Göncz Árpád;Kentaurbeszéd;köztársasági elnök;rendszerváltás;

2022-02-10 13:55:59

A jót és a rosszat egyaránt meglátó morális hatalom – Száz éve született Göncz Árpád

Hozzá hasonló népszerűséggel Magyarország egyetlen politikusa sem büszkélkedhetett. Ennek okát valószínűleg nem csak abban kell keresnünk, hogy mindkét ciklusában kiállt a liberális és demokratikus értékek mellett, hanem abban is, hogy a legmagasabb állami méltóság birtokosaként is meg tudott maradni a köz emberének.

Az 1989-90-es rendszerváltás egyik legtöbbet vitatott kérdése az Elnöki Tanács helyébe lépő államfő hatásköre és megválasztásának mikéntje volt.   

A Nemzeti Kerekasztal vitái

Az állampárt és az ellenzéki szervezetek között 1989. június 13-án kezdődött tárgyalások (Nemzeti Kerekasztal) során viszonylag gyorsan konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy a leendő köztársasági elnök jogköre az 1946-os szabályozáshoz hasonlóan korlátozott legyen. Nem tudtak azonban egyetértésre jutni abban, hogy a köztársasági elnököt a nép vagy a parlament válassza, és abban sem, hogy mikor. Az MSZMP azt szerette volna elérni, hogy az államfőt referendum keretében válasszák meg még a parlamenti választások előtt, lehetőleg 1989 őszén. A párt jelöltje Pozsgay Imre volt, aki ezt maga is ambicionálta. Mivel Pozsgay ismertségével és népszerűségével egyetlen ellenzéki politikus sem versenyezhetett, megválasztása biztosra volt vehető. Az MSZMP azt remélte, hogy ezáltal a parlamenti választások eredményétől függetlenül is érvényesíteni tudja majd befolyását az új köztársaság első időszakában. Ugyanilyen meggondolásból az ellenzéki szervezeteket egyesítő Ellenzéki Kerekasztal (EKA) kezdetben ellenezte a korai és a közvetlen elnökválasztást. Az ellenzéki pártok azonban e kérdésben maguk is megosztottak volta, és a tárgyalások előrehaladtával ellentéteik egyre markánsabbá váltak.

Az EKA július 21-i ülésén Varga Csaba, a Magyar Néppárt Pozsgayhoz közel álló képviselője felvetette, hogy a mielőbbi megegyezés érdekében fogadják el az államfő közvetlen és a parlamenti választások előtti megválasztását. Egyben javasolta, hogy a leendő elnököt „középerős” jogosítványokkal ruházzák fel. Az EKA 8 teljes jogú tagszervezete közül 4 támogatta javaslatát: saját pártján kívül a kereszténydemokraták, a kisgazdák és a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság. A másik négy, az MDF, az SZDSZ, a Fidesz és a szociáldemokraták azonban ellenezték.

A patthelyzet feloldása érdekében a Magyar Demokrata Fórum néhány héten belül módosította álláspontját. Augusztus 17-én bejelentették: készek engedményeket tenni. A kompromisszumnak szánt „csomagterv” ragaszkodott az országgyűléssel szemben „gyenge” államfői jogosítványokhoz, és általában véve a köztársasági elnök közvetett, parlament általi választását preferálta. Ugyanakkor elfogadta, hogy első alkalommal mégis a nép válassza meg az államfőt, s nem ellenezte, hogy esetleg a parlamenti választások előtt. Az EKA augusztus 29-i ülésén Antall József ezt az elképzelést részletesen is kifejtette.

Antall javaslatával az Ellenzéki Kerekasztalon belüli ellentétek nyílttá váltak. Különösen a Fidesz és az SZDSZ ellenezte az MDF által javasolt engedményeket. Mindkét párt vezetői szerencsétlennek tartották volna, ha „a parlamenti választásoknak a nép által megválasztott kommunista államfő alatt vágna neki az ország”, és nemkívánatosnak, hogy a leendő államfő erős és a népakarat által közvetlenül legitimált hatalommal rendelkezzék. Elhúzódó gazdasági-társadalmi válság esetén – vélték – könnyen megnövekedhet a diktatúrába torkollás veszélye. Emellett azt is feltételezték, hogy a kompromisszumos javaslat mögött Antall és Pozsgay, illetve az MDF és az MSZMP közötti olyan megegyezés, de legalábbis elképzelés húzódik meg, amely a hatalom hallgatólagos megosztását szentesítheti az állampárt és a legbefolyásosabb ellenzéki párt között. Egyéb megoldatlan ügyek (Munkásőrség feloszlatása, pártvagyon sorsa, munkahelyi MSZMP-szervezetek jövője) mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szeptember 18-ai megállapodást a Fidesz és az SZDSZ képviselői nem írták alá. Ugyanakkor vétójogukkal sem éltek. Megelégedtek egy kisebbségi nyilatkozat kibocsátásával, melyben bejelentették: a vitatott kérdésekben közvetlenül a néphez fordulnak, vagyis népszavazást kezdeményeznek. A nyilatkozathoz némi idő múltán a Független Kisgazdapárt és az MSZDP is csatlakozott.  

A négyigenes népszavazás és a „paktum”

A népszavazást, amelyre először került sor a magyar történelemben, 1989. november 26-án bonyolították le. A MDF bojkottfelhívása miatt a részvétel viszonylag alacsony volt, a választópolgároknak mindössze 58 százaléka járult az urnákhoz. A Munkásőrség és a munkahelyi pártszervezetek feloszlatását, valamint az MSZMP utódpártjának az elszámoltatását a szavazók 95 százaléka helyeselte. A köztársasági elnök választásának időpontjával kapcsolatban azonban csak nagyon kis többséggel, összesen 6101 szavazattal győztek a népszavazást kezdeményezők. Vagyis igennel szavazott a választók 50,07, nemmel pedig 49,93 százaléka. A referendum mindenesetre így is érvényes volt, és a népszavazást kezdeményező pártok elérték céljukat. A szavazatok összeszámlálása után az Országgyűlés visszavonta a köztársasági elnök 1990. január 7-ére tervezett, közvetlen választásról szóló határozatát, és megállapította, hogy elnökválasztásra az országgyűlési választásokig nem kerülhet sor.

Az 1990. március-áprilisi választásokon az MDF szerzett relatív, 42 százalékos többséget, s így ő alakíthatott kormányt a Kisgazdapárttal és a Kereszténydemokrata Párttal karöltve. Ez azt jelentette, hogy Antall József, az új miniszterelnök mintegy 60 százalékos parlamenti támogatottsággal rendelkezett. A stabil kormányzás feltételeinek megteremtése érdekében szükségesnek látszott azonban a legerősebb ellenzéki párttal, a parlamenti helyek 24 százalékával rendelkező SZDSZ-szel való megegyezés. Erre az MDF és az SZDSZ közötti megállapodás formájában április 29-én került sor.

Ez három fő kérdést érintett: a kormány alkotmányos pozícióját, a köztársasági elnök megválasztásának mikéntjét, és azoknak a törvényeknek a körét, amelyekhez kétharmados parlamenti többség szükségeltetett. A megállapodás értelmében Antall ígéretet kapott miniszterelnöki pozíciójának a parlamenttel szembeni körülbástyázására és az ún. kétharmados törvények körének szűkítésére. Ennek fejében hozzájárult ahhoz, hogy a házelnöki és az ideiglenes köztársasági elnök posztot, amely a többségi elv alapján az MDF-et illette volna, az SZDSZ országos tanácsának egyik tagja, a szélesebb körökben viszonylag ismeretlen Göncz Árpád töltse be. Eldöntötték azt is, hogy egy korábbi parlamenti határozat ellenére a köztársasági elnököt első alkalommal se a nép, hanem a parlament válassza meg, s hogy ez a megválasztandó személy ugyancsak Göncz Árpád lesz.  

De ki volt Göncz Árpád?

Az SZDSZ prominensei közül Vásárhelyi Miklóssal együtt az idősebb generációhoz tartozott. 1922. február 10-én született apai ágon dunántúli magyar kispolgári, anyai ágon erdélyi zsidó-székely családból. Szülei korán elváltak, így gyermekkorát anyjával töltötte apai nagyszüleinek a házában. A budapesti Werbőczy Gimnáziumban érettségizett 1939-ben, majd a budapesti egyetem Állam- és Jogtudományi Karán tanult, ahol 1944-ben diplomázott. Politikai eszmélkedése a cserkész mozgalomhoz, és különösen az 1936-ban alakult Teleki Pál Munkaközösséghez kötődik. Utóbbi abban látta fő célját, hogy segítse a fiatal értelmiséget Magyarország társadalmi problémáinak felismerésében és elindítsa azok orvoslásának útján.

A Teleki Pál Munkaközösségtől egyenes út vezetett a II. világháború alatti ellenállási mozgalomhoz, amelyben 1944 decemberétől a Táncsics zászlóalj tagjaként fegyveresen is részt vett. 1945 után belépett a Kisgazdapárba, ahol a párt főtitkárának, Kovács Bélának a titkáraként tevékenykedett. Emellett szerkesztette a Nemzedék című lapot, demokratikus ifjúsági szervezetek munkájában vett részt, és egy ideig a kisgazda képviselők parlamenti csoportjának a titkári feladatait is ellátta. Kovács Béla 1947. február 25-ei letartóztatása és a Kisgazdapárt ezt követő felbomlasztása után állás nélkül maradt, és 1947-től segédmunkásként, majd gyári munkásként kereste meg a betevőt. 1952-től 1956-ig a Gödöllői Agrártudományi Egyetem növénytermesztői szakán tanult, és közben különböző mezőgazdasági cégeknél dolgozott technikusként, illetve agronómusként.

1956-ban részt vett a Petőfi Kör gyűlésein és az október 16-i Kert-Magyarország? című vitán fel is szólalt. Azt fejtegette, hogy a hatalmas területeket igénylő és extenzív jellegű szovjet mezőgazdasági modell Magyarországon nem alkalmazható, helyette kisebb területeket igénylő intenzív művelési kultúrák meghonosítására lenne szükség. A forradalom alatt az 1945 előtti Parasztszövetség újjászervezésén fáradozott, a bukás után pedig mozgalmat indított a bebörtönzöttek családtagjainak megsegítésére, és közreműködött Bibó István kibontakozási javaslatainak megvitatásában, valamint külföldre juttatásukban és a budapesti követségekkel való kapcsolattatásban. 1957-ben ezért letartóztatták, és 1958-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az utolsó három évet a váci börtönben töltötte, ahol Bibó Istvánnal és több más társával az ún. fordító iroda munkatársa lehetett. Az olvasás és a fordítás érdemben szélesítette ismeretkörét, és hozzájárult intellektuális fejlődéséhez. „Bent a börtönben – emlékezett utóbb – fizikailag ugyan gúzsba kötöttek, lelkileg és közösségileg [azonban] nagyrészt szabaddá tettük magunkat (…) Egy szigeten voltunk, ’56 szigetén, ahol, mint a disszidensek, őriztük annak a Magyarországnak a képét, amelyből kiragadtak minket.”

1963-ban szabadult az általános amnesztia keretében. Kiszabadulása után előbb szakfordítóként, majd szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként élt. 1981-ben részt vett a Bibó Emlékkönyv összeállításában, és 1986-ban aláírta a kelet--európai ellenzékiek közös felhívását a magyar ’56 méltó megünneplésére. 1988-ban egyike volt a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, majd a Szabad Demokraták Szövetsége megalakítóinak. 1988-89-ben az SZDSZ ügyvivője, majd az Országos Tanács tagja. 1989-ben az Írószövetség elnökévé, 1990 tavaszán pedig országgyűlési képviselővé választották. Köztársasági elnök 1990. augusztus 3-án lett, az első demokratikusan megválasztott parlament nagy többségének jóváhagyásával. (Mindössze 13-an szavaztak ellene.)  

A proaktív elnök és Árpi bácsi

Az 1989-90-ben kialakított alkotmányos rend értelmében Magyarország olyan parlamentáris köztársaság lett, amelyben a végrehajtó hatalom a kormány, illetve az azt vezető miniszterelnök kezében összpontosult. A vele szembeni ellensúlyok közül legfontosabb a parlament, illetve a parlamenti ellenzék és az Alkotmánybíróság volt. Az államfő – kivéve a rendkívüli állapotot – ugyanakkor csak szimbolikus és reprezentatív jogokat kapott. Ez az elvileg egyértelmű jogállás a gyakorlatban azonban nagyon gyorsan éles viták tárgyává vált. A viták alapvetően abból adódtak, hogy a köztársasági elnök és liberális támogatói köre kiterjesztően értelmezte az államfői jogkört. Vagyis az elnök és a mögötte felsorakozott ellenzék a konzervatív parlamenti többséggel és a kormányhatalommal szembeni alkotmányos ellensúlyként fogta fel az államfő szerepét. Ez először 1990 október végén mutatkozott meg, a benzin árának drasztikus felemelése miatt bekövetkezett útelzárások (taxisblokád) idején. Göncz Árpád nem büntethető polgári engedetlenségnek minősítette a történteket, és megakadályozta a hadsereg bevetését. A későbbiekben az ún. médiaháborúban került szembe a kormányhatalommal. Ekkor a Magyar Televízió és a Magyar Rádió függetlensége mellett állt ki, és ennek jegyében ellenezte a két elnök, Hankiss Elemér és Gombár Csaba felmentését.  

Az államfő és a kormányfő között kialakult konfliktust az Alkotmánybíróság 1991-1992-ben több határozatával igyekezett tisztázni és feloldani. Ezek a határozatok megerősítették, hogy a „végrehajtó hatalom kizárólagos letéteményese” a kormány, s hogy a „köztársasági elnök kívül áll a végrehajtó hatalmon”. Ennek megfelelően az államfő csak akkor utasíthatja el a kormány kinevezési javaslatait, ha azok súlyosan zavarnák „az államszervezet demokratikus működését”. Mivel Göncz és támogatói a kormány számos lépését az utóbbi kategóriába sorolták, a kormány és az államfő közötti konfliktus az alkotmánybírósági határozatok után is folytatódott. Az 1990 és 1994 közötti időszakban az elnök összesen 7 kinevezési vagy felmentési javaslatot és 5 törvényt vétózott meg.

Az 1994-es szocialista-liberális választási győzelem után a kormány és az államfő közötti feszültség megszűnt. 1995-ben a kormánykoalíció pártjai, az MSZP és az SZDSZ – kétharmados többségükkel élve – újabb öt évre Göncz Árpádot választották köztársasági elnökké. Az új kormányfő, Horn Gyula és Göncz Árpád viszonya mindvégig harmonikusan alakult. Ez az elnök aktivizmusának csökkenésében is megmutatkozott. Törvényjavaslatot a köztársasági elnök második ciklusának lejártáig, vagyis 2000-ig nem kezdeményezett, és egyetlen kinevezési vagy felmentési javaslatot sem vétózott meg.

A politikai jobboldallal szemben kialakult konfliktusai ellenére Göncz Árpád folyamatosan bírta a magyar társadalom túlnyomó többségének a támogatását. Erre utal, hogy a közvélemény-kutatások szerint az elnök politikai bizalmi indexe 1991 után sohasem süllyedt 70 pont alá, sőt olykor 80 fölött állt. Ennél jobb eredménnyel a szovjet blokkból kiszakadt Magyarország egyetlen politikusa sem büszkélkedhetett. Ennek okát valószínűleg nem csak abban kell keresnünk, hogy Göncz Árpád mindkét ciklusában kiállt a liberális és demokratikus értékek mellett, s elszánt szószólója volt a parlamentáris demokráciának. Hanem Göncz Árpád egyéniségében, személyiségi karakterjegyeiben is. Vagyis abban, hogy a legmagasabb állami méltóság birtokosaként is meg tudott maradni embernek, mégpedig a köz emberének. Hivatalát szolgálatnak fogta fel, s nem bánta, ha a köz nem elnök úrként, hanem Árpi bácsiként tekint rá. A patriarchális családfőhöz hasonlóan a mindenért és mindenkiért felelős, a jót és a rosszat egyaránt meglátó morális hatalom jelképe lett.

Az első és mostanáig az utolsó ilyen államfőnk volt.