Egy interjúban azt mondta, hogy a színház nem válhat a politika játékszerévé. Önök Miskolcon az előadásaikban gyakran utalnak közéleti visszásságokra. Ezek szerint fordítva lehetséges?
Nem dughatjuk a fejünket a homokba. Az olcsó aktuálpolitikai kabaré szintje engem is taszít. De groteszken vagy iróniával, jobb esetben humorral reagálni politikai kérdésekre ősidők óta feladata a színháznak. Már a görög tragédiák is foglalkoznak a polisz kérdéseivel és a polisznak része a politika is.
Ezt senki sem vitatja, mégis nem mindegy, hogy miként, milyen eszközökkel jelenik meg egy-egy előadásban a politika.
Ez így van. Például a SzentivánéjiÁ! című előadásunknak, amelyet Rusznyák Gábor rendezett van politikai felhangja is. Egy már-már elképzelhetetlen, politikai beismerés, vagy inkább idealisztikus politikusi belátás az, amit a Thészeuszt játszó Gáspár Tibor az előadás végi monológban tesz. Bocsánatot kér azért, hogy politikusként önző volt, hogy minden eszközzel csak a hatalomhoz ragaszkodott. Azt a kérdést feszegeti az előadás egyik síkja, hogy miért nem élünk, vagy élhetünk egy olyan világban, ahol akár egy politikus is nyíltan beismerheti tévedéseit. A színháznak muszáj tükröt tartani, a demokrácia, szabadság, az ember kérdéseivel foglalkozni, és semmi esetre sem a színháznak kell megfelelnie a politikának, vagy a politikusoknak, sokkal jobb lenne a világ, ha a politikusok többet járnának színházba.
A Producerekben az ereszcsatorna hogyan került be az előadásba?
Az ereszcsatorna a Producerekben szerintem a vastag humor kategóriája. Inkább elidegenítő elemként hat, nem sértő szándékkal tettük be az előadásba, ha úgy tetszik egy eltúlzott görbe tükör. Amikor másokon nevetünk, akkor tulajdonképpen magunkon nevetünk. Amikor az ereszcsatorna esete hírré vált Magyarországon, épp azt a jelenetet próbáltuk a darabból, amikor a szereplők egy ablakon keresztül menekülnek a szobából a rendőrség elől. Azt éreztük, hogy ezt a nagyon magas labdát le kell ütnünk, ha már az élet utolérte a színpadi helyzetet.
Miskolcon a politikusoktól, vagy másoktól kaptak beszólást az ereszcsatornás jelenetre?
Persze, hogy kaptunk, de ez egy határon belül maradt. A megjegyzésekben nem éreztem fenyegetést. Elfogadtam, hogy van, akinek ez nem esett jól. Szerintem az ereszcsatornás jeleneten egyformán kacag jobb és baloldali néző -bár szerintem ezt hülyeség így kategorizálni. A miskolci színház ereje talán épp a sokszínűségében, a társadalom-kritikus és önkritikus szemléletben rejlik, abban, hogy nem csak egyfajtát nyújt a nézőknek. Más a megközelítése a Déja vu című előadásnak és más a Feketeszárú cseresznyének. Ez utóbbi Trianon problematikájával foglalkozik. A művet rendező Szőcs Artur határon túli, mint ahogy én is. Mindkettőnknek van valamiféle mély érzelmi viszonyunk Trianonhoz. Artur és természetesen az ő gondolatain keresztül az előadás, úgy tud Trianonról beszélni, hogy közben nem döngeti féltéglával minden néző mellét, hogy mekkora magyarok voltunk, hanem egy szerelmi háromszögön keresztül Trianon személyes tragédiáját és következményeit mutatja meg. A személyes tragédiákon keresztül teszi átélhetővé a ma embere számára nemzeti tragédiánkat. Ezt az előadást épp ezért is a miskolci színház egyik fontos, emblematikus előadásának gondolom.
Miskolcon működik egy művészeti tanács, önnel együtt öt rendezőből áll. Megnézik egymás próbáit, akárcsak évtizedekkel ezelőtt Kaposváron volt szokás, bele is szoktak szólni abba, amit látnak?
Hogyne. Ezek a megbeszélések egy-egy előadás kapcsán sokszor nagyon kemény vitákba torkollnak. Igazi indulatok ütköznek meg egy-egy kevésbé sikerültnek vélt megoldás láttán.
Előfordult, amikor úgy érezték, hogy szétrobbanhat ez a vezetői konstrukció?
Szétrobbanást talán soha, de az biztos, hogy mindig kendőzetlen őszinteséggel beszélünk egymással. Létezik köztünk egy egyezség, mégpedig, hogy nem mehetünk ki addig a szobából, amíg a beszélgetést le nem zárjuk. Hét éve ezt minden alkalommal be tudtuk tartani. Négy értő embertől rengeteg pluszt lehet kapni. De hívunk vendégeket is, többünk tanára, Székely Gábor is eljött néhány alkalommal. Van még egy szabályunk, arról senki sem beszélhet, hogy ki miként rendezné meg az adott előadást, csak ahhoz lehet hozzászólni, amit láttunk. Hosszú tanulási folyamat, mire az ember eljut addig, hogy görcsök nélkül tud a másik munkájáról beszélni. Épp a Producerek, illetve a már tárgyalt ereszcsatorna kapcsán alakult ki éles vita köztünk. Szabó Máté rendező kollégám soknak, túlzónak tartotta ezt a megoldást. Végül maradt az előadásban, mert túl magas volt a labda, hogy ezt ne csapjuk le. Bár, ha ma rendezném a Producereket, már nem lenne benne, mert ez ma már nem téma.
Mennyire időtállók ezek az utalások?
A Producerekben több utalás is szerepel. Az egyik a freeszfe harcára utal, azt gondolom, hogy ez időtlen. Ez mindig benne fog maradni az előadásban. Ha jövőre játsszuk a Producereket, akkor valószínűleg már nem ereszcsatornán menekülnek benne a szereplők, hanem mondjuk ejtőernyővel.
De megjelenik egy szivárványszínű felirat is.
Az is benne marad. Fontos, hogy jelezzük, a szerelem szabad, nem korlátozható.
A miskolciak hogyan fogadják ezeket a rendezői megoldásokat?
Biztos van olyan néző, aki felháborodik. De telt házzal mennek az előadásaink. És tudom, a miskolciak mindennél jobban szeretik a színházukat. De, hogy mennyire sokfélét kínálunk arra jó példa az idei évad, amelyben Szomory: Hermelin, Bulgakov: Mester és Margarita és Moliere: Tartuffe című darabja után nemrég mutattuk be Selmeczi György operáját, a Veront. Kortárs magyar opera ősbemutatóját tartani talán az egyik legnagyobb vállalkozás. Most készülünk az Elektra, a Revizor és a Helység kalapácsa bemutatójára.
Az ön igazgatása alatt Miskolcot vezette fideszes városvezető, most pedig ellenzéki irányítja. Mint színházvezető, érez különbséget a két korszak kötött?
Szerencsére nem érzek semmilyen különbéget. Miskolcon a színház egy zászlóshajóvá vált. A mi erőnket pedig az több tízezer miskolci néző adja, aki rendszeresen visszajár hozzánk az előadásainkra. Tudnak rajongani, tudnak kritikusok lenni és azt tapasztalom, hogy szeretik, amit csinálunk. Tíz évvel ezelőtt, amikor mi öten és Kiss Csaba, mint igazgató Miskolcra kerültünk, akkor két év együttműködés után szétment az egész. Aztán adatott még egy esély 2015-ben. Összeállt újra ez az öt rendező, rajtam kívül, Rusznyák Gábor, Keszég László, Szabó Máté és Szőcs Artur. Én lettem az igazgató, de mindannyian tudtuk, hogy még egyszer ilyen lehetőséget nem fogunk kapni. 2014-ben, amikor felbomlott a művészeti tanács iszonyatosan fájt, hogy nem tudtuk megcsinálni. Megtehettem volna én is, hogy elmegyek külföldre zenés darabokat rendezni. De sokkal jobban érdekelt az, hogy együtt felmutassuk a saját generációs színházi eszményünket.
Örülök, hogy a művészeti tanács tagjai mellett nálunk rendez Ascher Tamás, Székely Kriszta, Mohácsi János. A társulattal való közös munkának a legfontosabb eleme a közös idő. Ha megszokjuk egymás hanghordozását, gesztusait, ha megismerjük egymás gondolkodását, akkor már sokkal könnyebb jó előadásokat létrehozni. Úgy tapasztalom, hogy a Miskolci Nemzeti Színház szakmai és kritikai megítélése most nagyon jó. Nevezhetném ezt sikernek, de nem akarok sikeres lenni.
Akkor mit szeretne?
Nekem most elég annyi, hogy hét év alatt sikerült megmutatnunk, hogy gondolunk valamit a színházról és ez a hullám mára sokfelé eljutott a fővárost is megérintette. Szakmailag megmérettetünk és remélem nem vallottunk kudarcot.
Hogyan sikerül Miskolcon tartani a tehetségeket?
Mostanában divatosak a futballhasonlatok, ebben a szellemben azt kell mondanom, hogy mi nem a Barcelona vagyunk, hanem a Porto, vagy az Ajax, amely kitermeli a fiatal tehetségeket, és aztán jönnek a nagyok és elviszik őket. Az elején ez is történt. Idővel aztán elkezdett megerősödni a színház és mára már kialakult egyfajta kötődés ahhoz a színházhoz, ahhoz az ízléshez, minőséghez, amit mi képviselünk. Budapestről Miskolc még mindig egy acélvárosnak tűnik, pedig már rég nem az. Miskolc, a főutcájával, a barlangfürdőjével, a filmfesztiváljával, az éttermeivel, Lillafüreddel, a hegyeivel, a színházat értő és szerető nézőivel szerintem az egyik legélhetőbb város.
Legközelebb A revizort rendezi, a politikában most már nyíltan megjelenő korrupciót látjuk majd a célkeresztben?
Azt is. De ez a darab, azokról a kis emberekről szól, akik a politikát nem szolgálatnak, hanem haszonszerzésnek tekintik és ez minden politikai oldalon tetten érhető. És arról, hogy nem a tükör a hibás, ha görbe a kép. Gogol, amikor kétszáz éve megírta ezt a darabot, valószínűleg nem a mai svéd, norvég vagy a dán típusú társadalmi-politikai berendezkedésre gondolt. Mi sem…
A miskolci színház részt vesz a 2023-as színházi olimpián?
Az erre a célra szánt sok milliárdnak biztosan lenne máshol is helye a magyar színházi palettán. Ismerem az e körül kialakult polémiát. De azt gondolom, ha egy vidéki városnak ez a forrás lehetőséget biztosít arra, hogy egy, vagy több európai színházat meghívjon, akkor ezzel élni kell. Mi például Miskolcra szeretnénk hívni a Zürichi színház egyik előadását, amelyet Christoph Marthaler rendezett, illetve, ha lehetőségünk van rá a hamburgi Schauspielhaus egyik előadását, amelyet Bodó Viktor rendezett. Nekem Miskolcért kell dolgoznom, ha úgy tetszik lokálpatriótának kell lennem, és nem csak most.
Önt felkérte az ellenzék kulturális tanácsadónak?
Nem, és nem is vállalnék ilyet. Nekem nem kell a politika, szerencsére nem szorulok rá arra, hogy azzal kellene dobbantanom. De elvárom, hogy ne is akadályozzon.