Nem az a meglepő, hogy az oroszok kémkednek a NATO- és EU-tag Magyarország ellen, hanem az, hogy a magyar kormány ezt nem veszi zokon. A Direkt36 keddi cikkének legfurcsább részlete az, hogy Szijjártó Péter már tavaly nyáron tudta, az oroszok feltörték az általa vezetett minisztérium belső titkos rendszerét – ő mégis elment Moszkvába, és átvette Szergej Lavrovtól a Barátságért érdemrendet. Egy másik sokat mondó összefüggés: a Paks 2 beruházás ötletével és Szijjártó miniszteri kinevezésével egy időben a magyar kormány szándékosan szétverte az addigi kibervédelmi szolgálatot, mert arra az Orbán-kormány „a magyar-orosz közeledés kerékkötőjeként kezdett tekinteni”.
A cikk szerzője - a Pegasus-szoftverrel ezek szerint egyáltalán nem véletlenül megfigyelt - Panyi Szabolcs, aki aprólékosan leírja, mikor, hová és hogyan törtek be az oroszok. Tőlük azonban ezt nem lehet zokon venni, elvégre, mondhatjuk, ez a dolguk. A felelősség azoké, akik ezt lehetővé tették, majd amikor bekövetkezett, elhallgatták. Orbán, Szijjártó és azok a külügyi, illetve titkosszolgálat vezetők, akik nem hoztak idejében hatékony ellenlépéseket, jó esetben kötelességszegést követtek el. Rossz esetben, ha az intézkedést szándékosan mulasztották el, árulást. (Akárcsak a Nemzetközi Beruházási Bank Budapestre hívásával.)
John Le Carré remek regényéből tudjuk, hogy a kémek „játszmának” hívják a titkokért vívott harcukat. Ez a játszma pedig Magyarország alapvető érdekei körül zajlik.
A külpolitikával foglalkozók körében egy ideje tartja magát az a vélemény, hogy a választások után Orbán, ha nyer, meneszti – vagy külgazdasági miniszterré fokozza le – Szijjártót, mert a külügyben új emberre lesz szüksége a Nyugat és Oroszország konfliktusa nyomán elkerülhetetlen fordulathoz. A helyzet azonban ezzel még nem oldódna meg, ahhoz ugyanis Orbánnak kellene távoznia. Alapesetben ehhez még választások sem kellenének. 1974-ben Willy Brandt német kancellár például lemondott, amikor kiderült, hogy titkára, Günter Guillaume keletnémet kém.