„Sírtunk, ordítottunk, azt sem tudtam, mihez kezdjek” – az ukrajnai menekülteknek néhány órájuk van, hogy összepakolják az életüket

Van, aki csak egy nyomtatást meg egy kávét kér és továbbáll, mások a teljes kilátástalanságban várják a háború végét – derült ki a fővárosi menekültszállókon. Az állami segítségnek nincs nyoma.

– A kicsik még nem értik, egész nap szaladgálnak, huncutkodnak, de a nagyokat megviseli. Az egyik fiam egész nap csak alszik, se enni nem akar, se beszélni senkivel - meséli Balog Magdolna a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Bánya utcai szállójának közösségi termében. Körülötte gyerekei, testvére, édesanyjuk, összesen tizenöten menekültek el a Munkács melletti Barkaszóról.

„Sírtunk, ordítottunk, azt sem tudtam, mihez kezdjek” – idézi fel a perceket, amikor világossá vált számára, hogy indulniuk kell. Azt mondták, már lőnek és bombáznak az ország másik felében, és jönnek Kárpátalja felé, a gyerekeknek és a nőknek menekülniük kell. Magdolna testvére, Melania a férjével jött volna, de annak ellenére, hogy van magyar útlevele, sőt, még házasságot is Magyarországon kötöttek, a férfit már nem engedték át a határon. Így most ő - és Magdolna Ukrajnába önként hazatért férje - Barkaszón várja a sorsát több száz férfival együtt. Mivel a falu közelében van egy “katona báze”, Magdolna szerint hamarosan őket is bombázni fogják.

A Bánya utcai szállón falra szerelt hőmérő jelzi, hogy néhány hónapja még tünetmentes covidos fedél nélküliek elkülönítője volt. A járvány lecsengésével nemrég bezárták, de múlt hét közepén, alapos takarítás után, újranyitották. Itt 70 menekültet tudnak elhelyezni, ottjártunkkor nagyjából negyvenen vették igénybe, de a létszám folyamatosan változik, meséli Biczók Zoltán, a szállás vezetője. Egy napon belül is van cserélődés, sokan csak néhány napot töltenek itt, mert közben találnak más szállást, rokont, barátot, aki befogadja őket.

Azt Biczók sem látja pontosan, hogy a menekültsegítésben milyen szerepet vállal a magyar állam. Kezdetben a Fővárosi Rendészeti Igazgatóság (FÖRI) koordinálta a menekültek mozgatását a fővárosban, most már belépett ebbe a szerepbe a katasztrófavédelem is. A BMSZKI menekült-ellátásban részt vevő egységeibe, szálláshelyeire ugyanakkor most is a Fővárosi Önkormányzaton keresztül lehet bekerülni.

Az általunk tapasztaltak is azt támasztják alá, hogy a menekültsegítésben hiányzik az állam aktivitása: a pályaudvarokon például a magyar állam kizárólag a rendőrséggel van jelen.

Az élelmiszerek magánemberektől és szeretetszolgálatoktól származnak, a továbbutazást és szálláskeresést szintén civilek szervezik, a rászorulók elhelyezésében a fővárosi önkormányzat segít. A BMSZKI egy másik, szintén részben menekültek befogadására kialakított szállóján, a Gyáli úton tavaly 100 fő fogadására alkalmas, úgynevezett “Életmentő Pontot” hoztak létre. Igaz akkor még nem a háborús túlélésre gondoltak, hanem azokra a hajléktalanokra, akiket semmilyen másik intézmény nem fogad be, így fennállhat a veszélye, hogy télen az utcán fagynak halálra. Most olyan családok vannak itt, akiknek se pénzük, se lehetőségük nincs továbbállni, vagy bárhogy boldogulni.

A Csapról elmenekül Oláh Júlia és ötfős családja is közéjük tartozik. Nekik is mindössze pár órájuk volt összepakolni az életüket. A férfiak szintén nem jöhettek velük, de egyelőre rendszeresen tudnak telefonon beszélni. Júliát és lányait valószínűleg Budapest egyik vidéki üdülőjében fogják elhelyezni. – Ezeket a szállásokat tudomásom szerint úgy készíti fel a főváros, hogy hónapokig, vagy akár fél évig is maradni tudjanak a rászorulók – mondja Rész Levente, a Gyáli úti intézmény egyik szakmai vezetője.

Miközben az épület előtt állva éppen cigit sodor egy idős asszonynak, Rész arról beszél, többféle menekültcsoporttal találkoznak a szállón. Vannak a “kulturális tőkével” rendelkező, főként ukrán ajkú, nagyvárosi emberek. Ők jellemzően “nukleáris” családként menekülnek, vagyis a legszűkebb mag, az anya, a gyerekek és ha lehetőség van rá, az apa. Ezek a családok csak apró segítségeket kérnek, mert többnyire beszélnek angolul, természetesen használják az internetet kommunikációra, információszerzésre és szinte mindnek van Nyugaton rokona, barátja, akihez fordulhat. Volt olyan, meséli Rész, aki csak egy repülőjegy nyomtatást kért, meg egy kávét két cukorral, és már ment is tovább. A második csoportba jellemzően a magyar ajkúak tartoznak, köztük romák is. Ők jellemzően vidékiek, nehezen tájékozódnak külföldön és használnak ugyan okostelefont, de jegyet például már nem tudnak azon keresztül venni. Rész elmondása szerint nekik is vannak kapcsolataik, valamennyi pénzük is, tehát ők is csak annyi segítséget igényelnek, hogy “irányba rakják” őket. A harmadik csoportba tartoznak azok a nagyon szegény kárpátaljai családok, akik nem kizárólag, de jellemzően csak magyarul beszélő romák. Ők szinte üres kézzel jöttek el otthonról, és van, hogy 20-30 embert jelent egy család. Rajtuk próbál meg nagy erőkkel segíteni a főváros azzal, hogy több üdülőjét is megnyitja előttük. Rész azt mondja, ezeknek a szállóknak a pontos helyét, a menekültek érdekében, nem akarják nyilvánosságra hozni.

Harmadik országbeli, főként afrikai és indiai menekültek általában nem is jutnak el ezekig a szállásokig, ők szinte mind maguknak intézik a továbbutazást, vagy a kormányuk segít a hazajutásukban.