Beregszász egyik utcáján találkozunk az örökmozgó és örök környezetvédő Viktorral. Először akkor láttuk a negyvenéves beregszászi férfi, amikor próbálta menteni a menthető a Tiszán levonuló szeméttenger pusztításakor. Aztán hallottunk róla, amikor a Kárpátalján vívta „zöld” csatáit és népszerűsítette a szelektív-hulladékgyűjtést, meg saját környezetbarát szeméttelepet nyitott. Most megint látjuk. Ugyanolyan agilis mint mindig, de most nem zöld ügyeivel foglalkozik: katonai uniformist visel, önkéntes tartalékosként segít az adományok gyűjtésében, kiosztásában, szállításában.
– Megmutatom mit csinálunk! – invitál a furgonjába Beregszász szélén, aztán már robogunk is kistérség egyik civil egyesületének adománygyűjtő pontja fel át a kisvároson. Bázisuk békeidőben múzeumként és iskolaként működött, most meg afféle gyerektábornak tűnik: az épületek által körbezárt téren fiúk, lányok rajzolnak az aszfaltra, fociznak, többen egy ukrán kék-sárga színű bokszzsákot püfölnek. A gyerekek Kelet-Ukrajnából menekült családokhoz tartoznak. Míg ők játszanak, a felnőttek kicsit odébb sorban állnak – főleg asszonyok várakoznak az egyik ajtónál. A sorra kerülők kezébe nagy szatyrot nyomnak, élelmet, tisztálkodási eszközöket kapnak. Van, amikor naponta 200 ilyen csomagot is elvisznek a rászorulók.
Bent az épületben is nagy a munka. A raktárban az adományokat önkéntesek válogatják. Van köztük ápolónő, állatorvos, történelemtanár is: hétvégente és hétköznap, munkájuk végezte után jönnek ide segíteni. Külön tantermekben gyűjtik a tartós élelmiszereket, a gyerek, férfi és női ruhákat, ide a rászorulók is bejöhetnek, kedvük szerint válogathatnak a holmik közül. Legalábbis a legtöbb közül. Itt ugyanis nem csak civileknek, hanem a hadseregnek is gyűjtenek, válogatnak és „postáznak” adományokat.
– Nagy szükségünk van például taktikai mellényre és taktikai kesztyűre. Nagyon sok sí kesztyű érkezik, de azzal nem tudnak mit kezdeni a katonák. Jöhet továbbá zöld színű ruha minden mennyiségben, hálózsák, kötszer, polifoam is – sorolja Viktor, hogy mi mindenre van szüksége az ukrán katonáknak, aztán már megy is tovább, hogy a bázisuk további részeit is megmutassa. A légópince a következő állomás.
– Sajnos biztos, ami biztos már itt is kell erre gondolni. Pár alkalommal volt már légiriadó a Kárpátalján – magyarázza, miközben lefelé tartunk a dohos, félhomályba burkolózó pincébe.
– Reméljük, soha nem lesz szükség arra, hogy ezek a vastag falak védjenek meg minket, de jobb, hogy felkészültünk. A pincét kitakarítottuk, felsöpörtük, asztalokat és székeket cipeltünk le és bevezettük a vizet.
A pincéből kiérünk a napfényre és Viktor máris az előttük álló feladatokról kezd mesélni: – A legnagyobb probléma az érkező menekültek elhelyezésével van. Kárpátaljára az elmúlt hetekben egyes becslések szerint több mint félmillió ukrán érkezett. Lassan ki lehetne tenni a megtelt táblát, Beregszász is tele van, sehol nem találni szabad szobát. Korábban megjelent riportjainkban már írtunk arról: az alig húszezres kisvárosban, Beregszászon hivatalosan csak kétszáz regisztrált menekült van, de egyes helyi becslések szerint akár 2-4 ezren is jöhettek már ide a háború kitörése óta.
Viktor nem csak tartalékosként próbál megoldást találni az újonnan érkezők gondjaira, hanem civilként is. Van egy félkész háza a város határában, ahol Cserkasziból és Kijevből érkezett menekült ismerőseinek adott szállást. – Két hete érkeztek kilencen, hajlandóak voltak egy teljesen üres, félkész házba is beköltözni, azt mondták: a lényeg az, hogy ne robbanjon – érzékelteti Viktor, hogy milyen körülmények közül érkeztek vendégei.
A vakolatlan ház erkélyen kifeszített madzagon ruhák száradnak. A bejárati ajtóhoz falécekből tákolt lépcső vezet. Belépünk az ajtón, bent palacsinta illata és gyerekek zsivaja fogad. A konyhában fiatal anyukák sürögnek-forognak, készül a vacsora. A férfiak a lakás befejezésében segítenek, már parkettáztak, de a lépcsőt, a konyhában levő bútorokat, asztallapokat is ők szerelték össze. Azt mondják, örülnek, hogy legalább ennyit tudnak segíteni és – mint egy félmondatukból kiderül – addig sem a háború borzalmain rágódnak.
Egyikük Ivan, aki 27 éves, feleségével és 2 éves kisfiával Kijevből menekült el majd két hete. Autóval indultak, az út két napig tartott, és rengeteg ellenőrzőponton kellett áthaladniuk, mire eljutottak Beregszászra. Egészségi állapota nem tökéletes, emiatt eddig még nem kellett bevonulnia a hadseregbe, de megtörténhet, hogy szólnak neki, és akkor mennie kell. Elmondása szerint úgy se vennék sok hasznát a seregben: a háború előtt úgynevezett cochleáris implantációval foglalkozott, súlyos nagyothallók hallását segíti vissza adni. A háború végét itt, az egyelőre még biztonságos Kárpátalján szeretné megvárni a családjával.
Iván mesél még az ukrán emberek összefogásáról és arról, milyen lesz majd szerinte a háború utáni élet, de Viktor közbeszól:
– Mindjárt itt vannak a svájciak egy kisteherautónyi adománnyal!
Amíg a kocsit várjuk, Viktor mesél a svájciakról, a Beregszászról kiköltöző Viktóriáról és férjéről, akik Facebookon keresztül jelezték, hogy segítenek, amiben tudnak. Megérkezik aztán a kisteherautó, az egynapos utazás után kissé elcsigázottan száll ki Viktória és párja kocsiból:
– Láttuk Viktor posztját, hogy mire van szüksége Beregszásznak. Beszéltünk kinti szomszédokkal, ismerősökkel, és összedobtuk, ami kellett, aztán bepakoltunk, indultunk, most meg itt vagyunk hűtőkkel, porszívóval, háztartási kellékekkel, tartós élelmiszerekkel.
A kipakolás után készül egy gyors csoportkép. Aztán Viktóriáék indulnak is tovább. Viktor pedig már telefonál és intézkedik, hogy az új szerzemények mielőbb eljussanak oda, ahol a legnagyobb szükség van azokra.
