A mai magyar sportriporternek a „közszolgálati” televíziónál olyannak kell lennie, mint a három misztikus majomnak: nem lát rosszat, nem hall rosszat és nem beszél rosszat. Nyilván az egyéb riporternek is, de hát erről már tudomást sem vesz a józan ember, azaz nem nézi az állami tévé híradóját, s amint – bármilyen futballközvetítés közben – megjelenik a rettentő egypercest jelző kék fény, lóhalálában némára állítja a készüléket.
Ez ugyanolyan védekező mechanizmus, mint hogy lelki problémával semmiképp sem mennék Németh Szilárd meghitt barátjához, Bagdy Emőke klinikai szakpszichológushoz, mert attól tartok, béke helyett megőrülnék.
Ám az ellen nincs mentség, ami a legföljebb néhány percig nézhető NB I-esnek nevezett meccsek közben a jórészt néptelen lelátókról beszűrődik. Innentől a jelző bivalybéli lesz, de ez ne tévesszen meg senkit, a tizenkét klub bármelyike behelyettesíthető. Tehát a mélyen humánus és intelligens kiáltozások: „Bivalybéli cigány parasztok, sosem lesztek bajnokok!”; „bivalybéli cigányok, b...tok az anyátok!” (ha nem lenne érthető: lépjetek szexuális kapcsolatba az édesanyátokkal); „parasztok, nincsen hangotok”; „Bivalybélen mindenki cigány”; vagy egyszerűen csak „cigányok, cigányok!” (Kedvességként az ellenfeleknek.)
A megalázó mondókák valamelyike az összes pályán elhangzik, s persze a szobába is bejön, ha csak nem alkalmazzuk az egyperces módszert. Ám a közszolgálati sportriporter ehhez soha, semmiféle kommentárt nem fűz. Nyilván utasításba adták neki, hogy ne haragítsa magára napjaink szánalmas magyar futballjának utolsó rajongóit. A legutóbbi forduló mérkőzésein átlagban 2555-en voltak, innen már nincs hova hátrálni. Apollinaire, Arany, Petrarca, Shakespeare meg nem várható a tribünre.
Minden tekintetben maradunk a mai magyar színvonalon.