A félreismert Marx – Variációk egy életműre

Marcello Musto munkája (Egy „másik” Marx. Főbb fogalmak és új értelmezések. Budapest, Eszmélet Alapítvány, 2020.) kiragadja Marx életművét az államszocializmus merev értelmezéseiből és a kortárs ideológiai karanténból, megmutatva az embert a mítosz mögött. Legyen szó az elidegenedésről vagy a kései kutatásairól, egy újraértelmezett Marx releváns támpontokat adhat a jelen viszonyainak megértéséhez is.

A megtalált Marx

A Marx-életmű leginkább a töredékesség szóval írható le. A gondolkodó életének folyamán szerteágazó tanulmányokat folytatott korának nemzetközi politikai folyamatainak elemzésétől kezdve, a társadalom- és politikaelméleten át a jelen történeti-gazdaságtani megértéséig. A könyv lapjain egy elhivatott, az összetett társadalmi folyamatok vizsgálata iránt elkötelezett tudós képe bomlik ki, aki nehezen lenne besorolható kizárólag egyetlen kortárs diszciplínába. A tudományterületeken, illetve problémakörökön átívelő szemlélet tette Karl Marxot a társadalomtudományok megkerülhetetlen alakjává, alapítóként számontartva a közgazdaságtantól a szociológiáig.

Marx lelkiismeretes, önreflexiót nem nélkülöző szemlélete is hozzájárult ahhoz, hogy a szerző munkásságának egy jelentős részét barátja és társszerzője, Friedrich Engels szerkesztésében, tolmácsolásában ismerjük. Marx munkamódszerében talán a katalán építészhez, Antoni Gaudíhoz hasonlítható, aki a barcelonai Sagrada Família templom építése során gyakran munka közben változtatott a terveken. Marx műveit is az új ismeretek, nézőpontok beépítése, valamint az állandó újraírás, illetve átszerkesztés jellemzi.

Emellett a kortárs események folyamatosan orientálták a marxi elmélet formálódását, a munkásmozgalom színre lépésével kölcsönösen visszahatva egymásra – ezzel megvalósítva az elmélet és a gyakorlat szoros egységét. Marx életében műveinek töredéke, többek között az Engelsszel közösen jegyzett 1848-as A Kommunista Párt kiáltványa, valamint fő műve, A tőke első kötete látott csak napvilágot.

A jegyzetfüzetek, kéziratcsomók és feljegyzések sajtó alá rendezését Marx halálát követően Engels vállalta, aki évek munkájával rekonstruálta barátja gondolatmenetét. Ennek eredményeként jelenhetett meg később A tőke második, majd harmadik kötete. A hagyaték gondozása végül a németországi szociáldemokratákra hárult, akik a gyakorlati politizálás és a közöny miatt elfeledkeztek a párt archívumában heverő kiadatlan iratokról. A később a német történelem viharaiban szétszóródó kéziratok kálváriájának érzékletes leírását adja Musto.

Az életmű kisajátítása, kizárólagos, „helyes” értelmezése már a szerző életében kezdetét vette, ami Marx és a különféle marxizmusok vitáiban csúcsosodik ki. A „marxizmus” egységes, monolit Marx-képe egyes értelmezések szerint valójában Marx gondolatain tett erőszak, ami kiforgatja és megfosztja a sokszínű örökséget komplexitásától. Marx rendre szót emelt az olyan leegyszerűsítő megközelítésekkel szemben, mint például, hogy a társadalmi-politikai folyamatok kizárólag a gazdasági okok felől érthetők meg, hogy létezik egy univerzális, az eltérő földrajzi-társadalmi környezetekre egyaránt alkalmazható fejlődési modell (az egyetlen sínen futó modernizáció felfogása), és hogy e fejlődés mintája, végpontja és célja Európa.

Ezek az intellektuális pengeváltások is segítették elméletének finomítását. A redukcionista megközelítések egyik szélsőséges esete a Szovjetunió kötelező dialektikus materializmus uralta szellemi légköre, ami egy merev Marx-értelmezést tett egyedüli elgondolhatóvá. Mindez inkább hátrányára vált az életműnek és sokban felelős a szerző munkásságát napjainkban is körüllengő tévhitekért, elnagyolt és dogmatikus képért.

Nagyban kedvezett az egyes műveket és gondolatokat előtérbe helyező, másokat figyelmen kívül hagyó, elhallgat(tat)ó értelmezések terjedésének, hogy a kéziratokat csak lassan, fokozatosan és jobbára szerkesztve adták ki, illetve, hogy egyes művek csak vázlatos formában, gyakran nehéz nyelvezettel maradtak az utókorra. E hatalmas, de töredékes és igen kusza életmű megnehezítette a számolatlan kéziratoldalt rendezni kívánó szerkesztők és fordítók dolgát.

A szelektív interpretáció egyik legismertebb példája az az időrendi-szellemi felosztás, ami a szerző munkáit egyfelől egy korai/fiatal (humanista/filozófus), másfelől pedig egy kései/idős (közgazdász) Marxra osztja fel. Egy másik intellektuális stratégia az olyan párhuzamos Marxok leválasztása az egészről, mint a mozgalmár-aktivista Marx, a tudós Marx vagy éppen a politikus Marx. Minden ilyen leegyszerűsítő értelmezés értékes elemzési rétegektől fosztja meg a befogadót. A marxi életmű töredékessége ellenére is egyetlen sokoldalú és sokszínű egész.

Az olvasatok, a szellemi műhelyek, az iskolák és irányzatok sokszínűsége, a tudományterületeken átívelő eszközkészlet, valamint problémafelvetés a marxi kritikai hagyomány legfőbb erényei, amelyek kölcsönösen termékenyen hatottak egymásra, gazdagítva, finomítva, illetve kiterjesztve e tradíciót. A marxi reflexiós készség pedig lehetőséget biztosít arra, hogy a kritikai elmélet beemelhesse korának tudományos újításait, reflektáljon a kortárs politikai történésekre és újraértelmezze saját kánonját. Ez teszi ma is a társadalmi valóság megértésének egyik megkerülhetetlen eszköztárává, valamint ebben rejlik világformáló potenciálja is

Az elidegenedésről egy kiégés-sújtotta korban

Az elidegenedés sok más, a közbeszédbe beszivárgó társadalomtudományi fogalomhoz hasonlóan egy homályos, megfoghatatlan állapotot kifejező szó, amit az újságok, a közéleti szereplők és a tudósok is az olyan fogalmakkal kapcsolnak össze, mint a fogyasztói társadalom, a modernitás, a mentális betegségek előretörése vagy a kiégés.

Az elidegenedésről szóló elméletét Marx a csak 1932-ben publikált Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című korai írásában fejtette ki, ám megjelenik az 1867-es A tőkében is. A fogalom végigvonul az életművön. Az elidegenedés a marxi hagyományban sajátos körülmények együtteséből fakad. Marx értelmezése szerint az elidegenedés a kapitalizmust megelőző termelési módokban is jelen volt, de csak a tőkés termelési módban bontakozott ki széles tömegek körében. Modelljében az elidegenedés összekapcsolódik a kapitalista termeléssel, illetve azzal az erőszakos töréssel, amelynek során az iparosodás és a városiasodás a termelőt elszakította a termelőeszközeitől, és a földtől, amelyen gazdálkodott.

Marx olvasatában az elidegenedés az ember életének négy területén jelenik meg. Elsőként önmagától, mert az árutermelés tőkés rendszerének személytelensége megfosztja az egyént kreativitásától – a termelés egyetlen fogaskerekévé minősítve le a munkavállalót. Másodszor az egyén el van idegenedve a munkájától, hiszen munkája nem a kreativitást, az alkotást, hanem az érték- és profitteremtést szolgálja valaki más(ok) számára. Harmadszor az egyén a természettől is el van idegenedve, hiszen az pusztán nyersanyagként, felhasználható erőforrásként jelenik meg. Végül az egyén másoktól is el van idegenedve, hiszen társai a legtöbb érintkezés során vetélytársakként értelmeződnek – ezzel megnehezítve, ha nem ellehetetlenítve az együttműködést.

Marx nem táplált nosztalgikus érzéseket a kapitalizmust megelőző termelési módok iránt. A kapitalizmust a történelem addigi legforradalmibb termelési rendszerének tekintette, ami rövid idő alatt hatalmas értéket teremtett, ám azt képtelen hatékonyan elosztani, kevesek kezében összpontosítja a megtermelt javakat és értéket. Az elidegenedés elkerülhetetlen a kapitalizmusban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyéni szinten az embernek ne lehetne jó kapcsolata a munkahelyén a kollégáival vagy a főnökével, illetve, hogy lehetetlen tartalmas kapcsolatokat létesíteni. Marx rendszerszintű folyamatokat vázol fel; újítása abban áll, hogy nála az elidegenedés nem pusztán egy érzés, hanem az anyagi helyzetből eredő egyenlőtlen viszony.

Marxnál tehát az elidegenedés politikai fogalom, ami a kapitalista termelési mód velejárója. A második világháborút követően, amikor az elidegenedés-elméletek reneszánszukat élték, a fogalmat több szellemi műhely is átértelmezte. Az egzisztencialisták, mint a francia Nobel-díjas író és filozófus, Jean-Paul Sartre vagy a német politikafilozófus, Hannah Arendt az emberi létezés részeként értelmezte az elidegenedést, leválasztva azt az eredeti marxi olvasatról. Immár nem a kapitalizmus termékeként, hanem az emberi egzisztenciától elválaszthatatlan jelenségként fogták fel.

A világháborút követően a fogalmat gyakran megfosztották politikai oldalától, egyszerű, „értéksemleges” társadalomtudományi fogalomként hasznosítva azt, sokszor a kreativitáshoz vagy a zsenialitáshoz kapcsolva. Egy másik tendencia az elidegenedés fogalmának kapcsán az a stratégia, amely tudatosan csökkenti vagy éppen túlhangsúlyozza jelentőségét Marx munkásságában. Előfordul az is, hogy csak a korai írások fényében értelmezik a fogalmat, ezzel figyelmen kívül hagyva a kései művekben, főleg A tőkében írt reflexiókat. Az elidegenedés (újra)felfedezése a kiégés által sújtott korban, nemcsak elemzési, de politikai lehetőségeket is hordoz magában.

A mozgalmár

Az I. Internacionálé a baloldali pártok és mozgalmak számára a régmúlt legendákkal övezett ködébe vesző dicső mítosznak tűnhet az 1864. szeptember 28-as londoni megalakulása óta eltelt több mint másfél évszázad fényében. Szellemisége napjainkig érezteti hatását a forradalmi, illetve a reformista baloldali formációkban egyaránt, amennyiben azok hitet tesznek a dolgozók jogainak és érdekeinek szervezett képviselete, a dolgozói tulajdon, illetve önigazgatás, valamint egy humánusabb jövő víziója mellett.

Az I. Internacionálé a közvélekedéssel ellentétben azonban nem volt egységes. Története kiválások, szakadások és kiegyezések története, ahol a feleket ideológiai, személyes, illetve politikai nézetkülönbségek osztották meg. Nagyon különböző szereplők – reformisták, kelet-európai emigránsok, szakszervezeti tagok, radikális demokraták, a kommunisták egy kis köre és az olyan anarchista csoportok képviselői, mint a mutualisták – szánták el magukat arra, hogy a szervezett dolgozói érdekképviselet, a munkásmozgalom és a munkásság politikai képviseletének történelmében egyedülálló erkölcsi-szellemi alapot fektessenek le.

A munkásokat nemzetiségi és vallási törésvonalak osztották meg, álláspontjuk eltért az akkoriban kibomló nemzeti mozgalmakról, a nacionalizmusról, az állam szerepéről és a küzdelem teréről. Egyes csoportok a földkérdést kívánták tematizálni, mások a gyárak tulajdonviszonyait helyezték a középpontba. Nem volt egységes álláspont a nők választójogával kapcsolatban és a nemek közötti egyenlőség ügyében sem. Egyesek a gazdaság terében tudták csak elképzelni az osztályharcot, illetve az ellenállást, mások a politikai és gazdasági küzdelem egysége mellett törtek lándzsát.

E sokszínű mozgalom összebékítéséhez, illetve az egyetértés megteremtéséhez szükség volt egy tehetséges tárgyalóra, aki képes közös álláspontra hozni a különféle frakciókat. E szerepet egészen idős koráig Marx töltötte be, aki kongresszusról kongresszusra beszédekkel, pamfletekkel agitált az Internacionálé egységesítése, egyben tartása mellett. Ez a sokszínűség és megosztottság segítette Marxot abban, hogy több nézőpontból vizsgáljon kérdéseket, elkerülve a bezárkózást a gazdaságtan területére.

E szempontokat később műveibe is becsatornázta; Proudhon követőivel vagy Bakunyinnal folytatott szellemi pengeváltásai pedig hasonlóan termékeny hatással voltak elméletalkotó tevékenységére. Az egység a sokszínűségben ma is fontos lecke a baloldali szellemi és politikai körök számára, hiszen ez eredményezte azt a pezsgő intellektuális légkört és sokrétű kérdésfeltevést, ami a mozgalom egyik nagy erénye.

A hetvenes évek neoliberális átalakulását követően olyan légkör alakult ki, ahol a kormányzatok, valamint a nagyvállalatok képviselőinek többsége nem partnerként tekint a dolgozói érdekképviselet fórumaira, inkább figyelmen kívül hagyják, megkerülik vagy ellenségként kezelik őket. E korban még fontosabb erőt meríteni a dolgozók küzdelmeiből, tudva, hogy korábban is megpróbálták a hiteles képviseletet ellehetetleníteni, legyen szó Mussolini korporációiról, vagy pl. a megélhetésükért sztrájkoló munkásokkal szemben karhatalmi erőszakot alkalmazó Thatcher intézkedéseiről. Fontos tehát a dolgozók érdekvédelmi szervezeteinek támogatása nemzeti, régiós és világszinten is. Marx mozgalomszervező tevékenysége az intézményépítés fontosságára, fenntartására és gazdagítására ösztönzi a XXI. század mérsékelt, illetve radikális örököseit is.

Marx élete alkonyán érdeklődni kezdett a gyarmatosított népek és a (fél)perifériás Oroszország történeti fejlődése iránt. Felhagyott a kapitalizmus nyugat-európai központú értelmezésével, kitágítva érdeklődését az eltérő fejlődésű régiók, illetve társadalmak felé. Kortárs és történeti vizsgálataival arra a kérdésre kereste a választ, hogy lehetséges-e az általa felvázolt kommunista társadalom elérése a nem kapitalista fejlődési modellben, vagy a bolygó minden társadalmának végig kell mennie a kapitalizmuson és a történelem egyirányú fejlődésének állítólagos fázisain.

Történelmi távolsága ellenére Marx ma is az emberiség legbefolyásosabb gondolkodóinak egyike. Életművéből hívei, kritikusai és ellenfelei is sokat tanulhatnak. Gondolatai az emberek, illetve a természeti környezet kizsákmányolásáról, a növekvő egyenlőtlenségek okairól ma is a viták kereszttüzébe helyezik. Tekintsük bár a kapitalizmus legnagyobb kritikusának, a forradalom teoretikusának vagy egy letűnt kor egyik utolsó reneszánsz emberének, szelleme biztosan sokáig kísért még.