Egy magyar nábob

Szokványosnak legalábbis nem mondható, ha valakinek a halála után azon versengenek a lapok, ki tud az elhunytról több rosszat összehordani. Kasselik Jenő, aki 1910 márciusában Cannes-ban hunyta le a szemét, mégis így járt. A balzsamozómesterek még neki sem láttak a végrendeletben pontosan előírt munkájuknak, amikor Pesten már mindenki tudta, micsoda elviselhetetlen, különc és fösvény alak volt a magányos „nábob”, s hogy életének hetvenöt éve alatt kilenc bérháza és számos beépítésre váró telke másra nem is szolgált, mint hogy bosszantsa Budapest városát.

„Ahol a város közepén düledező viskó, hulladékkal teli üres telek állott, ott bizonyos, hogy Kaszelik állott boszut a városon. Nem lehet tudni, miért haragudott ennyire Budapestre, de tény, hogy egyetlen telkét se építette be és rozoga, földszintes viskói fölébe se huzatott emeletet” – állította a Pesti Napló. És a szerző bizonyára hitte is a leírtakat, habár a Bazilika két oldalán álló roppant bérházakat vagy a pesti szállodasor mögötti Mária Valéria (ma Apáczai Csere János) utca 3-at, ahol a tulajdonos maga egy egész szintet lakott, düledező viskónak nevezni legalábbis költői túlzás. Arról nem is beszélve, hogy – a köznyelvben Kaszelikként is emlegetett – Kasselik halálakor már készen voltak a Gizella (Vörösmarty) téri új bérház tervei is. (Korb és Giergl pompás műve később a Luxus Áruházról vált emlékezetessé egy nemzedék számára.) De az kétségtelen, hogy a Népszínház és a Rókus kórház között álló óriási épület esetében megmakacsolta magát.

Történt ugyanis, hogy amikor eldőlt, az új Népszínház a még csak papíron létező Nagykörút és a Kerepesi út találkozásánál valósul meg, a terv úgy szólt, hogy a város felől szép kilátás nyílik majd művészi homlokzatára. Igen ám, de az 1875-ös megnyitó idején a látványba belefurakodott a valóság, azaz a Rókus kórház tömbje és mögötte az ormótlan, földszintes, sárga Kasselik-ház. Tíz éven át pereskedett a város Kasselikkel, aki addig nem akarta engedni a kisajátítást, míg az ugyancsak útban lévő Rókust le nem bontják. Amikor pedig veszített, a telek megmaradt felét nyári kocsmának, sírkőfaragónak, munkáslakásoknak engedte át, illetve bérbe adta a Projectograph cég tulajdonosainak, hogy Apolló néven mozit építsenek rá, sikerrel csábítva el a Népszínház karzati közönségét.

Bizonyára ebből a vitából fakad, hogy a halála után felróttak neki mindent. Hogy apjától, Kasselik Ferenc építőmestertől örökölte a pénzét, aki viszont nemcsak házak tucatjait jegyezte Pesten, de nem átallotta a Citadella építését is elvállalni, mit sem törődve a bukott szabadságharc után senyvedő nép érzéseivel. Hogy tiszt volt a közös hadseregben, vitézül szolgált az osztrákok háborúiban, de aztán leszerelt, és az íróasztal mellett foglalkozott tovább a hadtudománnyal. Hogy teljesen magányosan élt, egy francia komornyikkal és egy angol házvezetőnővel, és az ebédet az Angol királynőből hozatta minden nap, egy üveg pezsgővel megfejelve.

Vádponttá vált a lovai iránti szeretete is. Hogy vasúton magával vitte őket hosszú franciaországi útjaira, meg hogy lovardát épített a Liget közelében, a Városligeti fasor és a Damjanich utca között húzódó nyaralótelkén, az ősfákkal teli Kasselik-kertben. Az a tény, hogy a még apjától kapott öreg hátast tojással és kis vörösborral igyekezett fölerősíteni, a búcsúcikkekben hüledezéssé vált, miszerint Kasselik Jenőnél porcelánvályúból vedelték a bort a lovak. Még azt is sértetten hánytorgatták fel neki, hogy öregen és betegen délutánonként pokrócokba burkolva kocsizott fel és alá az Andrássy úton és a Stefánián, jobbára szunyókálva a nyitott landauer hintóban.

„Nem vett részt semmiféle társadalmi vagy jótékony akcióban, még egyéni hiúságból sem, nem rajongott a művészetért” – szögezte le a Pesti Napló mély elítéléssel. Ebben láthatóan nem rendítette meg az a tény, hogy éppen negyedszázaddal korábban kürtölte világgá a Vasárnapi Újság: „A Kisfaludy-társaság január 28-iki ülése emlékezetes marad, mert ebben az ülésben az elnöklő Gyulai Pál azt az örvendetes jelentést tette, hogy a társulat vagyona tízezer forintnyi alapítványokkal gyarapodott.” Kasselik Jenő a nem sokkal korábban elhunyt atyja emlékére adott ötezer forintot. De hiába a pénzéből rendre megjelenő könyvek, hiába a színházaknak vagy épp a Vöröskeresztnek juttatott adományok, Kasselik Jenőt a megtestesült molière-i fösvénynek látták a kortársai.

Volt hát némi csodálkozás, amikor nyilvánosságra került a végrendelete, amelyben minden vagyonát, a felfoghatatlan összegre, 15 millió koronára rúgó teljes Kasselik-örökséget egy jótékony alapítványra hagyta. A szülei nevét viselő szervezet célja az önhibájukon kívül szűkös viszonyok közé került, művelt osztálybeli emberek megsegítése volt, jelesül segélyek nyújtása és egy „azilum”, egy otthon megteremtése.

Más kérdés, hogy ekkor már huszonöt éve perelte Kasselik Jenőt a nővére, Eugénia, mert őt és fiát kizárták az atyai örökségből. Végül 1912-ben meg is ítélt neki a bíróság több mint 3 millió koronát, annyival tehát csökkent a vagyon – aztán pár év elteltével és újabb fordulatos pereket követően az itt elvesztett házak jó része visszakerült az alapítványhoz. A fejlődés megállíthatatlan volt, a rozzant épületek és a Kasselik-kert helyére bérpaloták épültek, a Rókus mögötti brájzlit pedig átengedték egy külföldi vállalkozónak, hogy Corvin néven ott építse fel Budapest első nagyáruházát.

Immár nem volt tehát semmi akadálya annak, hogy a Csernoch János hercegprímás által elnökölt szervezet betöltse hivatását, és segítse az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe került középosztálybelieket. Márpedig a háború, majd Trianon után ők aztán igen sokan lettek. Aligha meglepő, hogy 1924 nyarán már egész tényfeltáró cikksorozatot szentelt a Magyarság a Kasselik-vagyon sorsának. Felháborodottan hiányolták a végrendeletben szereplő azilumot, kifogásolták, milyen pimf összegekkel szúrja ki a rászorulók szemét az alapítvány, és bizonyítani igyekeztek, hogy a gondnok, dr. Hein István a saját céljaira fordítja a házak jövedelmét, teniszpályát és autógarázst sem rest a rábízott ingatlanokon építeni.

Ekkor a lap még csak visszafogottan célozgatott dr. Hein kikeresztelkedett mivoltára, a vádakat húsz évvel később felmelegítő Uj Magyarság viszont – a korszellemnek megfelelően – már a habzó szájú zsidózástól sem tartózkodott. Dr. Hein István azonban tartotta magát a Kasselik-hagyományhoz: egyetlen újságírói kérdésre sem válaszolt. Évről-évre megrendelte és gyászkeretes falragaszokon meghirdette a végrendeletben előírt gyászmisét a Mozart Requiemmel a szülők emlékére, fizette az alapítványi kegydíjakat, és hallgatott.

1950. január elsején halt meg. Éppen csak elébe ment a házak államosításának, ami aztán végképp kitörölte Kasselik Jenőt a város emlékezetéből. Addigra persze a Rákóczi útra kikönyöklő Rókust is megszokta már mindenki.