város;utcák;erdők;tájépítész;tengerek;

2022-02-13 08:30:00

Térérzékenység - Mezei Gáborral a száraztengerről

Épületeken, utcákon, foghíjtelkeken, az erdők ösvényein – a folytonos változás nyomait, rétegeit tárja fel Mezei Gábor. S mindezt versnyelvileg is képes megjeleníteni: a mozgást, az érzékelést. Harmadik, száraztenger című verseskötete apropóján beszélgettünk vele városról, geometriáról, és hogy milyen sűrű is az élet egy tengerfenéken.

Hogyan közlekedik az utcákon? A száraztenger versei alapján azt gondolom, nagyon lassan, meg-megállva, alaposan megfigyelve az épületeket, biztos nem rohanva. 

A kötet megírásának igénye éppen abból származott, hogy úgy éreztem, túl gyorsan járok, nem figyelek eléggé oda a környezetemre, ahol napi szinten megfordulok, holott egy nagyon szép városban lakom. A kötet keretét éppen az a kérdés adja, hogy ezeket a tereket miként lehet megközelíteni, hogy én magam is észrevegyem őket. S valóban, ahhoz a fajta észleléshez, ami a versek megírásához kellett, elmélyültebb figyelem, az érzékelésnek a saját magát is észrevevő működése kellett. Persze nem minden szöveghez kapcsolódott konkrét séta, sokszor emlékekből íródtak, mint például a [folytonos part_boráros tér] című vers, ami egy hajókikötőből indul ki. De volt olyan is, amikor a Google Maps segítségét vettem igénybe.

Az épített környezetet megjelenítői versei (hungária_krt., dózsa_györgy_u., határ_út stb.) mennyire rajzolják ki a valós életének mindennapi útvonalait? 

Alapvetően azok a helyszínek, utcák, útvonalak jelennek meg, ahol gyakran megfordulok, illetve a városok, ahol gyerekkoromban vagy később éltem: Gyöngyös, Miskolc, Debrecen és Budapest.

A fővárost mintha keresztbe-kasul bejárná, az említett Boráros tértől a Hármashatár-hegyig. 

Amikor Pestre költöztem, úgy akartam megismerni a várost, hogy eltévedjek benne, majd valahogy hazataláljak, miközben olyan helyekre is elvetődtem, amelyek nem esnek bele a mindennapi útvonalaimba, a komfort­zónámba. Az ilyen helyeken már nincs kapaszkodó és nagyobb tere van az észlelésnek. Soha nem készültem például a Határ út külső részén sétálni, de egyszer csak odakeveredtem.

Mennyire sűrűn veszi be magát az erdőbe, kiránduló alkat? Utalva itt a Börzsöny, Bükk hegyeit, a Balaton vízpartját leíró verseire. A természetes környezet észlelése mennyiben jeleníthető meg másként versnyelvileg? 

Miskolcon nőttem fel, hetente többször bicikliztem a Bükkben, és ez természetes igényemmé vált, sok hétvégét töltök azzal az­óta is, hogy a hegyekben túrázom. Az általam itt működtetett líranyelvvel tulajdonképpen mindegy is, hogy természeti vagy épített környezet felé fordulok, mert a térbeli elrendezés és a térben való mozgás meghatározottsága a fontos. Ami az erdőben is ugyanúgy megvan, mint a városban, mivel az sem teljesen szabadon burjánzó terület, ott is vannak útvonalak, amikről nem lehet letérni, mert a domborzati viszonyok és az erdőgazdálkodás ezt nem teszik lehetővé. A városban pedig egyértelmű geometriai meghatározottsága van az észle­lésnek.

No igen, a topográfiai elrendezettség mellett feltűnően sok geometriai leírást használ a versekben. Mind ez idáig titkolt tájépítészi végzettsége is van? A líranyelv kényszerítő ereje munkálkodik itt vagy valóban így látja a formákat? 

Így látom. A városokban az utcastruktúrák határozzák meg az ember mozgását. Ez rajta hagyta a nyomát a szövegeken is, a geometriai meghatározottság a verseknek is speciális húzást ad.

Sok áttételen keresztül íródtak le a város helyszínei. Az emlékezet, az írásba foglalás maga, a líranyelv mind közvetítő elemek. Lényegében új város épül fel a verseiben. Mi a kapcsolata a valóságossal? 

Éppen az a folyamat követhető végig a versekben, ahogy az ember megpróbálja ezt az úgymond valós várost megközelíteni, miközben ezt nem teheti, s ezért mindenképpen építenie kell helyette egy úgymond másikat. Pont, mint mikor valaki lefényképezi a gyerekkori utcáját, vagy visszaemlékezik rá, én sem csinálok mást a kötetben, mint megpróbálom tudatosan érzékelni az urbánus környezetet. Mert abban a pillanatban, hogy verssé lesz, rögtön tér(át)írás történik, amibe a vers is mindenképpen beleszól. És én éppen azt akartam, hogy beleszóljon – ezzel frissítve fel, írva újra a saját környezetemet.

A kötet címe arra is utal, hogy abban a térben, ahol most élünk, egykor tenger hullámzott. A kiszáradt medrében járunk, fenéklakók vagyunk. Ennek milyen (metaforikus) nyomai találhatók a versekben? 

A száraztenger cím egyfelől a sokféle észlelet összekapcsolására utal, ami egyszerre vizuális, taktilis és auditív: egy olyan sűrűséget hozva létre, ami már nem is élhető az ember számára, mintha vízben, tengerben élnénk. Másfelől ez a közeg száraz is – és ennek a szövegek által megteremtődő tapasztalatnak a szembenállását, feszültségét próbálja megközelíteni a cím. De konkrétabban, főleg a nyári versekben, a kiszáradásnak az aktuális észleletét is hordozza, hiszen például pár éve a Szabadság híd alatt a híd ősét, a Ferenc József hidat is lehetett látni, a leapadt Duna alján.

Ebben a nagy sűrűségben az üres helyek a kötetben minek az érzékelései? 

A sűrűség, de akár csak két hely megmutatásához is szükség van üres helyekre, ezt a kötet szerkezeti felépítése is követi. Másrészt borzasztóan foglalkoztatnak a budapesti foghíjtelkek, amik hihetetlenül gyorsan be tudnak épülni, miután oly sokáig csak álltak ott az elképesztő méretű falaikkal és a gyönyörű, kettévágott lichthofjaikkal. A kötet borítóján is egy ilyen található, ami a Baross téren állt. Amikor készült a könyv, még megvolt, ám azóta beépült. A folyton omló-épülő város rétegei a szövegeimben is jelen vannak: ahogy egy öreg városban állandóan eltűnnek és születnek az épületek. A belvárosban mindennapos tapasztalat, hogy hordják ki a sittet, be meg a homokot. S az emberben felmerül: vajon hány százalékban tartalmazza régi önmagát egy régi ház, miközben a homlokzat megtartásával belül lényegében elfogy?

Thészeusz hajója… Tájpoetikák címmel kurzust is tartott az egyetemen. A magyar lírában milyen változásokat lát a tájleíró költemények terén? 

A XIX. századi romantikus tájleíró költeményeknél még megvolt a beszélő egyfajta kívülállása a tájhoz képest. Ám ez szép lassan eltűnt a XX. század lírájában, már József Attilánál is. Oravecz Imre költészetében például már az a kérdés fogalmazódik meg: vajon hol marad meg az ember helye ebben a leírásban? Maga a leírás eltüntetni látszik a leíró pozíciót – én kutatóként ezeket a pontokat kerestem. A táj nem egy külső valami, amibe belép az ember, és amiről kívülről beszélni tud. Abban a pillanatban, amikor nyelvet használ, muszáj benne lennie, nincs hova belépni, a kettő elválaszthatatlan lesz.

Összefügg ez azzal, hogy olyan kevés az ember a száraztenger című kötetben? Mintha az élettelen dolgok kapnák csak a figyelmet. A humán szféra nem része a városképnek? 

Inkább arról van itt szó, hogy a figyelem nem tud ennyire megosztódni. Amikor nincs emberi középpont, ahonnan a megfigyelés történik, az interperszonális kapcsolatok, a találkozások sem lehetségesek igazából. Az érzékelés és a nyelv nem tudja kirajzolni őket, de nem, nem ürült ki a város!

+1 KÉRDÉS 

Hová tud innen líranyelvileg továbblépni?

Már készül a következő kötet, s éppen az emberi nyomok irányába, ha nem is a hagyományos módon. A kiinduló kérdés az, hogy milyen emberi nyelv szükséges ahhoz, hogy leírhatóvá váljon az ember által elhagyott világ. Képzeljünk el egy gyilkossági helyszínt, ahol már csak az áldozat van jelen, vajon folytatható-e a története, ha csak az ismeretlen tettes van életben? A száraztengernél használt nyelv ennek megragadására nem képes, újabb, emberközelibb megfigyelésekre, más nyelvre van ehhez szükségem.