán éppen a kollektív szerzőség miatt – kevés gyakorlati javaslatot tartalmaz, a hazai baloldali-liberális beidegződéseknek megfelelően tartózkodik a geopolitikai megközelítéstől, és lényegében mindent az ideológiai és jogállami szempontok alapján értelmez.

Hangsúlyozom, hogy ezeket magam is fontosnak tartom, de hosszabb távon egyetlen ország sem szakadhat ki földrajzi és történelmi determináltságából. Hazánk a Németország és Oroszország közti sávban van, és ez olyan adottság, amely – a nemzetközi szerződésekkel szemben – sohasem fog megváltozni. Jelentőségét nem kell túlmisztifikálni, de e két nagy országhoz való viszonyunk a közös euroatlanti tagság ellenére is gyökeresen más, mint mondjuk Portugáliáé. Ezt egyébként az Andrássy Kör névadója még pontosan értette, bár téves következtetést vont le belőle.

Ebben bárki – magyarellenes szlovák nacionalista, cseh kommunista, olasz újfasiszta– a pillanatnyi szövetségese lehet, aki szintén konfliktusba kerül az Unióval. Az új kormány EU-politikájának sikere ezért elsősorban a belpolitikán múlik. Ha a jogállamiságot és az európai jogrendet sikerül gyorsan helyreállítani, ha a korrupció, az uniós pénzek ellopása, a társadalmi kirekesztés ellen huszárvágás-szerű döntések születnek, akkor egyfajta tékozló fiúként Magyarország az EU örömmel visszafogadott tagja lesz, és még bónuszokra is számíthat. A migráció kérdésében ugyanakkor fent kell tartani azt az álláspontunkat, hogy Magyarországot senki sem kényszerítheti olyanok befogadására, akiket a társadalom többsége nem akar befogadni.

NATO-tagságunk ügyében szerencsére nem sok változtatni való van. Tagságunkat a társadalom széles körben elfogadja, lényegi NATO-ellenes erő nincs a mai Magyarországon. Az USA számára térségünkben katonailag Lengyelország és Románia számít igazán fontos partnernek. E két ország szívesen fegyverkezik, örül a nukleáris rakétáknak is, és már csak udvariasságból sem lenne szabad elirigyelnünk tőlük ezt a dicsőséget. A katonai kiadások aránytalan növelése azért is káros lenne, mert felélesztheti a NATO-ellenes hangokat.

A dokumentum nagyon helyesen szól a regionális és szomszédsági politika fontosságáról, ugyanakkor szemérmesen hallgat a V4 jövőjéről.

A Lengyelországgal fenntartott „különleges kapcsolatoknak” – sokunk személyes lengyel rokonszenve ellenére – még egy reménybeli varsói kormányváltás esetén sem lenne sok értelme. Lengyelország 40 milliós állam, befagyott ellenségképpel és olyan regionális hatalmi ambíciókkal, amelyek teljesítéséhez semmilyen magyar érdek sem fűződik.

Uniós tagságunk eredeti célja is a Nyugathoz való csatlakozásunk, és nem a Varsói Szerződés helyett valamiféle Varsói Blokkhoz való igazodás volt. Sokéves uniós tapasztalatok alapján el kell ismernem, hogy Nyugaton még mindig él egy bizonyos előítélet, akár lenézés is Kelet-Európával szemben. Ezért részben a Nyugat, részben mi magunk vagyunk felelősek. Az előítéletek minket illető részét csakis mi tudjuk lebontani. Nem a „Brüsszelnek” való stréber megfeleléssel, hanem azzal, ha csakis olyan kérdésben vitatkozunk és vállaljuk a különbséget, amely valóban nemzeti érdek. A határon túli magyarságért való kiállás joga például valós nemzeti érdek, míg a melegházasság ellenzése vaskalapos butaság. Elfogadása senki valós érdekeit nem sérti, tiltása az egész országot rossz színben tünteti fel. Lassan ugyanez áll a marihuána fogyasztásának büntetőjogi üldözésére is.

A dokumentum szerzői csak halvány utalást tesznek az euróövezethez való „csatlakozási szándékunk bejelentésére”. Nyilván óvatosságból - de húsz évvel a közös valuta bevezetése után ezzel ideje lenne szakítani. Az euró bevezetése nélkül uniós tagságunk hosszabb távon névlegessé válik. A szlovák, szlovén, horvát és majdan a román euró árnyékéban a forint elmaradottságunk jele lesz. Orbán pontosan tudja, miért nem akarja bevezetni az eurót, nekünk pontosan ugyanezért kell mielőbb csatlakoznunk az eurózónához. Az átláthatóságért, az EU melletti elköteleződésért. Az euró bevezetése minden demokrácia-fogadalomnál egyértelműbb jele lenne annak, hogy az európai közösséghez tartozunk. A csatlakozásnak biztos lesz szociális ára, amelyet kompenzálni kell. De az eurót előbb vagy utóbb mindenképp be kell vezetni. A megtért tékozló fiú szerepében és a jelenlegi, viszonylag kedvező gazdasági környezetben ez könnyebb lesz, mint az utolsók után kullogva, amikor a „mindegy milyen áron” státuszáig jutunk el.

A dokumentum négy olyan megaprojektet nevesít (Paks II., Fudan Egyetem, Budapest-Belgrád vasút, egyiptomi-orosz-magyar vasúti vagongyártás), amelyek „bármiféle módosítása, esetleges felmondása várhatóan csak jelentős érdeksérelemmel együtt tud megvalósulni”. Ez őszinte és korrekt fogalmazás. Az egyiptomi projekthez nem értek, a másik háromról van véleményem. A nukleáris energia uniós rehabilitálása logikus következménye annak, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem minden más környezetvédelmi problémát, így például a kiégett fűtőanyagok kezelésének kérdését is felülírja. Ezért a paksi projektet „csak” a korrupciótól, a közpénzek bűnös kezelésétől kell megtisztítani. Ez fokozottan áll a belgrádi vasútvonalra, amely mai formájában irreálisan drágának tűnik, a projekt újratárgyalása jogos igény. E projektek tanulságait levonva érdemes lesz olyan törvényt vagy alkotmányos szabályt alkotni, amely az állami költségvetés brutális, évtizedekre történő megterhelését sokkal szigorúbb feltételekhez köti a mindenkori kormány számára.

A dokumentum minden alkalommal együtt említi Oroszországot és Kínát. Ez akkor is butaság, ha mások is ezt teszik. Oroszország minden sajátosságával együtt is az európai civilizáció része, több szál köti hozzánk, mint ami elválasztja tőlünk. A migráció, a dzsihád, az ázsiai országok növekvő gazdasági súlya, a Csendes-óceáni térség felértékelődése, a demográfiai válság mind-mind közös kihívást jelent számunkra és Oroszország számára. Macron nagyon bölcsen Lisszabontól Vlagyivosztokig értelmezi Európát. Az EU stratégiailag akkor lesz erős és stabil, ha egyszerre két lábon áll. Az USA-val való katonai szövetségen és az Oroszországgal való partnerségen.

Az orbáni külön-utas barátkozás Oroszországgal igazából csak az őt bíráló nyugati hatalmak bosszantását szolgálta, és sok hasznot nem hozott hazánknak. Nekünk egy, a ruszofóbiát feladó EU részeként kell újratervezni viszonyunkat Moszkvával. Példákért nem kell messze menni, a mag-Európa kormányai, az osztrákok, németek, franciák és olaszok alapvetően egészségesen állnak Oroszországhoz. Mindenesetre a meglevő magyar-orosz kapcsolatokat a korrupciós ügyletektől megtisztítva, de érdemes megőrizni.

A geopolitikában az ókori idők óta ismert az úgynevezett thuküdidészi csapda. Eszerint ha egy hegemón hatalom mellé felnő egy vetélytárs, amely elvenni készül a vezető szerepet, akkor a visszaszoruló állam gyakorlatilag rákényszerül a háborúra vetélytársa ellen. Ennek klasszikus példája volt Spárta háborúja a megerősödő Athén ellen. Salát Gergely, a kiváló magyar sinológus előadásában a világtörténelemből 16 ilyen helyzetet sorol fel, amelyekből 12 háborúval végződött. Nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy az USA és a Kína vetélkedésébe is bele lássuk a thuküdidészi csapda lehetőségét.

Ebbe persze sem nemzeti, sem uniós szinten nem tudunk beleszólni, a két óriás a megkérdezésünk nélkül sodródik a megmérettetésbe. Rajtuk múlik, háború vagy béke lesz belőle. A XXI. század legnagyobb geopolitikai mérkőzésének tétjéhez képest jelentéktelen a magyar-kínai kapcsolatok helyzete. A legtöbbet mégis azzal tehetjük a békéért, ha tiszteletben tartjuk Kína szuverenitását és területi épségét, s amennyire lehet, kölcsönösen hasznos kapcsolatokat tartunk fel vele.

Abban viszont felelősségünk van, hogy ne jöjjön létre a Nyugatot fenyegető legnagyobb veszély, az orosz-kínai katonai szövetség. Ennek szerencsére kevés az esélye. De a kardcsörtető háború-pártiak és a naiv világjobbítók együtt még ezt is összehozhatják. Kevés veszélyesebb dolog van annál, mint amikor valaki a geopolitikai realitásokat alárendeli az ideológiai megszállottságnak.