Különös a csend az udvaron. Nehéz megszokni, hogy amikor reggel hét órakor kitárom a garázs oldalsó, üvegezett ajtaját, a leterített szalmáról nem rohan ki mindjárt nyolc fekete kisördög, izgatottan tétovázva, hogy vajon a farmeremmel, melegítőnadrágommal kezdjenek el közelebbről megismerkedni újfent, bezsebelve közben jó néhány gyömöszölést, simogatást, vagy rohanjanak oda rögtön a tálakhoz, amiben már ott gőzölög a pépes táp. S mindig akad – illetve akadt – két-három takaros, rendes, aki megállt félúton az ajtó és a gyümölcsfák között, hogy előbb a dolgát végezze el sebtiben, s úgy térüljön-forduljon vissza a fémlábasokhoz.
Különös, hogy nem kell reggelente összeszedni gumikesztyűvel a kakakupacokat, amiket csak nagy ritkán pakoltak a fűrészporral terített „hivatalos” ládába, inkább körbepöttyözték azt, mintha valami játékos fonal mentén jelölték volna ki a határait. S nem kell kicserélni naponta az összeáztatott szalmát, amit ha épp nem a kutyapisi ragasztott csomósra, hát a hirtelen betévedő tyúkok téptek, kapirgáltak szálasra, megfosztva a hengeres, vékony csöveket egyik legnagyobb értéküktől, a bennük rejlő levegőtől, ami úgy szigetelt ilyentájt a puha hasi szőrpihék alatt, mint a legjobb pehelypaplan.
Van értelme mégis minden reggel lemenni, hiszen ha nyolc nem is, egy fekete fejecske ott csóválódik a szalma közepén, álmosan, félúton a valóság felé. Ez az egy itt maradt. Jobban mondva visszajött.
S bár voltak kételyeink, ott kell-e hagynunk, mert új gazdái mégsem tűntek tökéletesnek, s mint utóbb kiderült, a kutyát is inkább a hiányzó szeretet pótlására szánták, semmint igazi társnak, de mert más gazdák kiválasztásában még kevés a tapasztalatunk, ott hagytuk a távoli helyen, bízva, hogy megérzéseink, amelyekre máskor bizton hagyatkozunk, ezúttal csalnak.
Két nap múlva jött a telefon. - Túlságosan megszerette magukat, minket utál, kedvetlen és sóvárgó – hallatszott a vonal végén, s jött az egyéb panasz, hogy a kutya agresszív, morog és harap, mire kérdőjeleink szinte testet öltöttek az éterben, hiszen ő volt a legnyugodtabb, a legkiegyensúlyozottabb, legkedvesebb, s messze lehetne még fokozni a legeket. S hogy visszaadnák, mert nem bírnak vele, ők is belátják, ha nehezen is, de elfogadják. Némán ujjongtunk, örülve, hogy ha már mi gyengének bizonyultunk, a kutya erős maradt, jellemét meghazudtolva tette kellemetlenné a távol töltött napokat, s persze gondolkodás nélkül vágtuk kocsiba magunkat, hogy visszamenjünk azért, akit nem is kellett volna elengedni egyetlen percre sem.
Murphynek neveztük el, saját törvényt alkotva neki, miszerint akinek vissza kell térnie, az visszatér, bárhogyan is keresztezze útját emberi gyarlóság. S mikor kis pofáját a két tenyerünk közé fogva mélyen a szemébe nézünk, azt reméljük, megbocsájtott.