Hartmut Rosa német szociológus szerint az utóbbi másfél évtizedben az emberek elbizonytalanodtak a világhoz fűződő viszonyukban. „2008-ban jött a pénzügyi válság, majdnem összeomlott a gazdaság, aztán a Brexit – az Egyesült Államokban Trump –, és nem azt láttuk, hogy Európa egyre inkább összenő, hanem hogy szét is válhat. A világjárvány ráerősített a félelmekre; Németországban nem volt kijárási tilalom a második világháború óta. A bizonytalanság testközelbe jött: féltünk a másik embertől, féltünk neki kezet nyújtani, nem tudtuk, kiben bízhatunk – meséli a német tapasztalatokat. – A délszláv válságot gyorsan elfelejtettük, most pedig újra háború van Európában. De míg a koronavírus láthatatlan fenyegetés volt, most a legtöbben meg tudjuk különböztetni a gonoszt a jótól. A gonosznak van neve, Putyin, aki hadsereget küld Ukrajnába, és itt valamit tehetünk. Fegyvereket küldhetünk Ukrajnának, befogadhatjuk a menekülteket, ez biztonságot adhat nekünk. Éppen ezért a két válságnak nagyon más a pszichológiai vonzata” – állítja a társadalomkutató.
Demokrácia-probléma keleten és nyugaton
„Magyarországon teljesen más a helyzet – reagált Vajda Mihály filozófus. – Nem tudom, hogy az egész Covid-dolog visszhangra talált-e Budapesten kívül, én az itteni értelmiségi körökben mozgok, ezeket ismerem. Itt nem annyira a félelem, sokkal inkább az elszigetelődés volt nehéz. A kapcsolatok két éve hirtelen megszakadtak. Telefonáltunk, vagy néha személyesen is találkoztunk, de mindig téma volt a teljes elszigetelődés. Számomra ez pszichológiailag is megterhelő volt. Nem féltem a vírustól, szinte biztos voltam benne, hogy nem kapom el, nem is kaptam. Most már négyszer beoltottak, nem tudom, megvéd-e, de nagy biztonságban érzem magam. A háború teljesen más dolog. Számomra ez egy katasztrófa. A második világháború után mindig voltak háborúk a világban, nem is olyan messze tőlünk itt volt a délszláv háború. Borzalmas volt, hogy emberek gyilkolják egymást, de az a félelem, hogy ez ránk is átcsaphat, nem volt. Most más a helyzet. Putyin talán vissza akarja állítani az orosz birodalmat, vagy a keleti blokk határait. Nyíltan kijelenti, hogy Nyugat-Európa hanyatlik, rothad, holott mi nem ezt tapasztaljuk. A legrosszabb álmaimban el tudom képzelni, hogy továbbmegy Ukrajnánál. Most már szerencsére látom, hogy az ereje nem akkora, mint ahogy képzelte, vagy ahogy nekünk bebeszélték. Majdnem biztos vagyok, hogy tényleg azt hitte, Ukrajnát két nap alatt meghódíthatja és odacsatolja a birodalomhoz, ahogy a németek tették Ausztriával. Ausztriában később elmondták, hogy meghódították, elnyomták őket, de az Anschlusskor eléggé lelkesen fogadták a németeket. Putyin egy szűk látókörű populista, nem tudom, hogy mit tervez. De semmi eszközünk nincs, ha megindul ellenünk.”
Hartmut Rosa szerint az elmúlt két évben a járvány és az ukrán válság megmutatta, hogy az állam igenis képes cselekedni, holott korábban például a Luhmann-féle rendszerelmélet követői úgy gondolták, a modern társadalmakban a demokratikus államnak már nem lehet beleszólása az emberek életébe. „Aztán Németországban egyik napról a másikra a légi forgalom 95 százalékát leállították, de nem a vírus állította meg a repülőket, hanem politikai döntések. A határokat lezárták, a focimeccseket betiltották, egyetemeket és iskolákat zárattak be. A magánéletbe is beleszólt az állam a kijárási tilalommal, a maszkviselési kötelezettséggel. Gazdasági szempontból is példátlan dolgok történtek, iszonyú mennyiségű pénzt bocsátottak rendelkezésre a vírus gazdasági kárainak enyhítésére, kutatóprogramokat támogattak, hirtelen egy erős, cselekvőképes államot éltünk meg” – sorolja a szociológus. Az ukrán válság tekintetében Németország helyzetét tekintve olyan nagy változást nem lát, hiszen ők háborúztak Maliban, Afganisztánban és Irakban is. Az viszont tény, hogy az állam újra központi szereplővé válik, és megint hatalmat ragad a kezébe. „Én nem vagyok a felfegyverkezés politikájának rajongója, bármilyen szörnyű is Putyin. De most közösen tudunk cselekedni, szolidárisak tudunk lenni, ebben látok nagy lehetőséget és reménységet.”
Nálunk sokkalta nehezebb a helyzet Vajda Mihály szerint. „Magyarországon az állam erős, cselekvő, mióta Orbán hatalmon van. De ez az állam nagyon különbözik a nyugati, liberális demokráciáktól. Ez már egyfajta diktatúra, egy totalitárius állam. Olyan értelemben demokratikus, hogy a választásoknál megkapták a választók többségétől a hatalmat. A kisebbségek államellenségnek vannak kikiáltva. Nem bántanak senkit ezért fizikai értelemben, az ellenzékieket sem vették őrizetbe, nem ölték meg, mint Oroszországban, de ebbe az irányba haladunk. És a demokrácia nem csak azt jelenti, hogy van parlament, vannak törvények és piacgazdaság. Azt is jelenti, hogy bizonyos módon viselkedünk. Az orosz lakosságnak fogalma nincs arról, milyen a demokratikus magatartás, mert az elmúlt évszázadokban nem volt ott demokrácia. Kicsit ilyen a helyzet Magyarországon is” – véli az emeritus professzor.
„Nemcsak Magyarországon vagy Oroszországban létezik a demokrácia-probléma, már a nyugati országokban sem működik ez jól – teszi hozzá Hartmut Rosa. – Nem vagyok benne biztos, hogy Bolsonaro, Trump és Orbán között olyan nagy a különbség, mint mondjuk Boris Johnson és Orbán között. Tehát nem biztos, hogy ez azzal függ össze, hogy van-e demokratikus hagyomány.” Vajda szerint Trump tényleg hasonló volt sok szempontból, mint Orbán, de fontos különbség, hogy az amerikai civil társadalom határt tudott szabni neki. Ezzel szemben Magyarország szinte tehetetlen Orbánnal szemben.
Egy hang mind fölött
„A demokrácia, és egyben az állam nagy problémája, hogy az egyik oldalon mindenható hatalmat ígér, hiszen a népszuverenitás azt jelenti, minden hatalom a nép kezében van. Ám a másik oldalon ott van a tehetetlenség tapasztalata, hogy itt a klímaválság, a Covid, mégse tudunk ezekkel mit kezdeni – véli a szociológus. – Orbán, Trump, de akár Johnson is arra törekszenek, hogy a hatalmat magukhoz ragadják és megmondják, mi mit akarunk. De ez a „mi” általában egyetlen vezér hangja. Én azt tartanám jónak, hogy rezonancia legyen, sokféle hang, nem csak egy, amely mindenki fölött áll. Erős államot szeretnék, amely egy erős civil társadalomra támaszkodik.”
Ezzel Vajda Mihály is egyetért, de szerinte Németországnak muszáj volt a totális veszteséget megtapasztalnia ahhoz, hogy demokratikus civil társadalom is létrejöhessen. Angliában, Franciaországban más a helyzet, mégis ezek mind hagyományos demokráciák. Olyan civil társadalom, amely az állammal a határait érzékeltetni tudja, azonban Közép-Európában nem létezik. A legtöbb volt szocialista államban, de Magyarországon mindenképpen, amióta Orbán van hatalmon, a civil társadalom egyre csökken és zsugorodik. Az állam ellenségként kezeli őket, a lakosságnak azt akarják bebizonyítani, hogy ők az ellenzékkel együtt az ország vesztére törnek. „Még nincs odaírva a plakátokra, hogy el kell őket pusztítani, de ha az embernek vannak történelmi tapasztalatai, márpedig én elég idős vagyok ehhez, akkor tudja, hogyan kezdődnek ezek. Félek, ha Orbán megint nyer, a fő célja az lesz, hogy a civil társadalmat teljesen tönkretegye” – mondja Vajda Mihály.
Hartmut Rosa említi, hogy már Ukrajnában is láttuk a Majdanon, még Belorussziában is, hogy a civil társadalom keleten is kész fellépni az önkényuralom ellen. „Szerintem amit Ukrajnában most átélünk, az igazából Putyin bukása és Európa egyesülése. Volt egy rés a visegrádi országok és a Nyugat között, ami hirtelen eltűnt. A civil társadalom erősödése is bekövetkezhet a konfliktus miatt” – véli a szociológus. Vajda Mihály szerint azonban látnunk kell, hogy a négy visegrádi országból három fél attól, hogy az orosz birodalom bekebelezi őket, ezért a nyugati demokráciák irányába fordul, de Magyarország nem. Nem tudjuk még, milyen következményei lehetnek ennek, ám ez az orosz-ukrán háború végétől is függ.
Igény az új normalitásra
„Fantasztikus, hogy az ukránok hirtelen nemzetté váltak. Ezt nevezem paradox következménynek! Putyin igazából egy nemzetet hozott létre az agressziójával. Ukrajna nem volt eddig egységes. De most nem hagyják, hogy egy diktátor egyszerűen meg akarja őket semmisíteni, együtt ellenállnak. Ebben azért van valami bátorító is” – véli Vajda Mihály. Hartmut Rosa szerint is elképzelhető, hogy a mostani válságból pozitív változások jöhetnek, ahogy a 2008-as gazdasági válságból is ki tudtunk jönni. Erőt kell merítenünk ezekből a tapasztalatokból, de ne oda akarjunk visszatérni, ahol voltunk. „Tágabb horizontra van szükségünk. Hiszen ha válságban vagyunk, teljesen normális, hogy vissza akarunk térni a régi állapotba. Aztán ha elgondolkodunk, rájövünk, hogy ez a régi normalitás már igazából nem is volt egészséges, politikai, ökonómiai, pszichológiai szempontból sem. Akkor kezdjünk el gondolkodni, hogy talán inkább meg kellene változtatnunk az életünket. A világ legnagyobb része nem liberális demokráciákból áll. Ha reménykedhetünk a világ jövőjében, azt nem lehet Kína ellenében tenni. Kínával és Indiával is együtt kell működni. Európa kicsi, nekünk is együtt kell működnünk. Szociológusként azt mondanám, hogy ezek a nagy átállások nem azért történtek meg, mert politikai döntések voltak, valójában a szereplők háta mögött történtek a nagy változások. Amit ma a modernitás alatt értünk, összefügg a 400 évvel korábbi pestisjárvánnyal. A mai tapasztalataink alapján olyan dolgok is kifejlődhetnek a válságból, amelyeket nem is sejtünk most. Nekem van egy vízióm az új normalitás tekintetében: egy olyan társadalom, ahol harmonikusabb kapcsolatok alakulnak ki, ahol másképp gondolkodunk, másképp szeretünk, másképp élünk, ahol meghallgatjuk egymást és egymásra rezonálunk.”
