– Tízből tizenegyedikként már nem írnék a bucsai mészárlásról. De ha folytatódik a kelet-ukrajnai offenzíva, és az oroszok kezdik bezárni a katlant, valószínűleg megyünk. A Sky News-zal, az ATV-vel és a 24.hu-val kell majd dolgozni. Nem akarok álszenteskedni, a szervezési, biztonsági kérdéseken túl az is fontos feltétel, hogy ki legyünk fizetve. Egy autót már buktam ezzel a konfliktussal.
– Mi történt vele?
– Mikor március elején indultunk volna vissza Kijevből, dél felől is kezdett bezáródni az orosz gyűrű. Kocsival rizikós lett volna elindulni, kiszámíthatatlan volt, mi vár az emberre az utakon, az ellenőrző pontoknál. A követség szerzett helyet egy vonatra, az autót a rendező pályaudvarnál hagytuk, levettem róla a rendszámot. Megsemmisült a rakétázásokban. Vicces, hogy mikor aztán rendszámmal a kezemben bementem itthon a kerületi okmányirodára, kiderült, hogy véglegesen nem tudom kivonni a forgalomból. Hiába volt fénykép róla, hogy mi történt, a törvény nem rendelkezik háborús helyzetről. Ami jelzi, hogy a magyar közigazgatás nem számol ilyennel. A béke mostanáig örök állapotnak tűnt Európában.
– Mi tehet egy haditudósító a biztonságáért?
– Megfelelő be- és kijutási útvonalat kell tervezni, nem nélkülözhető a védőfelszerelés, a golyóálló mellény, sisak. Fontos, hogy sokan tudjanak az emberről a terepen, minél több kapcsolatot kell szerezni, és a megfelelő hatóságoknál is jelezni kell, hogy a helyszínen vagy. A rizikót persze így is csak csökkenteni lehet. Amikor Irpiny alatt ránk irányították az aknagránátokat, lepergett előttem az életem, azon gondolkoztam, mi az istent rontottam el. Az ember nem keresi az éles helyzeteket, nem akar meghalni.
– Miért hagyta hát ott a kényelmes európai kispolgári létet?
– Megijedtem tőle. 27 éves voltam. Attól féltem, minden beáll, túlélem a saját életem, és nem fog történni benne semmi, bezáródik előttem a világ. Eszembe jutott gyerekkoromból a kairói őskáosz, és odamentem. Érdekelt az idegensége, úgy éreztem, meg akarom érteni. Egyelőre nem sikerült. De kiderült, hogy tisztes összegért lehet írni a térségről és Afrikáról. Amúgy meg hajtott a fiatalság hübrisze. Saint-Exupéry A hadirepülő című könyvének hőse ezt mondja ködben is a célzóberendezést bámulva: „Szeretném meglátni, amiért meghalok.” Én is hasonlót érzek. Nem lett biztonságos az életem, de sok mindent láttam, amit óriási vagyonnak tartok.
– Az ember minél tovább lapoz most megjelent albumában, annál jobban megszokja a háborús világ képeit. Mintha szerves egységben, totalitásában jelenne meg bennük a lét.
– A nyugati jóléti társadalom a kényelem körül mozog, ki van szervezve belőle a halál, a szenvedés ábrázolása. Ritka tiszta állapot, mikor az ember élet és halál között lebeg. Mikor a jó döntés az élet, a rossz a halál. Egy frontvonalon az abszolút létezés tudatosulása elképesztően erős drog. Minden, ami emlékeztet, hogy életben vagyunk, most vagyunk életben, óriási áldás.
– Az is, hogy fel vagyunk jogosítva a gyilkolásra?
– Én úgy látom, hogy az emberek jelentős része számára nem természetes dolog az ölés. És a háború sem. Más kérdés, Európa az agresszivitást is száműzi kultúrájából, pedig a pszichológia szerint alapvető védekezési mechanizmus. Mintha készen kaptuk volna a szabadságot. Mikor Kijevből hazatérve előadásokat tartottunk, és egy fiú csillogó szemekkel kérdezte, ha ilyen erősek az oroszok, miért nem adják meg magukat az ukránok. Élni mindenáron? Ez nem így megy, és ahol ezt el kell magyarázni, ott komoly gondok vannak. Mintha nem lenne immunrendszere Európának. Bár reagálása az ukrán krízisre azt mutatja, hogy valami még működik belőle.
– A háború a pusztítással egyidejűleg egy formálódó világ, amelyben elérhető közelségbe kerül a szabadság, a forradalom. A fotói mintha a felszabaduló reményt is kutatnák.
– Én egy nagyon baloldali, szociálisan érzékeny családban nőttem fel. Az igazságérzetem elég erős. Harminc évesen elhittem, hogy Egyiptomban megvalósulhat egy igazságosabb rendszer. Csak mikor aztán látja az ember, hogy egy kiló rizsért lehet szavazatot vásárolni, úgy érzi, itt nem lehet demokrácia. Mégis hiszek benne, hogy az ember alapvetően jó, és a sok kisszerűség, gonoszság, gyilkolás útvesztőiből egyszer eljut a társadalmi igazságosságig. Ezért olyan háborúkba megyek általában tudósítani, amelyekről határozott véleményem van, és tudok valakikkel azonosulni. Ilyen például a kurdok küzdelme, vagy az ukrajnai konfliktus. Minden borzalom ellenére felemelő, hogy az ukránok ellenállnak a világ egyik legnagyobb hadseregének. Vagy amikor hetvenéves kurd bácsik mentek első világháborús puskákkal a frontra az Iszlám Állam ellen.
– A könyvben mégis barátokat említ több háborús konfliktus mindkét oldalán.
– Mikor háborús tudósítást csinálok, próbálok valamennyire objektív lenni. Kétségtelen, hogy az izraeli-palesztin ellentét konfliktusnál egyfajta skizofréniát jelent számomra: a feleségemnek rokonai élnek Izraelben, miközben én egy barátom családjához szinte hazamegyek a Gázai övezetbe. És ha az ember középen van, mindkét oldalról lőnek rá. A palesztinoknak nem vagyok elég Izrael-ellenes, az izraeliek meg palesztinsimogatónak tartanak.
– A képekhez írt szövegeiben inkább empátiát érzek.
– Csupán meg akarom érteni és értetni minden fél célkitűzéseit, szempontjait. Enélkül nem lehet korrekt tudósítást írni. Az izraeli-palesztin konfliktus megítélése egyébként sem egyértelmű. De ott nyugodtan, biztonságban lehetett beszélni terroristának minősített iszlamista csoportokkal. Míg az Iszlám Államban levághatják az újságírók fejét. Egészében meg szembe kell nézni azzal, hogy a független újságírás mítosza kipukkadt. Főleg a Közel-Keleten. Ha nyugati vagy, ellenségnek tekintenek. Mifelénk még viszonylag normális a helyzet.
Az ukrán háború elején az oroszok elfoglalták a Hosztomel repülőteret. Ott bolyongott a ködben egy újságíró egy stábbal. Odament az egyik katonához, és megkérdezte: Meg tudja erősíteni, hogy az oroszok elfoglalták a repülőteret? – Igen. – És honnan tudja? – Mi vagyunk az oroszok.
Válaszoltak a kérdésre, békén hagyták a stábot. Az Iszlám Államban nem próbáltam volna kérdezősködni. Egyébként is, hogy bemehessen valaki, hűséget kellett esküdnie a kalifának. Ilyesmire nem vagyok hajlandó.
– A Tíz év háborúban súlyos téma a halál látványának élménye, megörökítése. Ez általánosabb érdeklődés?
– Nem, a munkám során szembesültem vele. Európából a halál látványát is kiszerveztük. Nem látunk valódi halált, emberi szenvedést, vért. A konformizmus jegyében mindent, ami kellemetlen, tabusítunk. Magyarországon is van több generáció, amely a halált csak idős hozzátartozója elhunytakor vagy balesetnél lát. Miközben körülveszi az életünket. A halált egyedül akkor lehet ábrázolni, ha poétikussá válik. A szerkesztőknek meg kell érteniük, hogy nem lehet hazug módon szemérmes az ember, és bár nyilván van egyfajta pornográfiája a halálnak, nem lehet teljesen eltüntetni a képét az életünkből. Igenis meg kell mutatni az olvasóknak, hogy emberek halnak meg.
– Az ukrán háború mintha szemléletváltást hozna.
– Moszulban 2016-ban bemásztam egy kórházba, ahol az Iszlám Állam sok halott katonája volt, és még nem szedték ki az aknákat. Kockáztattam az életem, megcsináltam róluk a képet. De a szerkesztőm nem akarta lehozni, mert holttestet nem lehet. Összevesztünk a dolgon. Most talán azért változik a helyzet, mert az ukrajnai konfliktus már nem az egzotikum és a pornográfia kategóriája számunkra, a háború a szomszédban zajlik, és a mi bőrünkre is megy. És ettől a tabuink tarthatatlanná válnak. Muszáj beszélni a valóságról, nem rendelhetjük alá a komfortunknak az újságírást.
– Korábban sosem láttunk ennyi képet a médiában erőszakos halálról.
– Európa kezd magához térni, újra tudatosul, hogy a béke nem természetes, garantált állapot. Aminek pozitív hatása lehet, hogy feléleszt olyan önvédelmi ösztönöket, értékrendszereket, amelyeket sokáig lefojtottunk.
– De vajon a halál rögzítésének elfogadása feloldja-e a gyilkolás dokumentálásának etikai kérdését is?
– Én láttam kivégzést, és csak azért nem rögzítettem, mert nem volt rá lehetőségem. A mi feladatunk a tudósítás. Nem szabad szerepet téveszteni, és úgy tenni, mintha a harcoló felek tagjai lennénk. Ha valahol helyszíni kivégzés van, és lehetséges számomra a dokumentálása, meg fogom tenni, mert nem az én feladatom, hogy megakadályozzam. Fontos megjeleníteni az erőszakot a médiában. Így például látnák a nyugati világ polgárai, hogy ha a kormányaik bombákkal viszik el valahova a demokráciát, ott lerombolt otthonok meg halott gyerekek borítják el a tájat. Ha egy rezsim kivégez egy csomó civilt, és dokumentálni tudom, el kell jutnia a médiában az emberekhez, hogy szembesüljenek a valósággal. Ez történik. És így néz ki. Nem látok az ilyen tudósítói tevékenységben morális problémát. Nekem dokumentálnom kell, nem közbelépnem. Persze az ember ilyenkor sérül, és ezeket a sérüléseket hordozza magával egész életén keresztül. Sokszor felriadok az éjszaka közepén, látom a halottakat, akiket lefotóztam. És természetesen felteszem magamnak a kérdést, mit tehettem volna. Pedig tudom, hogy semmit.
