Innen nézve minden öröm és látványosság. Még az is, amikor egy távolabbi hegyoldalon omlani kezd egy nagy hótömeg. Közeledik, közeledik, de szép, bizonyára a karbantartók robbantották le. Sokan már fényképezik, ám ahogy jön, egyre fenyegetőbb. Szinte még pánikra sincs idő, rázúdul az épületre, mindent elborít a pusztító fehérség.
Szóval, túlélős katasztrófafilm, gondoljuk a meleg ágyból a képernyő felé bámulva. Nehéz elképzelni, hogyan lehet megmenekülni, ha mélyére temetett a hó. De lehet, hogy csak a szállót fedte be, mindegy, jönnek majd a mentők, helikopter, a kis család is kifundál valamit, a helyzet reménytelen, tehát megoldják.
Egy Lavina című filmnél ez rendben is lenne. Ám míg töprengünk, nézzük vagy aludjunk, újabb, ezúttal már igazán váratlan dolog történik. A fehérség kezd eloszlani, emberek szólongatják egymást, innen-onnan zavart nevetés, a kép lassan kitisztul, a legtöbben a helyükön, semmi bajuk. Aki ijedtében felugrott, köztük a mi helyes családapánk, szépen visszaballag a székéhez. Lehet megkönnyebbülni, és folytatni a fel-le szórakozást. Külön boldogító, hogy van újabb mesélni való, képzeljétek, hósuvadásba kerültünk, jaj, úristen, de az utolsó pillanatban megállt, csak némi törmelék csapódott fel ránk. Csakhogy a fókuszba került családot most kezdi finom mardosással hatalmába keríteni a feszültség, a szorongás. A kritikus pillanatban az apa magára hagyta családját. Nyomasztó érzés kereng, nincs merre túllépni rajta.
Nos, egy Lavina című svéd filmben, strindbergi, bergmani hónyomok mentén ez sem meglepő. Történjen bármi, katasztrófa, járvány, földöntúliak támadása, mi nézzünk egymásba. Mit jelez az apa megingása? És minek a tünete, hogy felesége ennyire érzékenyen reagál rá? Csupán gyengeségről, erkölcsi problémáról van szó? Vagy magában a kapcsolatban, a házasságban rejtőzik a baj? Gyötrelmes tisztázási folyamat veszi kezdetét, egymás között, barátokkal, alkalmi ismerősökkel. Gyanakvás, hárítás, vádaskodás, növekvő bizalmatlanság, minden megkérdőjelezése, önismereti kín, kiborulás, zokogás, tompaság. Ezernyi útvesztővel, és mindez megrázóan izgalmas. Nem látni, merre van innen szabadulás, talány, mire derül fény, mi lesz a vége mindennek. És aki egy kicsit sem tudja magára vonatkoztatni ezt a különös kapcsolati elakadást, vagy hazudik önmagának, vagy mindig egyedül élt. Ruben Östlund terápiás hatású filmjében, akárcsak későbbi remekében, A négyzetben, nincs semmi hókusz-pókusz. A szereplők kitartott kis- és nagytotálokba zártan vívódják ki magukból saját lélekmentő igazságaikat. Egymás marva, egymásba kapaszkodva. Igen, még ma is tud ilyen egyszerű lenni a filmművészet. Ha filmművészek művelik.
Infó:
Lavina
svéd-dán-norvég film, 2014,
r: Ruben Östlund,
sz: Lisa Loven Kongsli, Johannes Kuhnke, Kristofer Hivju, Fanni Metelius.
Duna TV, február 10.
