Ültünk és emlékeztünk. Ahogy Márai írta: „Még mindig úgy gondolok Bécsre, mint az egyetlen városra, ahol élni tudtam volna. (…) Mikor az ember már mindent elmondott hazájának és az emberi közösségnek, melyhez tartozik, csendesen elment Bécsbe, leült valamelyik egyemeletes hietzingi ház kerti szobájában, hallgatta az örök zongoraszót és emlékezett.” Mi a Mariahilfer Strasse egyik török vendéglőjének teraszán ücsörögtünk a bágyadt napfényben, és nem zongoraszót hallottunk, hanem a város tompa moraját, egyenletes, pontos lélegzetét. De bennem is, és főként erdélyi barátomban megvolt az érzés: ha nem is mindent, de elég sokat elmondtunk már a hazánknak és az emberi közösségünknek. Legtöbbször hiába, de ez semmit sem von le a mondás tényéből. Ugyan még nem vagyunk nyugdíjasok („Bécs a nyugdíjas írók és művészek városa”, így Márai), de már kevesebb szó van előttünk, mint mögöttünk.
Aztán egyszer csak bevallotta, hogy bizony ő is gondolkodik abban, hogy kiköltözik ide. Ő is tudna itt élni. De nem ez a legfőbb ok, hanem az, hogy lassan ott, Erdély szívében, már nem tud. Nem anyagi értelemben. Hiszen semmi lényeges nem hiányzik, amit pénzen meg lehetne venni. Egy cégvezető vagy menedzser típusú ember talán nem is értené ezt (vagy egyenesen lúzerségnek tekintené), hogy miért nem kell több, mint ami van, hiszen a világ lényege a gyarapodás, miért nem vágyunk tehát lakásértékű autóra, medencés házra, kacsalábon forgó, gondtalan életre. Egyrészt, mert a gondtalanságot nem lehet megspórolni még sok nullával sem, másrészt ez is lehet kiaknázható erő, pompás nyersanyag, írónak ez pedig számít. Hanem a szellemi közeg, amely éltet és átölel – ha ez hiányzik, akkor minden, de tényleg minden sorvadásnak indul: jelző és mondat, tartás és gerinc.
Mert épp az a legnagyobb gond, hogy a kilencvenes évek tágas zűrzavara után most végképp betolatni látszunk egy olyan rendezett szűkösségbe, amely olykor már önmaga ellen is fordul, ha nem ért egyet saját magával. Akkoriban még jobban értettük, hogy miért is nem akartuk a diktatúrát: mert lefokozott, infantilizált, torzított. És a kilencvenes években épp azt volt mámorító megtapasztalni, hogy sokrétű és színes a világ, és nem is nagyon érdemel más megközelítést. Az egydimenziós diktatúra az egyértelműség nyelvén beszélt, ráadásul a saját egyértelműségén, az izgalmakat a kiskapuk megtalálása jelentette, mintha folytonos csalásra lennénk kényszerítve egy kikényszerített játékban. Ehelyett van a mostani kétdimenziós, amely szintén lavírozásra kényszeríti azt, aki nem akarja elfogadni a játékszabályokat. Több dimenzióról pedig nem csak illetlenség beszélni, hanem felér az istenkáromlással.
Aki bonyolultan, árnyaltabban, kétkedőbben szeretne fogalmazni, annak máris címkéje van, az gyanús és legfőképpen hazátlan, ami még érthető is, hiszen nem fér bele a szűk világba. Kilóg itt, kilóg amott. Szabálytalan.
Aki bonyolultan, árnyaltabban, kétkedőbben szeretne fogalmazni, annak máris címkéje van, az gyanús és legfőképpen hazátlan, ami még érthető is, hiszen nem fér bele a szűk világba. Kilóg itt, kilóg amott. Szabálytalan.
Barátom is efféle súlyokról beszél. A kevés emberről, akivel még szót lehet érteni úgy, hogy az ellenvéleményt, a kételyt nem kezeli indulattal, nem akarja rögtön felszámolni. Mindenki másnak viszont már alapfogalmakat kell magyarázni, hogy mi a magánélet és a szellem joga, mitől élhető valami, és miért tesz jót olykor a nagyvonalúság. A besorolódás, önfeladás fokozatait látni rossz esetben, a jobbikban a beletörődést. Érdemes erre még rááldozni tíz, húsz évet? Hiszen idén töltjük be az ötvenet. Így akarunk megöregedni? Nem inkább zongoraszó mellett, ahogy Márai látja és hallja Bécs városát?
Sokféleképpen lehet írni és gondolkodni, tán csak keserűen nem. Az, mint valamiféle láthatatlan erjedés, megsavanyít mindent maga körül. A termékenység, a felfedezés örömének ellentéte – vélhetően ezt is nehezen lehetne elmagyarázni sok embernek, aki a hitet összekeveri a rajongással, a bizalmat a szolgalelkűséggel. És aki ezt másoktól is elvárja, mert a hit és a bizalom már nem elég, annak rajongani kell hajlott háttal. Mert ott az igazság, a hatalom és a történet vége. Különben nincs alamizsna, csak büszke vegetálás.
Bécsben élek magyarként, mert itt tapasztalom meg azt a finom tágasságot, az emlékezés szabadságát, ami nélkül erőtlenné válik a gondolatom. Nem akarok már büszkén ellenállni, belefáradtam. Zongoraszó kell és belakható tér. Igazodás helyett élni szeretnék. A saját regényemben. Erre vágyik hallhatóan a barátom is, tehát könnyen megtörténhet, hogy új fővel gyarapodik majd a bécsi magyar „nyugdíjasok” köre. Nem menekülés ez, és nem is az ellenállás feladása. Egyszerű beismerése annak, hogy az ólmos fáradtság egy idő után agyonnyom.
Ültünk a török vendéglő teraszán, és önmagunkra emlékeztünk. Azokra a fiatalokra, akik egy bonyolult, sokszínű és mindig meglepetést okozó világról álmodoztak. Abban biztos vagyok, hogy a húszéves énem szeme felcsillanna, ha megtudná, hogy Bécsben fog élni pár évtized múlva. Csak arról nem beszélnék neki szívesen, hogy miért. Túl sok csalódás kell még ahhoz, hogy valóban megértse. Hogy néha csak úgy lehet megmenteni a hazát, ha magát menti. Ha magával viszi zsebben, lélekben, a rég nem hallott zongoraszóban.
