A teljes kiállítást én is most látom először. Sőt, van olyan szobor, amit eddig nem is láttam összerakva – mondta lapunknak Keresztes Zsófia képzőművész a kiállításának megnyitóján az 59. Velencei Képzőművészeti Biennálén, ahol a Magyar Pavilonban képviseli hazánkat. „Az álmok után: merek dacolni a károkkal” című tizenkilenc szoborból álló installáció ráadásul kifejezetten a fesztiválra készített műtárgy-együttes, ez Keresztes eddigi legnagyobb és legkomplexebb munkája, melynek hússzerű, organikus lényei szinte „belakják” a Magyar Pavilont.
A megnyitón Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója kiemelte, Keresztes Zsófia a mai fiatal művészgeneráció nemzetközileg is jártas képviselője, aki komolyan veszi az álomvilág képzőművészeti vetületét, és akinek már a korai munkáit is a térbeli gondolkodás jellemezte.
A tárlat ezenfelül a Biennálé tematikájához is passzol, noha 2020 decemberében, amikor a művész és kurátora, Zsikla Mónika pályázatát kiválasztotta a Ludwig Múzeum szakmai zsűrije, még nem lehetett tudni, hogy mi lesz a mustra fő koncepciója. Utóbb kiderült a szobrok több ponton is illeszkednek a Biennálé főkurátora, Cecilia Alemani kiállítási koncepciójába, melynek fókuszában a testek metamorfózisa, a női nézőpontok, a szürrealizmus öröksége és az identitáskeresés áll.
Szobrok mögötti filozófia
A műegyüttes polisztirolhabból készült és üvegmozaikkal borított szobrai organikus formákként hatnak, melyek fő gondolata Zsikla Mónika szerint az identitás megtalálása. A jelen installáció ezért Keresztes Zsófia egy 2018-as bécsi kiállításához (Sticky Fragility) nyúlik vissza, mely a XIX. századi német filozófus, Arthur Schopenhauer „sündisznó dilemmájára” épül. Ennek lényege, hogy az emberek mint társadalmi lények egymás közelségére vágynak, hogy megosszák a másikkal az érzéseiket és gondolataikat, amikor azonban erre sor kerül, akárcsak az egymás felé közelítő sündisznók, megsebzik egymást. A kiállítás másik kiindulópontja Szerb Antal 1937-ben megjelent Utas és holdvilág című regényének egy jelenete, melyben a főhős, Mihály, a nászútján Velencében a felesége nélkül indul el felfedezni a ravennai mozaikokat, miközben felismeri, hogy saját jelene a múltjának fragmentumaiból épül fel. Zsikla Mónika szerint ez a rádöbbenés noha kétellyel teli, lehetőséget ad arra, hogy az egyén szembenézzen önmagával.
Ki itt belépsz
Az installáció négy fő egységből áll, melyeken végighaladva a befogadó átélheti az identitáskeresés négy stációját. Az első egység az udvarban álló közel négy méter magas mozaikoltár, mely Salgó polcokra applikált könnycsepp-szobrokból áll, valamint két nagy méretű, könnyező szemből, melyek szinte hívogatják a látogatót, hogy lépjen be a kapun. Ezen átjutva egy hússzerű szoborral találjuk magunkat szembe, melyből fémláncok futnak ki a terem többi részében álló szintén hússzerű plasztikához.
– A központi szobor az önismeret meztelen és magányos szobraként értelmezhető – mondja Zsikla Mónika, hozzátéve, az abból kilépő láncok az önmagunktól és másoktól való függésként, valamint a valóságot a virtualitással összekötő csatornákként is értelmezhetők. Keresztes Zsófia szerint ugyanis manapság az identitásunkra egyszerre van hatással a digitális tér és a fizikai realitás – a kettő nem oltja ki egymást, hanem egymás mellett létezik mint párhuzamos valóság.
Letenni a terheket
Fura látványban részesülünk a pavilon bal és jobb oldali termében is: úgy érezhetjük, mintha egy-egy raktárban érkeztünk volna meg, melyekben Salgó polcokon lélegző amorf testek néznének ránk, hogy kérdőre vonják saját személyiségünket. Fehér Dávid művészettörténész a kiállítás katalógusába írt szövegében úgy fogalmaz, ezek az egyedi szobrok – melyek a pavilonban tükörszimmetrikusan helyezkednek el – mintha a középső szoborból szakadtak volna ki, vagyis annak részei, töredékei, alakváltozatai lennének. A főszobor identitása tehát részeire bomlik, a testekről ránk meredő szemek pedig arra késztetnek minket, hogy nézzünk szembe saját félelmeinkkel, a minket emésztő terheket pedig vegyük le a vállunkról. Utóbbi gondolat a tárlaton a szó szoros értelmében is megjelenik: a művész a könnycseppszobrait a Salgó polcokon helyezi el, mintegy leteszi a fájdalmait.
Az installáció utolsó két terének témája is a szembenézés: az egyikben egy végtelent formázó könnycsepp-oszlop, míg a másikban fémláncokról lelógó könnycseppek biztatnak minket arra: ideje elengedni mindent, ami rossz, a pavilonból távozva pedig újra kilépni fénybe. Nemcsak azért, mert az identitásunk újra teljes lett, hanem mert az alkotó a szobraival bizonyította: a Magyar Pavilon 2022-ben is kitett magáért.
Infó:
Keresztes Zsófia:
„Az álmok után: merek dacolni a károkkal”
59. Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennálé, Magyar Pavilon
Giardini
Megtekinthető november 27-ig
Női kiállítók
Keresztes Zsófia személyében hosszú idő után újra női kiállítóval jelentkezik Magyarország. A Magyar Pavilon 110 éves történetében női művésznek eddig mindössze három alkalommal volt önálló kiállítása: 2011-ben Németh Hajnal projektje, 1997-ben El-Hassan Róza, Herskó Judit és Köves Éva kiállítása (nemzeti biztos: Néray Katalin), 1982-ben pedig Schaár Erzsébet posztumusz tárlata volt látható.
