Heti abszurd;

- Heti abszurd: Simlikirályfi

Az se volna furcsa egyébként, ha a magyar kormányt egy szép napon tokkal-vonóval, Louis Vuttonostul, Guccistul és Cartier-stül, jacthostul és magánrepülőstül, a Seherezádét megríkató vagyonnyilatkozatokkal együtt elvinné a rendőrség nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel és bűnszervezetben elkövetett, folytatólagos alaptörvénysértés miatt.

Legyen elég itt most annyi, hogy nálam már a közösségi médiában meglehetős vérszemmel forgalmazott „Soha többé baloldalt!” kedélyes halálhörgése is kimeríti az alkotmánysértés tényállását, ezt ugyanis nem tudom koherensnek tekinteni a „Magyarország védelmezi az állampolgárait” passzussal – G) cikk (2). Igaz persze, hogy legott alapítható egy en-plusz-ikszedik kormányzati kutatóintézet (Szánthó Miklósok lesznek hozzá bőven), amelyik egy szekér pénzért megoldja a problémát: szó sem volt arról, hogy Magyarország az összes állampolgárát védelmezi, és a strasbourgi vonaton iPadező költőnek máris igaza lesz – valahogy így. Márpedig az ellenzékellenes (ergo félország-ellenes) kommunikáció évtizede uralja a kormány napirendjét.

A héten például makacsul tartotta magát az olykor tiszta pillanatokra is képes Gulyás Gergelyben az a vád, hogy a sztrájkoló pedagógusok politikai indíttatásból cselekedtek. Egy átlagosan szocializált honpolgárnak már hozzá sem kell tenni, hogy mind e mögött Gyurcsány áll, aki mögött Soros, aki mögött vérnősző LMBTQ-pedofilok müezzintranszban. Az igazáért és még a miniszter szerint is jogos követeléseiért kiálló pedagógustársadalom helyében finoman szólva nem érezném méltányosnak az ismerős arroganciát. Abban az országban, ahol kopaszokkal gyalázzák, megfutamodással fogadják, és tíz évre megölik a népszavazás intézményét, és ahol kormánytagok sértegetik a nehezített körülmények között kiálló, tankerületi elvtársak által megfélemlített sztrájkolókat, ott nagy baj van. Avagy: большая проблема. Ez a kormány lemondott az ország egyik feléről, hogy a másik felének a csujogatásával üldözze a démonjait. Mert az kifizetődő. Az sem igaz, amit kérdez, szokták mondani a hazudozás csimborasszójára. Ez a kormány tucatszor is megugrotta már a kérdésekkel kamuzás lehetetlen kihívását, amikor parasztvakító konzultációkkal dúcolta alá nyolc éve porladó, a választási törvény notórius átírásával összecelluxozott kétharmadát. De a készségszintű maszlagolás verhetetlen bajnoka kétségkívül Orbán Viktor.

És itt most nem is csak a vagyonnyilatkozatára gondolok – amint tisztakezű liberálisként még ő sem ezt gondolta a tisztességes elszámolásról egykoron –, hanem a hatalomfüggő köpönyegforgatására. Mert még 2007-es kiadású, már rég nem liberális Fidesz-vezérként is azt gondolta, hogy „nyugati demokráciát akarunk, amely a keresztény kultúrára, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjére épül, nem pedig keleti típusú áldemokráciát, amit végső soron a hatalom önkénye működtet, ha érdekei úgy kívánják, akár erőszakkal is”. És mi van Nyugat helyett? Oroszország kegyéből tobzódó rezsicsökkentés, amit a kormány narancs feliratokkal odaad a dúsgazdagoknak is, miközben a különbözetet az állam kezével a szegénytől is elveszi. Van még cserébe Putyin asztalánál pukedliző leköteleződés, mondván, orosz gáz nélkül nincs rezsicsökkentés. De vajon mit kell adnunk Európa egyik legolcsóbb fűtőanyagáért cserébe? Vagy ez ajándék a diktátortól, aki minden erejével a nyugati államok politikai és katonai egységét szekercézi? Hol van egy hatóság, amely a színe elé citálja a miniszterelnököt, hogy na de, jóember, mibe kerül ez az országnak? Tudja, aminek másik fele is van, nemcsak az, amelyet szavazatvásárlással édesget. De a reflexszerű füllentést nekifutás nélkül is gyakorolja a kormányfő. Azt mondta például a szegény Kossuth nevét szomorító rádióban, hogy az elmúlt tizenkét évben azon dolgozott, hogy „ne ellenségeket gyűjtsünk Magyarországnak, hanem barátokat”. Mi lett volna, ha ellenségeket gyűjt? A Néppárt nemcsak kizárja, de még magát is megszünteti, nehogy visszajöjjön? És a félkegyelmű ostobaként beállított Brüsszel? Nincs erre valami jobb szövegük? Hátha az barátságosabb.

A kormányfő igazmondás-fóbiáját a mind szakmailag, mind emberileg makulátlan Nézőpont Intézet igyekezett alakítgatni a héten. Beleszórtak három agyalágyult kérdést, valamint egy tonna makeupot a furcsa kis gépezetükbe (nézzék meg a fotókat a honlapjukon, Márki-Zay fáradt, szürke, morcos, Orbán meg mintha saját maga Tussaud-figurája volna), és a végén az jött ki, hogy – tadamm! – a Karmelita-királyfi sokkal jobb, mint Márki-Zay. Akár azt is kérdezhették volna, hogy ki tud jobban disznót ölni Öttömösön, mert ugyan a többség még nem döfött egy pitvarban a kormányfővel, de fotót már látott róla. Bezzeg Márki-Zay előtt még nem lehelte ki a lelkét egy helló-röfi sem! Hát volt ennek tisztaszobája? Ugyanígy nem tudta az emberek közel fele, hogy az ellenzéki miniszterelnök-jelölt betartja-e, amit ígér. Hát honnan a szájba tekert villámlásból tudnák, kedves jó Ágoston? Jelzem, valamit elbarmoltak, a főnök csak a megkérdezettek 48 százaléka szerint tisztességes, 52 százalékuk szerint nem vagy nem tudják eldönteni, pedig idejük volt kiismerni. Vagy csak nem tudták, melyik Orbán, a jó, a rossz, vagy a csúf. Fejek fognak görögni, és az is egy nézőpont lesz.

Hiába nagy az ellenzéki oldalon az elégedetlenség, sokan tartanak attól, hogy az összefogás nem tud a kormányváltáshoz elegendő szavazót megszólítani, mert nincs világos alternatívája, határozott politikai elképzelése az ország jövőjéről. Pedig a szellemi háttér, a civil és a szakmai műhelyekből érkező tudás mögöttük áll, csak ki kellene aknázni. A vízionárius politizálásról, az ellenzéki megújulás Szent Gráljáról beszélgettünk Lakner Zoltán politológussal, a Jelen főszerkesztőjével.