Ha Orbán tanácsadója lennék, azt javasolnám, mindenképpen kerülje el a 2006-os elbukott tévévitához hasonló helyzeteket – mondja Keszthelyi András kampányszakértő, aki a baloldali jelölt stábjában dolgozott akkoriban. – Tizenhat év miniszterelnökséggel a háta mögött bárkivel is állna szemben – a jelen helyzetben Márki-Zay Péterrel –, ő lenne a toronymagas esélyes, mégis neki kellene messze felülmúlnia a várakozásokat, hogy azt mondhassa, nyert. Még mindig kisebb kockázat számára kibújni a vitából, mint belemenni. Hiába nevezik gyávának, és mondják, hogy ismét megfutamodik, ebben a médiatérben a magyar választók fele erről nem is értesül.
A vitáról a kérlelhetetlen szembenállás, vélt vagy valós igazunk képviselete jut eszünkbe, és nem a másik meggyőzése, hanem a legyőzése. Rokonértelmű kifejezései között is a veszekedést leírók vannak túlsúlyban (viszály, civakodás, perpatvar stb.), és kevesebb a szópárbajtartalmú, az is inkább latin eredetű (konfrontáció, disputa). A 2016-ban alapított Vitakultúra Akadémia vezetője, Benedek Péter is innen közelíti meg a témát. – Magyarországon már a szónak is negatív felhangja van. Míg az angolszász országokban a középiskolában tanítják az érvek ütköztetését, addig nálunk a vita veszekedéssel egyenlő. A kifejezés tartalma fékezi és blokkolja az embereket. Ezért a vitakultúra-tréningek elején meg szoktuk kérni a résztvevőket, gondoljanak a vitára betűszóként: „v«” mint véleményformáló, „i” mint interaktív, „t” mint tényekre támaszkodó, és „a” mint argumentáció” – mondja az alapító vitatréner.
Az Akadémia nyílt tanfolyamokon és céges tréningeken pallérozza a résztvevők vitatechnikáját, emellett nonprofit klubot is működtetnek. Míg a retorikaképzéseken a meggyőző, szórakoztató, technikai beszédeket tanítják és gyakorolják egy szűkebb közönségnek, addig a vitakultúra-fejlesztés a társas interakciókra helyezi a hangsúlyt, és szélesebb rétegeket ér el. A vitaversenyek résztvevői számára megszokott, hogy a sikerhez mindkét oldalt meg kell tudni védeniük. Ez mindenkinek hasznos, hiszen ha megtanulunk együttérezni a másik féllel, megismerve az érveit, elkerülhetjük, hogy az eszmecsere veszekedésbe fulladjon.
– Amíg az éremnek két oldala van, a világ dolgainak sokkal több. Ha egy hengert nézünk más szögekből, láthatjuk körnek és négyzetnek is, és mindannyiunknak igaza van. A felismeréshez szükség van a kritikus gondolkodásra. Ha a konfliktusmentesség és az egyetértés volna a kreativitás alapja, Észak-Korea lenne a világ leginnovatívabb országa. A legjobb ötletek ott születnek, ahol az emberek tudnak és mernek nem egyetérteni, és az eltérő véleményeket nem problémaként, hanem erőforrásként kezelik – magyarázza a szakember.
Aki fél, nem gondolkodik
A hazai vitakultúra problémái között elsőként azt említi, amikor a vitázók nem maradnak a témánál. A „melyik iskolába menjen a gyerek?” kérdéstől szemvillanás alatt el tudunk jutni a „te sosem viszed le a szemetet”-ig. – Szokták mondani, hogy azért van két fülünk és egy szánk, hogy kétszer annyit hallgathassunk, mint amennyit beszélünk. A másik meghallgatása esszenciális képesség, amihez komoly agyi tréning kell. De ez az igény gyakran fel sem merül. Csak a mondandónkra összpontosítunk, belekapaszkodunk a vitapartnerünk egyetlen szavába, és már fogalmazzuk is az ellenvéleményt – idéz ismerős helyzeteket. Miután a vita célja a legjobb megoldás felkutatása, ezért valójában mindkét (vagy az összes) fél a győztese lehet. – Nem az a lényeg, hogy nekem legyen igazam, hanem az »egy csónakban evezés« felismerése, és hogy a csónak minél messzebbre jusson. Nem kell mindenről ugyanazt gondolnunk. Nem utállak azért, mert te zöldnek látod, amit én kéknek, ettől még boldog szomszédságban, házasságban élhetünk, vagy akár jó politikai kapcsolatban ellenfelekként – állít egy idehaza illúziónak hatót a tréner.
A felismeréseket segítő logikus gondolkodást a veszteségtől való félelem is blokkolhatja, amire Benedek szerint rájátszhat a háborús retorika. „Félj, érezd magad rosszul, és akkor tudjuk, mit fogsz cselekedni. Ha félsz, nem gondolkozol” – mondja, de az Akadémia hitelességére vigyázva, nem kommentál konkrét politikai történéseket. Számára a győzelem az volna, ha a vitakultúra minden oldalon fejlődne. A tévévitákban is, ahol nyitottság helyett általában inkább bezárnak a felek, és csak a saját igazukat erőltetik. Márpedig a hókuszpókusszal és érvelési hibákkal teletömött polémiával szerinte aligha lehetünk eredményesek.
Eltérő képernyőképesség
Demszky Gábor, Kuncze Gábor és Gyurcsány Ferenc stábjában is dolgozott a képernyős ütközésekre felkészítő tréningeken Keszthelyi András kampánytanácsadó, politikai elemző. Látványos, szórakoztató és informatív fórumnak tartja a televíziós vitát. „Híve vagyok a miniszterelnök-jelöltek, szakpolitikusok vagy – ahol közvetlenül választják őket – államfőjelöltek közötti tévévitáknak. Még mindig érdekesebb egy másfél órás műsort megnézni, mint elolvasni egy vaskos pártprogramot, pláne többet” – mondja az elemző.
Egy erre szakosodott internetes szakportál 95 országot ismer, ahol tévévitákat szoktak rendezni. A listán Magyarország is szerepel, bár nálunk ugyanannyi ideje – épp tizenhat éve – nem láthatott ilyet a közönség, mint ameddig a választási küzdelem ezen eleme egyáltalán hagyományban volt. A gyakorlat erősen szóródik: Putyin elnök nem tiszteli meg az orosz tévénézőket, és az esemény gyakorta felvételről megy: Vlagyimir Zsirinovszkij egy ilyen alkalommal dobta sutba az érveket, és temette öklét Nyikolaj Goca arcába. Az Egyesült Királyságban ban sem mindig áll kötélnek a kihívott, John Major hiába „csirkézte le” a későbbi nyertes Tony Blairt, utóbbi nem nyitott vitát a vita fölött, Boris Johnson azonban kiállt Jeremy Corbyn ellen, amit hasznára is fordított.
A televíziós vita általánossá válása – mondja Keszthelyi – viszonylag új keletű fejlemény. Az elsőt az Egyesült Államokban rendezték 1960-ban. Nixon és Kennedy küzdelmét végül éppen a képernyőképesség dönthette el: a korábbi alelnök elgyötörtnek és enerváltnak tűnt, míg a jóképű demokrata jelölt energikus volt és megnyerő. És hogy mennyit számít a látvány: a rádióhallgatók Nixont hozták ki nyertesnek. Az elmúlt évtizedekben a tematikus csörtékből álló vitasorozat elhagyhatatlanná vált az USA-ban, aligha menekülhetne el előle egy elnökaspiráns blamázs nélkül.
Amerikában a tévévitákat kifejezetten erre a célra alapított testület felügyeli. Másutt jellemzően a tévétársaságok és a politikusi stábok alkufolyamata előzi meg a lebonyolítást. A 2006-os utolsó hazai összecsapás feltételeit is így határozták meg. A nagyfokú és kölcsönös bizalmatlanság miatt alaposan beszabályozták a kivitelezést. Nem lehetett például közbekérdezni. Süveges Gergő, az egyik műsorvezető meg is jegyezte: ők töltik be a „feleselő homokórák” szerepét. Jegyzeteket sem lehetett használni. Amikor Orbán ezt meghallotta, „kinyújtott a képből” egy köteg papírt, és már majdnem lelépett a termete miatt Gyurcsányénál magasabb dobogóról, amikor meghallotta, műsor közben nem lehet elhagyni a posztot. Nem ekkor billent meg utoljára.
Orbán Viktor mai hárítását Keszthelyi András érthetőnek tartja. A tévévitában komoly kockázat van, és a miniszterelnök ezt nemegyszer megtapasztalta már. – Zsenge ifjúként váratlanul legyőzte Horn Gyulát, majd ugyanilyen váratlanul kikapott Medgyessy Pétertől. Legutóbb pedig – ahogy mondani szokás – Gyurcsány Ferenc felmosta vele a parkettát. A fentiekből az is következik, hogy nem feltétlenül az nyeri a vitát, aki jobb benne – folytatja Keszthelyi. – Horn 1994-ben rutinosabb és esélyesebb volt, Orbán frissebb és pimaszabb. Négy évvel később azonban már Orbán volt a menő, a jó szónok és debattőr. Medgyessy közel sem beszélt olyan gördülékenyen, de ezt mindjárt az elején megvallotta, ezért levitte a felé irányuló várakozásokat. A néző annak drukkolt, hogy egyáltalán be tudja fejezni a mondatait. Ehhez képest volt egész jó, és ez elégnek bizonyult ahhoz az érzethez, hogy végül is Orbán nem tudta legyőzni őt – emlékszik a politikai elemző. Aztán 2006-ban a mindig átütő Fidesz-elnököt mintha lefojtották volna, kerülte a konfliktusokat, gyengének mutatkozott, míg a kormányfő pontosan, kerek mondatokban, élesen fogalmazott.
Beosztottal nem vitáznak
Keszthelyi szerint csak akkor változhatna meg a képlet, ha a saját szavazói követelnék Orbántól, hogy mossa fel a padlót az ellenzékkel. De miután a saját tábor edukált, és a fideszes politikai kultúrának nem része a vita, meg lenne lepve, hogy ha a fideszesek elbizonytalanodnának, ha nem látják vitatkozni a jelöltjüket. Ma az a valószínűbb, hogy ez nem fog megtörténni.
A hárításnak – ha ennyi nem volna elég – egyéb okai is vannak.
A Fidesz válasza is elég prompt lett: Márki-Zay Gyurcsány bábja, márpedig beosztottal nem vitatkozunk. Azt persze nem látom magam előtt, hogy mivel csak a főnökkel vitázik a kormányfő, ezért egy újabb Orbán–Gyurcsány vita lenne kilátásában – tette hozzá némi malíciával Keszthelyi. Szerinte az sem lenne érdeke a kormánypártnak, hogy a közvetítéskor előkerülő témákat rázúdítsa a meglepett híveire: sokuk például akkor hallana először arról, hogy a Fidesz-kormányzás a leggazdagabb magyarrá tett egy gázszerelőt. A Fidesz megkonstruált egyfajta realitást, ami nem különösebben igényli a szemfelnyitó cáfolatokat. – Az elmúlt húsz évben Orbán felépítette magát egy pártérdekek felett álló, a nemzetet egyesítő figurának – mínusz baloldal, hiszen az szerinte nem része a nemzetnek. Ehhez az imázshoz nem kifejezetten passzol egy természeténél fogva pártos vita – zárja Keszthelyi.
