A magyar közszereplők szájából sokszor elhangzik az óhaj (kívánság, követelés), hogy történelmi filmekre lenne szükség. Ez szép, de mégsem megyünk egyről a kettőre. A történelmi film ugyanis nem csupán, azaz nem elsősorban pénzkérdés (persze az is – próbáljon meg valaki egy XV. századi királyi udvart, vagy akár kisnemesi udvarházat berendezni aprópénzből!). Magyarországon a legnagyobb probléma abból fakad, hogy túl sok olyan személyiség akad, akiről méltó dolog lenne filmet forgatni, csakhogy bárkiről forgatnának, óhatatlanul fölmerül a kérdés: miért róla, miért nem másról? Miért Nagy Imre, miért nem Kossuth Lajos? Miért Kossuth, miért nem Szent István? Miért Szent István, miért nem Koppány? És így tovább.
Kompromisszumra van szükség, mert a hazai piac kicsi, az igény meg nagy.
A másik nagy baj, hogy a magyar ízlés túlságosan beszűkült, túlságosan tradicionalista. Kicsit úgy képzelik el nálunk a történelmi filmet, mint a XIX. század végi történelmi festményeket: kimerevített hősi pózokkal, látványos nagyjelenetekkel, középpontjában mindig egy makulátlan életű és központi helyzetű személyiséggel. Kevés a kísérletezés a magyar filmművészetben. Érdemes például elgondolkodni azon: egy történelmi filmnek csak pozitív hőse lehet? Ez különösen azért érdekes, mert számos bírálat fogalmazódott meg azzal kapcsolatban, miért kapnak egyes szereplők filmet (Nagy Imre mint „kommunista”, Koppány mint „pogány” kapott negatív kritikát). Holott erre a válasz: ugyan, mi a gond ezzel? Máriássy Félix Imposztorok című filmje remek szatíra Prónay Pálról és különítményéről, mégis ostobaság lenne azt állítani, hogy Máriássy dicsőítette Prónay-t, csak azért, mert őt választotta filmje tárgyául.
Olykor külföldi példákhoz kell fordulnunk, ha ki akarunk látni az erdőből. 2010-ben készült a Taita Boves című venezuelai film. José Tomás Boves, a banditából lett royalista (királypárti)hadvezér a XIX. század elejei venezuelai függetlenségi háború idején szerzett kétes hírnevet. Brutális irtóháborút indított „Isten és király” nevében a spanyolok oldalán, a Simón Bolívar vezette függetlenségpártiak ellen. Boves nem ismert el maga fölött urat, és hirdette a földosztást, az állatállomány fölosztását, a kreol (fehér) urak legyilkolását. Ezzel a programmal könnyen maga köré gyűjtötte a pásztorokat és a rabszolgákat, akik elhitték, hogy a spanyol király a barátjuk, és nem a függetlenségpártiak, akik között ott látták földesuraikat is. Mindenesetre Boves ellenforradalmi terrort alkalmazott a liberálisokkal, republikánusokkal szemben. Körülbelül úgy képzelhetjük el, mintha Prónay Pált oltanánk bele Dózsa Györgybe!
Boves elfogadta a királyt, de elvetett minden más tekintélyt: nézetei joggal nevezhetők anarcho-royalistának. 2010-ben, Hugo Chávez idején a venezuelai televízió filmet készített az életéről. Ami azért érdekes, mert Venezuela alapításmítoszában a Boves által gyűlölt Bolívar tölti be a hős, az államalapító szerepét – joggal. Boves alakja azonban a függetlenségpártiak tömeges lemészárlása miatt rémmé növekedett. Hugo Chávez, Venezuela baloldali nacionalista elnöke meghirdette a „bolívari forradalmat” a 2000-es évek elején, vagyis mint összes elődje, ő is igyekezett átváltani Bolívar nevét az aktuálpolitikai aprópénzre: nemcsak mozgalmát nevezte el Bolívarról, hanem belefoglalta a latin-amerikai államférfi nevét az ország alkotmányába, sőt az ország nevébe is.
Mindennek fényében elgondolkodtató, hogy a venezuelai televízió mégis merte vállalni egy olyan film vetítését, amely a Bolívar vezette nemzeti függetlenségi mozgalom halálos ellenségéről szól. Ráadásul egy olyan szörnyű emberről, aki kérkedett brutalitásával, bár a film megpróbált lélektani magyarázatot adni arra a tömény erőszakra, amely a források szerint jellemezte Bovest, és amelyről V. Guszev Bolívarról szóló regényes életrajzában így írt, a felkelő parancsnok szájába adva a történetileg hiteles tényeket: „Mentünk, egyik várost a másik után foglaltuk el, öltünk, akasztottunk, korbácsoltunk, tovább mentünk, megint nem hagytunk élve senkit sem. A spanyolok az egekig magasztaltak, ez a mitugrász Monteverde [ti. a spanyol tábornok – P. Á.] újból megmozdult az ő Puerto Cabellója falai mögött: Cádizból várt hajóhadat, de a fő, hogy mi segítettünk. Mindazt, amit ő elszalasztott, ezeknek a kreoloknak, köztársasági meszticeknek, Mariñónak, Bolívarnak minden győzelmét, az egész köztársaságukat néhány hónap alatt ízzé-porrá zúztuk. (…) Venezuelában mi is meg a spanyolok is a mennyországba küldtünk mindenkit, aki a körmünk közé került.” (V. Guszev: A Felszabadító. 119-121.)
A filmnek van olyan olvasata, miszerint a főszereplő a chávezi karakter szatirikus ábrázolása. Hiszen Chávez éppúgy meghirdette az előjogok fölszámolását, mint Boves, és - éppen az önkényes módszerek révén - éppúgy hozzájárult a zsarnokság rossz hagyományának megszilárdulásához, vagyis pont az ellentétét érte el azzal, amiben támogatói reménykedtek.
Magyarországon hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy véljük: a történelmi film főszereplőjének feltétlenül olyannak kell lennie, aki pozitív szerepet játszott a közösség (nemzet, ország, társadalom stb.) történetében. Ki merne Magyarországon történelmi filmet forgatni egy bűnözőről? Mintha bűnözők nem játszottak volna olykor történelmi szerepet. Gondoljunk Rózsa Sándorra, aki 150 fős betyárcsapatával vett részt a szabadságharcban. Vagy ki merne filmet forgatni a nemzeti függetlenség ellenségeiről? Mintha a függetlenség ügyével való szembefordulás erkölcsi kérdése nem lenne önmagában drámába, és ezért mozgóképre illő! Ami köré emberi dráma, mese nem keríthető, azt kár is filmre vinni.
Képzeljük el az Egyesült Államok és Olaszország filmművészetét a nemzeti célokkal szembeforduló déli szempont művészi ábrázolása nélkül! Dobhatnánk ki az olyan filmeket, amelyekben déli katonatisztek a jófiúk, az Elfújta a széltől a Jesse James balladáján keresztül az Egy lyukas dollárig. Igen, az Egyesült Államokban vannak szélsőséges álláspontok, amelyek ki is hajítanák mindezt a kultúrából. Ne kövessük ezt a mintát! Ugyanis minden film (ahogyan minden más művészi alkotás) a történelemről való képzet lenyomata. Avagy képzeljük el az olasz filmművészetet a nemzeti egységet elutasító nápolyi, kalábriai, szicíliai banditák nélkül. A Bronte című 1972-es olasz filmban a garibaldisták a szicíliai parasztok hóhérai: egy valóban megtörtént mészárlást elmesélve a film bemutatja, hogy a jövő egységes Olaszországának vörös egyenruhás katonái nem ismerik a szicíliai viszonyokat, a nép lelkét, a parasztság életét, és nem is kíváncsiak azokra. A dráma abból fakad, hogy a parasztoknak is igazuk van, a garibaldistáknak is igazuk van – mindenkinek igazsága van a maga szempontjából, de végül az erőszak dönt közöttük. Ebből kerekedhet ki a jó film.
Érthető, hogy a magyar filmgyártás még ódzkodik a negatív, akár a nemzeti függetlenséggel szembeszálló figuráktól. Elvégre joggal mondhatjuk: amíg nincs Hunyadi-film, Zrínyi-film stb., addig bizarr lenne, hogy filmben ábrázolják mondjuk Avram Iancu, az 1848-as román felkelővezér vagy az osztrák császári seregek oldalán Szlovák Légiót szervező Jozef Hurban tépelődését: kivel tartsanak? Pedig
ha a filmművészet ad magára, nem kerülheti el, hogy reflektáljon sokszínűen a magyar múltra – és a magyar múltban azok is benne foglaltatnak, akik egy adott történelmi helyzetben, adott időszakban negatív (mert például a magyar szabadsággal, magyar önállósággal, magyar haladással stb. szembeszálló) szerepet töltöttek be.
Ez nem jelent felmentést, csak egyszerűen a sokszínűséget. Ami a romantika előfeltétele. Romantikus az, ha minden oldal érzelmei hitelesen bemutatásra kerülnek, és ha ezek az érzelmek összecsapnak. Ha nincsen ellenség, akkor nincs érzelem, ennélfogva nincs dráma sem. Akkor mitől érezzünk katarzist a moziban ülve, amikor megjelenik a „vége” felirat? Remélhetőleg erről még nagy viták lesznek a magyar történettudományban és filmművészetben.