Rendhagyó könyv az öregedésről

Charlotte Wood regénye, a Hétvége megmutatja, hogyan formálják át a barátságot az évek, és mi történik, ha elkezdünk igazat mondani önmagunknak.

Idős nők a szerző új regényének főszereplői: sok évtizedes barátság fűzi őket össze. Mindent tudnak egymásról, még olyan súlyos titkokat is, amikről még az érintettnek sincs tudomása. A másik viselkedésének parányi rezdülése sem maradhat előttük rejtve. Réges-régi és frissebb sérelmek egész sorát őrizgetik magukban, illúzióik kapcsolatukról már régen nincsenek. Mindegyikük szívből utálja a többiek idegesítő szokásait – az idők során jócskán lett belőlük. Ennek ellenére vagy ezzel együtt: öreg barátnők. Ha bármelyiküket fenyegetés éri, gyorsan összezárnak, működésbe lép a szolidaritás.

A cselekmény az év két kitüntetett napján játszódik: december 24-én reggel kezdődik és 25-én este ér véget. A három barátnő azzal tölti a karácsonyt, hogy nemrég elhunyt negyedik társuk óceán parti házát üríti ki. S mivel az eltávozott emléke, a vele kapcsolatos események folyamatosan jelen vannak a többiek gondolataiban, szavaiban, sőt a tetteiket is befolyásolják, a regénynek tulajdonképp négy főszereplője van.

A magyar olvasó számára szokatlan lehet, hogy a barátnők a felszámolás elég macerás munkáit szenteste napján, illetve 25-én végzik. Az időzítés fontos kulturális különbségre utal. Ausztráliában a karácsony jóval nyitottabb, kevésbé formális ünnep. Nyár van, este kilenckor kezd sötétedni, nyolckor még harminc fok lehet. A családtagokon kívül barátok, ismerősök jóval tágabb köre gyűlik össze a partira, amit, mondjuk, a tengerparton vagy a kertben rendeznek. Magától értetődik tehát, hogy a barátnők 24-én este egy étterem kerthelyiségében vacsoráznak, miként az is, hogy másnap igyekeznek folytatni a megkezdett munkát. Hétvége – mondja a cím. Semmi felhajtás.

Természetesen mindhárman küszködnek az öregség testi-lelki nyűgeivel, a fogyó időnek illúziótlanul tudatában vannak. De a regény éppen azért igazán jó, mert nem egy sokadik elégikus-melankolikus – könnyfakasztó – hanyatlástörténetet helyez a középpontba. A mű nagy kérdései egyáltalán nem e körül forognak. Igazi nyomatékot ugyanis az elemi, a megtartó emberi kapcsolatok teherbíró képességének ügye szerez.

Hagyományos értelemben vett családja egyikőjüknek sincs. Wendynek ugyan van két gyereke, ám föl sem vetődhet, hogy az ünnepet együtt töltik. Mindannyiuknak van viszont valamilyen féltve őrzött kapaszkodója, menedéke, mely mindig szembeállítható a magány, a fogyatkozó erők-energiák fenyegetésével: egy társ vagy csak a néhai partner elevenen tartott emléke. De épp most karácsonykor mindhármójuk – így-úgy működőképesnek hitt – védelmi rendszere, túlélési stratégiája váratlanul, drámai módon összeomlik. (A leendő olvasókra való tekintettel nem szeretnénk itt konkrétabban fölsorolni a cselekmény meghökkentő fordulatait.)

S amikor úgy érzik, lelki-érzelmi szempontból semmijük sem maradt, akkor döbbennek rá, hogy pontosan a barátságuk az, ami – most és a jövőben egyaránt – mentálisan megtartja őket. Ezért is válhat mélyen megrendítővé, emlékezetessé a mű befejező jelenete, ennek hatásos metaforája.

Karácsony este van. A lelkileg teljesen összetört nők útban hazafelé megállnak az óceán partján, fürdőruhát húznak, besétálnak a vízbe. Adele megfogja társai kezét. „A hullám nőtt, egyre nagyobb és nagyobb lett. Jude-ot és Wendyt megijesztette, ahogy közeledett a víz óriás, legördülő fala, de Adele határozottan fogta a kezüket, és azt kiáltotta: – Ne aggódjatok. Bukjatok le, amikor szólok. – Rávette őket, hogy várjanak, teste, ez az erős eszköz meggyőző volt, ő pedig számolt, majd azt mondta: most. A három nő elengedte egymás kezét, lebukott, és érezte, hogy a víz erejének hatalmas sodrása viszi, felemeli, és döbbenetes gyöngédséggel újra talpra állítja őket. Mélyeket lélegeztek, megtörölték a szemüket, újból megfogták egymás kezét, és várták a következő hullámot.”(A művet Morcsányi Júlia fordította.)

Infó:

Charlotte Wood: Hétvége

Magvető, 2022