Hogy miért tekinti egy kamasz a világot abszurdnak, az emberi létet értelmetlennek, ma már nehezen tudnám megmondani. Persze 16-18 évesen szinte mindenkit az olyan kérdések foglalkoztatnak, hogy mi az élet értelme, milyen lehetőségek állnak az ember előtt, és cselekedeteinek miféle következményei vannak, ha vannak egyáltalán.
Kamaszkorom – a 80-as évek eleje-közepe – meghatározó olvasmányélményei mind az abszurditás, a létezés és a cselekvés céltalansága, értelmetlensége felé mutattak: Örkénytől Kafkán át Camus-ig. Ekkor fedeztem fel az abszurd drámát, Genet-t, Ionescot és persze Beckettet. A Godot-ra várva egyenesen lenyűgözött (Samuel Beckett: Drámák, Európa Könyvkiadó, Budapest 1970); úgy éreztem, Vladimir és Estragon történetének már az első mondata nekem szól: „Nincs mit tenni.”
Mivel nem voltam egyedül ezzel az élményemmel, legkedvesebb barátaimmal elhatároztuk, hogy a középiskolánk irodalmi/kulturális napján, amikor mindenki fellépett valamilyen produkcióval, előadunk egy abszurd darabot. Ráadásul olyat, amelyet mi magunk írunk és játszunk is el. Összeültünk és leginkább Beckett szövegeiből merítve, mondhatnám kompilálva „megírtuk” a saját abszurd drámánkat. Két szereplőre. S mivel mindkettőnktől – finoman szólva – távol állt a színpadi szereplés, kitaláltuk, hogy a szöveget előre felvesszük magnóra, s mi csak ülünk egy-egy széken a színpadon, miközben bejátsszuk az előre felvett szöveget. Még csak nem is tátogunk, csak ülünk és hallgatunk. Így lesz igazán abszurd – gondoltuk.
Harmadik társunk feladata volt a narráció, egy gitárral a kezében állt ki a színpadra, és nagyjából azt mondta, hogy „a világ első másfél felvonásos darabját” láthatják a nézők, ám a mű „nézhetetlen”, ezért mindenki, aki elhagyja az előadótermet, ajándékba kap egy szem cukrot a kijáratnál. E felvezető szöveg elsöprő sikert aratott, pár perc múlva az egész középiskola ott tolongott a színpad előtt.
A dramaturgia szerint végig mozdulatlanul ültünk az előadás során, egyetlen jelenet kivételével, ez pedig a darab csúcspontja, egy verekedés volt.
A pofozkodást nem próbáltuk el előre, de megállapodtunk, nem fogjuk vissza magunkat.
Először én ütöttem, s láttam a barátom arcán a meglepődést, de a következő pillanatban akkorát kaptam, hogy nem kellett megjátszani magam: mindketten elestünk és még a földön is ütöttük-vágtuk egymást. A közönség tombolt, mi pedig boldogok voltunk a nem várt elismeréstől. A darab végén a magnóról még bejátszottuk az Európa Kiadó zenekar egyik számát: „Agyamban kopasz cenzor ül / Minden szavamra ezer fül / Valaki helyettem gondolkodik / Valaki helyettem távozik. / Nem nyerhetek, nem veszthetek / Ha nem leszek, hát nem leszek. / Szabadíts meg a gonosztól!”
Az iskola hivatalos zsűrije kevésbé volt elragadtatott, a futottak még kategóriába kerültünk, persze úgy éreztük, nekünk kellett volna nyerni. Még egyszer, a vidéki város egyetemi napján eljátszottuk a darabunkat: hatalmas bukás volt, az a pár néző, aki beült rá, talán túl abszurdnak találta.