Politika;Magyarország;mozgalom;óriásplakát;Üröm;családi fotók;

2022-04-23 16:00:00

A gyerekeket óvná a gyomorforgató óriásplakátoktól az ürömi apa, ezért saját zsebből rak ki vidám plakátokat a lányairól a 10-es főút mentén

A Gigantmánia című, nagy plakátkörképes cikkünk kapcsán írt nekünk Takács András, és elmesélte, annyira felháborítják az ízléstelen és gyomorforgató óriásplakátok, hogy cselekednie kellett. Elindított egy kezdeményezést, hogy legyenek vidám tartalmú óriásplakátok, ehhez fogott egy képet a lányairól, csináltatott belőle egy plakátot, amit saját költségén ki is tett a 10-es főút solymári elkerülő szakaszánál. Szerkesztett egy honlapot is, hogy csatlakozhasson, akinek hasonlóan elege van minket és gyerekeinket érő vizuális és mentális környezetszennyezésből. Ha filmet csinálnánk a történetéből, a címe Egy óriásplakát Üröm határában lehetne, de András reméli, ennél sokkal több is lesz, egyszer talán az iskolából-óvodából hazafelé egész úton maguknak integethetnek a lányok.

Már Ürömhöz közeledve fél szemmel az utat, fél szemmel a nyomasztóan túlburjánzó plakáterdőt kémleltem, hogy a sok pelenka-, autószerelő-, és „veszélyes!!!” hirdetés közt felfedezzem András egyedi plakátját. Nem volt nehéz, a körforgalomnál kissé feltorlódott a kocsisor, így lassítva megláttam a sorból kilógó üzenetet. Melegséggel töltötte el a lelkemet. A két szőke kislány mosolya, és a Légy vidám! felirat egyszerre elbűvölően cuki és üdítően normális, miközben azon gondolkodtam, vajon másoknak is átjön-e, egyáltalán feltűnik-e nekik, hogy ez a plakát valami egészen másról szól, mint reklámról és rémálmokról, melyek – hacsak más nem fizet a tábláért –, talán még a választások után egy évvel is kísérteni fognak.

„Alapvetően vidékiék vagyunk, Hajdúböszörményből származom, de Budapesten találkoztunk a feleségemmel. Hét éve élünk Ürömön. Debrecenben végeztem közgazdászként, majd másoddiplomáztam nemzetközi kapcsolatok szakon. Akkor ezt még fontosnak éreztem, később rájöttem, a papír se számít, ha valamit csinálni szeretnél. Dolgoztam sok helyen, rájöttem, hogy az alkalmazotti lét nem nekem való, aztán vállalkozásokba kezdtem, de mindig volt a háttérben egy családi gazdaság. Jóapám világ életében őstermelő volt, én pedig bolyongtam, de rá kellett jönnöm, hogy ez egy biztos háttér, most afelé tendálok, hogy ezt lassan át kellene vennem tőle. Búzát, kukoricát, zöldborsót, árpát termesztünk, épp amire kereslet van” – meséli András, aki családját is elhozta a Kevélyhegyi Levendulamezőhöz megbeszélt találkozónkra.

A légyvidám.hu honlapot ő maga rakta össze, oktatóvideók alapján, már emiatt is talpraesett, találékony ember benyomását kelti. Mikor a vidám plakátok ötlete megfogalmazódott benne, elkezdte lapozgatni a telefonját, akkor találta meg a tökéletes fotót a lányokról. „Mikor elkezdődött a Covid, mindenki bezárkózott, úgy voltunk vele, márpedig mi akkor is kimegyünk, oda, ahol nincs senki. Kirándultunk Tinnyére, kiálltunk a domb közepére a lakóautónkkal, elkezdtünk piknikezni. A lányok boldogan szaladgáltak, én meg kattingattam a fotókat” – közben mutatja a telefonján, hogy két újabb plakát is készül, szintén a lányokról, az egyik az Omszki tónál, ragyogó napsütésben. A másikon a család „jószága”, a Pixel nevű Golden Retriver is szerepel, ez már aztán tényleg megacukiság.

Apa plakátot készít

„A Légy vidám! azért van felszólító módban, hogy az emberek kimozduljanak a szürkeségből, az állandó rettegésből. Bennem ez már évek óta gyűlt, 12 éve nem nézek tévét, egy ideig a hírportálokat olvasgattam, 3-4 éve már azokat se. Próbálom magamat és a családomat védeni minden negatív befolyásoló tartalomtól, ami eddig egész jól sikerült, mesét is úgy nézünk, hogy nem jön fel közben reklám, se politikai hirdetés. Csak ez maradt, hogy amikor mész az úton, nem tudod nem észrevenni, hogy az arcodba dőlnek az óriásplakátok. Én még csak-csak el tudok határolódni, de mikor ott ül a két gyerek melletted, és a nagyobbik már olvas, gyakorolja is, folyamatosan felolvassa a plakátokat, és kérdezgeti, hogy Orbán miért hazudik, miért lop. Akkor vagy egész úton eltakarom a szemét, vagy magyarázkodhatok, miért vannak ezek a csúnya dolgok a plakáton. Úgy érzem, ráérnek ők majd később ezzel foglalkozni – magyarázza András. A plakát ezért is került fel a solymári elkerülő út mellé, ahol minden egyes nap elhaladnak az iskolából hazafelé menet, és 5-10 méterenként, döbbenetes sűrűségben követik egymást az óriásplakátok. Ember nincs, aki ettől ne bolondulna meg.

„Eltüntetni nem tudom a plakátokat, se felvásárolni ott az egész területet. Ha már ott vannak és nem tudok velük mit csinálni, inkább nézzünk rajtuk csodás tartalmakat! Akár a lányaimat. Egyedül kevés vagyok, hogy végigplakátoljam az országot, meg ez egy zsebbe nyúlós történet, havi 100 ezer forint bruttóban van egy plakát, amit én fizettem ki. Nem is akartam emögé céget rakni, nehogy azt gondolják, ez is egy céges hirdetés. De talán vannak még nagyszülők, apukák-anyukák, akik hasonlóan gondolkodnak, zavarja őket, mi ömlik folyamatosan a gyerekeikre. Ha összedobnánk egy kis pénzt, ebből tudnánk még több vidám plakátot kirakni, akár országszerte."

A nagyobbik lányt, Benedettát nagyon megérintette a dolog, alig várta, hogy az iskolában elmesélhesse. Az osztálytársak szülei is többször arra kanyarodtak kocsival, csakhogy a gyerkőcök láthassák a plakátot. „Egyből reagáltak az ismerősök is, kérdezték, mi történt, miért vannak ott a lányok, talán szülinapi meglepetés? Egy anyuka barátunk mesélte, épp mentek haza suliból, hátul veszekedtek a gyerekek, pont odaértek a plakáthoz, és mikor meglátták és felismerték a lányokat, mindenki lefagyott, onnantól fogva egész úton vigyorogtak. Utána felhívott, hogy köszöni, hogy feldobtuk a napjukat. Nekem ezért már megérte. Közben csináltam egy Facebook-oldalt is, ott is jönnek a pozitív visszajelzések” – mondja büszkén az édesapa.

Mielőtt még bárki azt feltételezné, nem arról van szó, hogy Takácsék nem követik a világ dolgait, vagy nem vennének részt a közösségi-társadalmi életben. Egyszerűen csak nem hagyják, hogy a kívülről jövő negatív ingercunami áthassa az egész életüket, átalakítsa a tudatukat. – Nekem édesanyám a legfőbb hírportálom. Naponta felhív, hogy kisfiam, ez meg az történt, tudod, az ukránoknál meg olyan a helyzet. A barátaim meg azzal ugratnak, ha egyszer ledobnák az atombombát, mi még otthon piknikeznénk, miközben már kiürítették az országot. Természetesen eljutnak hozzám a hírek, de szűrten, azt engedem be magamnak, amit én szeretnék. Mikor folyamatosan követtem a híreket, állandóan felhúztam magam az igazságtalanságokon, a visszaéléseken, a korrupción, bármin. Rengetegen vannak így, főleg akik nézik a tévét, különösen a királyi egyes csatornát, látom rajtuk a bizonytalanságot, a pánikot. Lebegnek a levegőben, félelemben tartva. Jönnek hozzám, hogy te nem aggódsz emiatt? Persze, engem is megérint, hogy a szomszédunkban háború van. Ha Amerikában elütnek egy gyalogost, azt is nagyon sajnálom, de ha emiatt befordulok, azzal senkinek sem teszek jót – magyarázza András, aki nem hogy érzéketlen a hírekre, éppen hogy nagyon is átéli, bevonódik ezekbe.

– Pár éve azon vettem észre magam, hogy úgy telnek a napjaim, állandóan dúlok-fúlok, ideges vagyok, és ez kihat a környezetemre és mindenkire, akivel találkozom. Akkor magamba néztem, megkérdeztem, ez most akkor kinek jó? Mert azok, akik miatt felhúzom magam, ebből semmit nem érzékelnek, ezzel csak saját magamat meg a környezetemet teszem tönkre. Jó, ha nem tudok ellene tenni, akkor inkább elzárom ezt magamtól. Aztán a plakátokkal az egyik poharam betelt, eldöntöttem, hogy a Légy vidám!-mal elindítok valamit, remélhetőleg egy mozgalmat, és viszek egy kis fényt a sok sötét és negatív tartalomba. Aztán lehet, hogy nyár lesz belőle, nem tudom. Én próbálom magamat és a környezetemet jobbá tenni. Ha ez a pozitív rezgés így megy tovább, egyre szélesebb körben, azzal szerintem sokkal több jót teszünk, mintha azon morfondíroznánk, ki lő épp kire.

Mindennek alapja a család

András felesége, Beatrix integratív craniosacrális terápiával, egy holisztikus szemléletű, szelíd gyógymóddal foglalkozik, ezért megkérdeztem Andrást, ő szokott-e például meditálni. „Elméletben sok mindent tudok, jártam Táltos-képzőbe, univerzális energia tanfolyamra, a nővérem áldásadó, rengeteg helyről jönnek az impulzusok. Még össze kell hoznom az elméletet és gyakorlatot. Hamarabb foglalkozom a gyerekeimmel, szüleimmel, családommal, mint magammal, mert ugye az a legmacerásabb dolog, magunkat rendbe rakni. De nem tudom elkerülni, hogy magammal ne foglalkozzak, mert az is kihat a környezetemre. Mostanában egyre többször szoktam meditálni. Ahogy nőnek a gyerekek, lesz több énidőnk, a feleségemmel is több időnk jut végre egymásra. Talán még harmadik gyerkőcöt is vállalunk, én nagyon szeretnék. De az asszony most próbálgatja a szárnyait, miután évekig otthon volt a gyerekekkel, én pedig mindenben támogatom. Van előttem példa, édesapám igazi családapa, olyan bázis, akire lehet támaszkodni. Ha tudod, hogy ott áll mögötted, már az megnyugvással tölt el. A család az, aminek köszönhetem, hogy most ezen az úton járok. Nem sokban - mindenben ez járult hozzá, hogy most itt tartok.”

Közben a lányok pitypangból koszorút fontak, körbeszaladtak minket, és többször visszatértek a biztos ponthoz, hogy utána elengedjék azt, és egyedül fedezzék fel a világot. Ritkán voltak egyszerre egy kupacban – apukájuknak se lehet könnyű a fotózás –, aztán egy közös kép erejéig sikerült őket összeterelni, és már profi modellként mosolyogtak, mikor édesanyjuk kimondta a varázsszót: „vízibicikli!”