Szokták mondani, hogy mi ’68-as generáció vagyunk, és persze Párizsra, Cohn-Benditre, a Prágai Tavaszra, Dubčekre, a Beatlesre, az Illés együttesre, az Ifiparkra és ilyesmikre gondolnak. És van is benne némi igazság. De nekem elsősorban 1968. augusztus 21. volt az a dátum, az a határkő, amikor a gyerekkorból hirtelen átléptem valami másba. Még nem a felnőttlétbe, de annak valamiféle előszobájába.
A senki földjén jártam, már nem voltam általános iskolás, rövidnadrágos kisgyerek, de még nem kezdődött el a gimnáziumi lét sem: nyaraltam. A nyár nagy részét Szombathelyen, ismerős nagyfiúk és nagylányok között töltöttem, amíg anyám és az öcsém Párizsban, a disszidens apámnál voltak. Én túsznak itthon maradtam. Nappal bakelitlemezeket vittünk a strandra, jellemzően Rolling Stonest, azokat tették fel a lemezjátszóra, amíg mi a vízben ökörködtünk, és az árnyékban elszívtunk egy-egy fél füstszűrő nélküli Symphoniát. Persze, köhögtem tőle, de a haverom, Péter azt szívott, és nem lehetett kényeskedni, válogatni. Esténként néha házibuli volt, az utolsó estén, 19-én búcsúbuli. A belvárosban, amíg a többiek táncoltak, smároltak, én egy hatalmas ablak párkányán ültem, kifelé lógattam a lábam, bagóztam, talán már egy sör is volt a gyomromban.
Az egész pont olyan volt, mint egy fekete-fehér cseh újhullámos film – persze ezeket csak később láttam. De azt az álmot akkor félig ébren, élőben, ahogyan a kihalt macskaköves utcákon végigcsörömpöltek a tankok, a hatalmas rakétaszállító százkerekes teherautók, a nem éneklő, halálos csendben a platókról hátrafelé, minket bámuló orosz katonák. Hogy honnan jöttek, hová mentek? Arról fogalmunk sem volt. Az egész annyira szürreális volt, mint Rejtő Láthatatlan légiója a konflissal és a mögötte hosszan elhúzódva trappoló zászlóaljjal, akik leszegett fejjel, vakon vonulnak bele a sivatagba. Őszintén szólva én akkor még a sörnek, az elszívott cigik miatt érzett enyhe bódulatnak tudtam be az egészet. Emlékszem, hajnal felé eléggé csöndesen ballagtunk haza.
Két nappal később már Pesten, otthon, a saját ágyamban ébredtem. Anyám pánikolt, csapkodott valamiért, felhangosította a Reggeli Krónikát: „A Magyar Távirati Irodát illetékes helyről felhatalmazták…” Ki vonult be, hová? Nem nagyon értettem az egészet. Persze még nem ébredtem fel teljesen. Lett volna aznapra programom, a Köröndre kellett mennem bandázni, haverokkal eszmét cserélni, elmesélni nekik a nyarat, a csajokat, persze nyilván valamennyire kiszínezve a nyári élményeimet. De most nem lehetett. Anyám annyira összezuhant, hogy kissé húzódozva beleegyeztem: jól van, akkor elkísérem a munkahelyére, a szerkesztőségbe, mert valamiért hirtelen nagyon bemehetnékje támadt.
A New York-ház felrobbant méhkasként zengett-dübörgött. Minden körfolyosón bagóztak, hangosan tárgyalták az eseményeket, több emeleten is kitették a rádiókat az ablakba. Munkahelyen nem illett hangosan Szabad Európát hallgatni, a Kossuth szart sem mond – többnyire Bécset vagy valamilyen angol karattyolást hallgattak. De anyáméknál, a Népművelés két szerkesztőségi szobájában egy szlovák adó szólt, talán Kassa vagy Nové Zámky. Ibos Feri, a főszerkesztő, amúgy felvidéki származék, minden szót híven fordított, Faragó Vili, anyám és a Hungarian Trade-től meg a Valóságtól átszivárgott külsős szerzők őköré tömörültek. Olyan sűrű volt a szobában füst, mintha kigyulladt volna a szerkesztőség.
Egy időre visszamentem a körfolyosóra. Már benne jártunk a délelőtti csúcsforgalomban, a Hungária kávéház székeit-asztalait kitették az udvarba, a kitekert téglapiros napernyők alá. Tömve volt ez a belső terasz, és amennyire a negyedikről meg tudtam állapítani, ott is kupaktanácsot ültek a meg nem értett alkoholista költők. Kivételesen nem az igazságtalanul visszautasított kézirataikat lobogtatták, fennhangon szidva az Aczél seggét nyaló gyáva szerkesztőket, hanem a szörnyű híreket taglalták: itt a világvége.
Egy idő után anyám is ingajáratba kezdett a szerkesztőség és a Hungária között. Mert lent is voltak haverjai, ismerősei, elsősorban a Nagy Laci, na meg persze a kommersz ginek, akkor még tonik nélkül. Aztán valahogy a Hubayék mellé csapódtunk, Kuczka volt még ott meg Karinthy Cini, Réz Ádám. A Szépirodalmi egyik szobájában ültek, a felnőttek bent, a rádió mellett, én meg a körfolyosóról behajolva hallgattam őket a nyitott ablakban. Kassát már elfoglalták az oroszok (vagy a magyarok, ez nem volt világos). Mindenesetre a kassai adó már elhallgatott, és hamarosan Pozsonyból sem jött több helyszíni tudósítás. Ahogy a Réz mondta – itt ő, a Švejk magyarra ültetője fordított nekünk – ezek a recsegő kiáltások már az úgynevezett rókaadókból származtak, szlovák katonai rádiókból, amelyek aztán a nap előrehaladtával fokozatosan, keletről nyugat felé haladva elhallgattak, és kora délutánra nem maradt más utánuk, csak a süket, halálos csönd.
Addigra persze anyám teljesen elázott. Amúgy sem volt már értelme tovább ott agyalni az események fölött, elkezdtem finoman hazafelé navigálni. Valahogy felmásztunk a 67-esre, mert akkoriban még az járt a 78-as helyett Budára, a Naphegy tér irányába.
A buszon anyám tovább lamentált magában, hergelte magát, és valahol a Szarvas tér környékén már nem bírta tovább, fennhangon ráförmedt az utasokra: – Mit hallgattok, sunyítotok itt, gyáva szarok!
Hát, ugye, 14 és fél évesen égett a pofám, ezek a szerencsétlen alkalmazottak, pártnyugdíjasok, háziasszonyok, esetleg maguk is megszeppent diákok nem tehetnek semmiről, nem ők a Brezsnyev, nem ők a Kádár, legfeljebb ma még nem ittak annyit, ezért persze, hogy hallgatnak, mi a fenét mondhatnának. De leginkább iszonyúan sajnáltam az anyámat, hogy ennyire kiborult, ennyire ki kellett kelnie magából. Mert egyébként a politikai kommentárjait általában a telefonlehallgató altiszteknek szokta nyugodt hangon előadni, visszafogott hangerővel, úgy, hogy addig még a közismerten exávós házmesternek sem volt túl sok jelentenivalója róla.
De aznap, ezen az augusztus 21-i, szerdai napon mindez örökre megváltozott. Anyámban végleg eltörött valami.
A további botrányokat és egy esetleges rendőri intézkedést megelőzendő egy megállóval hamarabb finoman lesegítettem a buszról. A Dózsa-szoborig még valahogy gyalog elvánszorogtunk, de ott leült, és egy tapodtat sem volt hajlandó továbbjönni hazafelé. Nagyon hosszas könyörgés árán sem sikerült onnan elmozdítanom, és egy idő után már nem voltam képes tovább mellette maradni. Mikor szégyenkezve elsomfordáltam, még többször vissza-visszanéztem: ott ült az alacsony kő mellvéden, bagózott és halkan sírt. Talán csak órák múltán ért haza.
Másnap már teljesen józanul, nagyon határozottan rám parancsolt: nem mehetek mégsem az Arany János heti bentlakásos gimnáziumba, magyar–matek szakra, pedig egy baromi nehéz felvételi után végül befogadtak, hanem ide fogok járni, a szomszéd házban lévő Petőfibe, „majd a nagyanyád elintézi” (iskolatitkár volt), olyan szakra, ahová még be lehet nyomni.
Ilyen háborús időkben nem mert elengedni maga mellől. Akkor valahogy én is felfogtam, hogy ez így lesz jó.
