- Érzelmeket nem lehet kierőszakolni – interjú Sian Heder író-rendezővel

A CODA kifejezetten katarzisos film: dráma, mely egyben felemelő. Mindenki ilyet szeretne készíteni.

Minden filmemben arra törekszem, hogy dráma mellett mindenképpen rejtőzőn valamiféle vidámság, mert ez így van az élt legsötétebb pillanataiban. A CODA meg tényleg egy olyan családról szól, melynek a tagjai szeretik egymást, ám nagyon szívesen megnehezítik egymás életét. Érzelmet legkönnyebben pedig a humorral lehet kiváltani. Ha hagyod, hogy olykor a néző nevessen, a legnagyobb drámákat is át tudják élni. Azzal, hogy a karakterek esendőségét is megmutatod, a befogadó természetesen kezd kötődni hozzájuk. A katarzist nem lehet kierőszakolni.

Színészet, írás, rendezés. Melyik most a legfontosabb?

Színészként kezdtem, de már nem igazán játszom. Nemrég egy barátom megkért, hogy álljak újra színpadra és rögtön azt kérdeztem magamtól, hogy akarom én ezt? Nem igazán. Gyerekként a színház volt az a terep, ahol történeteket mesélhettem, ott találtam rá arra a közegre, ami megszerettette velem a történetmesélést, a közönségnek való játékot, az előadóművészetet. Az, hogy színészként kezdtem sokat segített a rendezői munkámban, mert tudom milyen sebezhetővé válik egy színész játék közben, a kamerák előtt és hogy milyen fontos a rendező és a színész közötti kapcsolat, a bizalom, az érzés, hogy rábízhatod magad. Nagyon fontos része a munkámnak az, ahogyan a színészekkel dolgozom, és ez azért van, mert én is színészként kezdtem. De az írás és a rendezés párhuzamosan van jelen az életemben. A „Little America” című showműsor társ-producere és írója is vagyok az Apple TV-n és ez a műsor bevándorlókról szól, igaz történeteket dolgozunk fel 30 perces epizódokban. Ez mér csak azért is szívügy, mert bevándorlók gyermekeként nőttem fel. Apám magyar, anyám walesi.

Mesélne a magyar gyökereiről?

Édesapám Budapesten nőtt fel és az 1956-os forradalom után vándorolt ki Amerikába. New Yorkban kötöttek ki és én itt nőttem fel egy nagy magyar bevándorló családban. Számos nagy hálaadás vacsorára emlékszem, amikor ülök az asztalnál és egy kukkot sem értek. A család volt a legfontosabb, mindig erre neveltek, és persze ez is befolyásolta azt, ahogyan a CODA történetéhez viszonyultam. Életemben egyszer jártam Budapesten, tizenkét éves koromban. Jó lenne felnőttként is visszatérni és megtapasztalni az országot.

A CODA a francia Beliér család remake-je, és azon ritka esteket gyarapítja, amikor jobban sikerül, mint az eredeti.

Eleinte nekem is voltak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy ez tulajdonképpen egy remake. Rögtön felvetődik a kérdés, hogy miért is csináljuk? Csak azért, hogy legyen egy angol nyelvű változat? Miért kéne leforgatni? Megnéztem a francia filmet és nagyon tetszett. Vicces, megható, de nagyon más hangvételű, mint amilyen végül a CODA lett. A francia változatban nem „a” CODA (siket felnőtt halló gyermeke – Cs.G.) a hangsúlyos, nem az, aki hallóként siket családban nevelkedik és siket kultúrában nő fel. A gyereknek ez a nyelve, ez a kultúrája, a jelbeszéd az anyanyelve és nem találja a helyét a hallók világában ugyanakkor sosem lesz igazán része a siketek világának sem, mert halló. Engem ez fogott meg, ez az érzés ahogy két világ közt vergődik, ahogyan ő a híd a világok között. Ez a szerep annyi feszültséget rejt, és gyönyörű mélységekben lehet megmutatni. Nagyon izgatott voltam, hogy sikerült siket színészeket találni a szerepekre. A forgatókönyv írása és a forgatás alatt megtanultam a jelbeszédet, igaz nem folyékonyan, de képes voltam kommunikálni a színészekkel. Számomra olyan volt ez az egész, mintha fogtam volna a Bélier családot, a maga gyönyörű jeleneteivel és kicsit jobban elmélyítettem volna mindazt, ami benne volt. És mindez csak azért sikerülhetett, mert siket munkatársakkal dolgozhattam együtt. Ők a forgatás során is siketként gondolkoztak, képesek voltak kirángatni a hallók perspektívájából, mert hallóként mindig lesznek olyan dolgok, amiket az ember nem ért, amibe nem tudja beleélni magát. Például, ahogy berendeztem a nappalit. Bejöttek a siket színészek, meglátták a díszletet és rögtön szóltak, hogy egy siket családban biztos nem ott lenne a kanapé, ahova én rakattam. Fontos, hogy lássák az ajtót, hogy kör alakban legyenek elrendezve az ülőbútorok, hogy beszélgetés közben szemtől szembe láthassák egymást.

Ha már szóba került a jelbeszéd: a legerősebb szcéna, amikor a két testvér csendben „kiabál” egymással.

Ez a jelenet különösen fontos számomra is Keresni kezdtük a helyszínt és eszembe jutott ez a partszakasz. Gyerekkoromban sokat jártunk Gloucesterbe. A Lanes Cove egy gyönyörű öböl, ahol apálykor kilátszanak a sziklák és a hajók ott ringatóznak körülöttük. Igazán lenyűgöző látvány! Először a totált vettük fel és igazán megérintett. Düh és érzelmek tánca. A jelbeszédes jelenetekben az egyik legfontosabb számomra az volt, hogy igen, kiabálnak, de csendben. Csendben kiabálnak, de a nagyon sok a zaj. Fontos volt, hogy ezeket a zajokat is megmutassuk. Rátettem a színészekre csiptetős mikrofonokat. Nem értették, hogy minek. Mondtam, azért, mert rengeteg hangot adnak ki. A kéz hozzáér a ruhádhoz, összecsapódnak a kezek, ott a lélegzetvétel hangja, egyéb zöröjek. A hangmérnökkel próbáltuk megragadni mindazt a hangot, ami a jelbeszéd sajátja, mert ez mind része a jelbeszédes kommunikáció dinamikájának.