nyugdíjak;Orbán-kormány;Kentaurbeszéd;13. havi nyugdíj;nyugdíjprémium;

2022-05-07 12:00:00

Vajon mire számíthatnak a nyugdíjasok az új Orbán-kormánytól, ha sem választási, sem kormányprogram nem készült?

A választási csatazaj elültével érdemes a figyelmünket ismét a mindennapi élet problémáira fordítani. Ezek között az egyik izgalmas kérdés: mire számíthatnak a nyugdíjasok az újabb – régi/új – kormányzati ciklusban?

 A kérdés megválaszolása azért sem egyszerű, mert sem választási, sem kormányprogram nem készült, a kabinet esetleges szándékaira csupán interjúmorzsákból, nyilatkozat-töredékekből következtethetünk. A közpénzből fizetett „JóKor” című, nyugdíjasoknak készített propagandakiadvány – amelynek sem impresszuma, sem megjelenési dátuma nincs – egyik számában Orbán Viktor azt nyilatkozta, hogy „(…) megőrizzük a nyugdíjak vásárlóértékét, biztosítjuk az inflációkövető nyugdíjemelést, és a baloldal által elvett 13. havi nyugdíjat is visszaadjuk.”

Nyilván nehezíti a helyzetet a pandémia várható alakulása, illetve kifejezetten borús következményeket jelez az ukrajnai háború, továbbá az a tény, hogy Magyarország az Európai Unióban egyre inkább elszigetelődik, s az uniós támogatások felhasználásával kapcsolatos korrupció a pénzek befagyasztásával vagy csökkenésével fenyeget. Mindez kedvezőtlenül érinti az amúgy is sok szempontból elavult, kevéssé versenyképes gazdasági szerkezetet, és még inkább megkérdőjelezi az ezt kiszolgáló gazdaságpolitikát.

Induljunk ki a tényekből; vagyis milyen törvények szabályozzák ma a nyugdíjak éves emelését? Valójában 1+2 szabályról beszélhetünk: az inflációkövető mechanizmusról, azaz a kormány törvényben garantálja a nyugdíjak reálértékének a megőrzését. Az éves nyugdíjemelés a következő év bázisául szolgál, vagyis ez az emelés nem vész el a jövőben, egyszer s mindenkorra beépül a nyugdíjba. Más természetű a gazdasági növekedés függvényében járó ún. nyugdíjprémium (amit a Bajnai-kormány vezetett be 2009-ben), s amit csak akkor kell kifizetni, ha a gazdasági növekedés eléri a 3,5 százalékot; 7,5 százalékig százalékonként maximum 20 ezer forint jár. A nyugdíjba ez már nem épül be (nem válik bázissá), és semmi garancia sincs arra, hogy a következő évben is kifizetik, hiszen a 3,5 százalékos GDP-növekedés sem garantálható. Végül itt van a 13. havi nyugdíj, amelyet törvény helyett – a veszélyhelyzetre hivatkozva – kormányrendeletben szabályoztak.

A szabályozás kulcseleme tehát az éves nyugdíjemelés mértékének meghatározása. Az infláció ellentételezése a nyugdíjak reálértékének a megőrzését garantálja. A nyugdíjak reálértékének növelése már nem része a kormányzati elképzeléseknek. Korábban ez nem így volt: a nyugdíjak éves emelését az ún. svájci indexálás alapján állapították meg, amennyiben az emelés mértékét 50 százalékban a fogyasztói árak, 50 százalékban pedig a nettó bérek növekedése határozta meg. Miután a reálbérek több év távlatában emelkednek, ez a módszer tartalmazta a nyugdíjasok életszínvonalának hosszabb távú javulását (elvileg időnként csökkenését is, de ezt megfelelő technikával lehet kezelni). Az inflációkövető szabály azonban más problémákkal is járt: azonos feltételek esetén is jelentős különbség alakult ki a nyugdíjasok között attól függően, hogy mikor vonultak nyugdíjba. Minél nagyobb a különbség, azaz minél régebben ment valaki nyugdíjba, annál jobban elmarad a jelenlegi nyugdíjának színvonala attól az új, azonos feltételekkel bíró nyugdíjasétól, aki most vonult nyugdíjba. Ennek az oka az, hogy amíg a korábban nyugdíjba vonuló ellátása csak az infláció mértékével emelkedett, addig a most nyugdíjba vonuló ellátásának számításakor az azóta eltelt idő alatt bekövetkezett (a nyugdíja alapját képező) átlagos keresetnövekedést is figyelembe veszik. Márpedig, különösen 2014 óta a keresetek növekedése jelentősen meghaladta az áremelkedések mértékét. Éppen ezért 2014-15-ben be lehetett volna vezetni az ún. vegyes indexálást, amikor is az infláció mellett a nettó keresetek vagy a GDP növekedését is figyelembe veszik. Erről a lehetőségről az Orbán-kormányok sohasem beszéltek, és feltételezhetjük, hogy ez most is így lesz.

Ugyanakkor arra is rá kell mutatnunk, hogy a gazdasági helyzet várható romlása, illetve a bizonytalan kilátások mindenkit óvatosságra kell, hogy intsenek. A gazdasági növekedési ütem várható visszaesése, a száguldó infláció, a költségvetési egyensúly megbomlása, miközben számos helyen égető szükség van a bérek, illetve a juttatások emelésére, nem sok jóval kecsegteti a nyugdíjasokat. Reméljük, a várható korrekció nem a választások után a politika számára már kevésbé fontos nyugdíjasok kárára fog megvalósulni. Legalább a legelesettebb, legrosszabb körülmények között élő nyugdíjasokra kellene kiemelt figyelmet (és pénzt) fordítani – különösen azért, mert az élelmiszerárak átlag feletti gyors emelkedése az alacsony nyugdíjból élőket fokozottan sújtja.

A lakosság anyagi helyzetét, így a nyugdíjasokét is ma leginkább az egyre gyorsuló infláció veszélyezteti. A nyugdíjas élet legnagyobb csapásai közé tartozik – a betegség mellett – az infláció. Miközben a bérből és fizetésből élők zsigeri félelme a munkanélküliségtől való rettegés, a nyugdíjasokat az infláció nemcsak anyagilag érinti, hanem tökéletesen elveszítik vele a biztonságukat. Az idősek különösen nehezen tudnak alkalmazkodni a hirtelen változó körülményekhez – így a gyors árváltozásokhoz –, már csak azért sem, mert legtöbbjük nem rendelkezik pótlólagos jövedelemforrásokkal. A „mi mennyibe kerül” tartós biztonsága az élelmiszerektől a gyógyszerig egyszerre felborul, a bevásárlás minden nap frontvonallá válik. Idén márciusban 8,5 százalékkal voltak magasabbak az árak, mint 2021 márciusában, az infláció tartós elemeinek alakulását jelző ún. maginfláció pedig 9,1 százalékkal haladta meg az egy évvel ezelőtti szintet. Ugyanakkor az élelmiszerárak 13 százalékkal emelkedtek, amit azért fontos megjegyezni, mert a nyugdíjasok fogyasztásban az élelmiszerek általában jóval nagyobb részt jelentenek, mint az aktív népesség többségénél. Éppen ezért meglepő, hogy a nyugdíjas fogyasztóiár-index 0,2 százalékponttal elmaradt a fogyasztóiár-emelkedéstől, bár a 8,3 százalék is nyilvánvalóan igen magas. Ennek pedig azért van jelentősége, mert ha a kormány a költségvetési törvényben alul tervezi az inflációt, akkor novemberben a különbözetet pótolnia kell. Ezt a törvény tartalmazza, a korrekció tehát nem a kormány jó szándékától függ. Ha a tervezési hiba meghaladja az 1 százalékot, akkor a pótlólagos nyugdíjemelés mértékének meghatározásakor a nyugdíjas fogyasztóiár-indexből kell kiindulni, amennyiben az meghaladja a fogyasztói árak általános emelkedésének a mértékét. Esetünkben azonban ez nincs így, mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy ez a metodika biztosan jól tükrözi-e a valóságot. Semmivel nem szeretném megvádolni a KSH-t, a fogyasztói árak alakulása mértékének kiszámítása rendkívül bonyolult, alapos munkát igényel, amelyet bizonyára el is végeznek, de az alkalmazott metodika felülvizsgálata, a szakértők nyilvánosság előtti vitája bizonyára hozzájárulna kétségeink mérséklődéséhez. Ugyanezt meg lehetne tenni a bérekkel is, legalábbis erre utal a KSH és a nemzeti számlák által kimutatott bérek közötti jelentős különbség.

Az infláció tervezése egyébként maga is megér egy misét. A 2021 júliusában elfogadott költségvetési törvény 3 százalékos inflációval számolt, amit már februárban korrigáltak 5 százalékra, és ki is fizették a különbözetet. Amikor ezt a cikket elkezdtem írni, még úgy fogalmaztam: az újabb korrekció elkerülhetetlen, csupán a kifizetés mértéke és időpontja kérdéses. Közben a kormány bejelentette a 3,9 százalékos júliusi emelést. Minden bizonnyal arra is számíthatunk, hogy a kormányzati kommunikáció majd „újabb nyugdíjemelésekről” számol be, a valóság azonban csak annyi, hogy a kormány törvényi kötelezettségének eleget téve korrigálja tervezési hibáját, és pótolja azt, amit – helyes tervezés esetén – már korábban ki kellett volna fizetnie. A száguldó inflációt lényegesen magyarázza a Covid és az ukrajnai háború, de mi a kormány szerepét se hallgassuk el. A 2016-os éves áremelkedés még 0,4 százalékos volt, 2019-ben már 3,4 százalékos, 2020. januárjában – a pandémia előtt! – pedig már 4,7 százalékra ugrott az infláció (miközben az eurózónában csak 0,5 százalék volt). Ennek oka pedig nem külső, hanem belső: a laza, a gazdaságot túlfűtő költségvetési és monetáris politika miatt a válságok megfelelő tartalékok nélkül érték el a magyar gazdaságot.

A nyugdíjprémium megfelelő részének kifizetéséről akár optimista várakozásaink is lehetnének. A Pénzügyminisztérium 2021 decemberében készített makrogazdasági és költségvetési prognózisa szerint a GDP 2022-ben 5,9, 2023-ban 4,3, 2024-ben 4,0, 2025-ben 4,2 százalékkal emelkedik, így a prémium maximális összege 48 ezer, 10 ezer, illetve 14 ezer forint lenne. (A 2022. évi inflációt ekkor 4,8 százalékra becsülték.) Az ukrajnai háború azonban jelentősen módosította a várakozásokat. Az MNB márciusban 2,5-4,5 százalékos GDP-növekedéssel számolt (7,5-9,8 százalékos infláció mellett), míg a Nemzetközi Valutaalap (IMF) áprilisi prognózisa 2022-re 3,7, 2023-ra 3,6 százalékos GDP-növekedést jelez (10,3, illetve 6,4 százalékos infláció mellett). Ezek az előrejelzések – miközben megerősítik azt a várakozásunkat, hogy az infláció ellentételezése ebben az évben további jelentős nyugdíjemeléseket tesz szükségessé –, a nyugdíjprémiumra vonatkozó reményeket erősen elbizonytalanítja. Másfelől azon is el lehetne gondolkodni, hogy reális-e a nyugdíjprémium 2009-ben megállapított 80 ezer forintos, azóta az értékéből jelentősen vesztett maximuma.

A 13. havi nyugdíj – mint cseppben a tenger – tükrözi a magyarországi közállapotokat, amennyiben a politika felülírja a szakmai meggondolásokat. A kormány/Fidesz a választási kampány központi elemévé tette a 13. havi nyugdíj „visszaadását”, illetve megalapozatlanul azt állították, hogy az ellenzék megszüntetné a 13. havi nyugdíj kifizetését. (Arról nem beszéltek, hogy a megelőző években miért nem jutott eszükbe „visszaadni” a 13. havi nyugdíjat, ahogy arról sem, hogy a baloldali kormányok 2002 és 2010 között 5 és fél havi nyugdíjat fizettek ki e címen, míg az Orbán-kormányok 2010 és 2022 között csak 1 és negyed havit.)

Ilyen politikai előzmények után a 13. havi nyugdíjra bizton lehet számítani. Ugyanakkor a 13. havi nyugdíjról is lehetne értelmes párbeszédet folytatni, nem kellene, hogy politikai színezetet kapjon. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a 13. havi nyugdíj mögött nincs járulékfedezet, ezért helyesebb lenne juttatásnak nevezni. Az elnevezés megváltoztatása azonban arra is utal, hogy ezt a kifizetést másképpen is lehetne folyósítani, mint ahogyan eddig tették, és ahogyan ezt már többen – Nyugdíjas Szervezetek Egyeztető Tanácsa (NYUSZET), ellenzéki pártok – felvetették. A javaslatok lényege: szolidaritás az alacsony nyugdíjban részesülőkkel. Egyik lehetséges módosítás egy minimum és maximum összeghatár bevezetése lenne, azaz egy adott összegnél kevesebbet, illetve többet senki sem kaphatna. De az sem lenne ördögtől való, ha ezt a juttatást mindenki azonos összegben kapná meg, azaz az átlagnyugdíjat folyósítanák a nyugdíjasok számára, mint például Lengyelországban. (Fontos tudni, hogy ezek a javaslatok egy fillér megtakarítást sem jelentenének a központi költségvetésnek, csupán egy azonos összeg másféle elosztásáról van szó.) Egyik javaslat mellett sem kívánok érvelni, csupán arra utalok, hogy ezekről a kérdésekről is lehetne társadalmi vitát folytatni, a közmédiában műsorokat szervezni.

Ez az írás csupán a nyugdíjakat érintő kilátásokkal foglalkozik. Valójában azonban a nyugdíjasok életkörülményeit nagyon sok más is meghatározza, gondoljunk csak az egészségügyre vagy a szociális ellátórendszerekre. De a fantáziánkat kiterjeszthetjük az egyedülálló nyugdíjasok helyzetére is; mi mindent lehetne tenni a közösségi terek vagy éppen a generációk közötti együttműködés támogatásával. Ezek megvalósításához azonban a kommunikáció kevés, itt már konkrét programokra, nyilvánosságra, társadalmi vitákra, végül, de nem utolsó sorban politikai szándékra lenne szükség. Ha a politika csak a választások megnyerését szolgálja, ha csupán – amúgy fedezetlen – osztogatásokban gondolkodik, akkor érdemi változás nem remélhető. Az Orbán-rendszernek soha nem volt, nincs és aligha lesz idős-politikája, vagyis összefüggő nyugdíj-egészségügy-szociális-önkormányzati-civil politikája és ennek megfelelő intézmény- és szabályrendszere. Ennek alternatív politikáját az ellenzék sem vetette fel, de a szakmai közvélemény sem visszhangzik az e témáról szervezett vitáktól. Pedig ideje lenne!