A művészetek mindig is alkalmasak voltak traumák feltárására és gyógyítására. Az utóbbi évtizedekben viszont mind többen és többen tudatosan, programszerűen foglalkoznak ezzel a kérdéskörrel. Úgy tűnik, a kor művészetének egyik legmeghatározóbb része jön létre a traumákkal összefüggésben – mondta Zoltán Gábor író a Ludwig Múzeum előhívás / emplotment című kiállításának a megnyitóján. Kitért arra is, hogy a kibeszéletlen, kibeszélhetetlen traumák világából átléptünk egy olyan világba, ahol az egyén egész életét és az egyes népek, országok történetét is egymásra torlódó traumák sorozatának látjuk és láttatjuk. – Ha azt vizsgáljuk, eredményesek-e a művészek törekvései, jöttek-e létre nagy hatású művek a traumafeldolgozás jegyében, és jöttek-e létre a traumákat feltáró, más hasonló traumák bekövetkeztének valószínűségét remélhetőleg csökkentő művek, akkor egyértelműen igazolva láthatjuk, hogy ez egy fontos irány, bizonyára az egyik legfontosabb – mondta az író.
A jelen tárlat előhívás / emplotment címe is a traumafeldolgozás folyamatára utal. Timár Katalin és Kálmán Borbála kurátorok szerint az előhívás kifejezés egyrészt azt folyamatot jelöli, amikor egy emléket előhívunk, felidézünk a tudatalattiból, másrészt arra az analóg fotózásból ismert technikára, melynek során a fényérzékeny anyagból egy kémiai eljárás során előhívják a negatívot, melyről képeket lehet nagyítani – másfelől a fotók szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy egy közösség emlékezzen a saját múltjára. Az angol emplotment kifejezés ezzel szemben az irodalom-, történet- és társadalomtudományban használatos narratológia fogalmára utal, mely abban segíti a kutatókat, hogy a történelmi eseményeket mintegy történetként, cselekményesítve beszéljék el.
– A Ludwig kiállítása azonban nem az egyes történelmi traumákat veszi sorba, hanem a művészeknek a traumafeldolgozás során betöltött pozícióit mutatja be az elmúlt két-három évtizedben – mondja Feigl Fruzsina kurátor. A tárlat ezért öt művészi alapállást jelenít meg, melyek közül kiemelkednek az úgynevezett feltáró munkák – ezek láthatóvá teszik a traumatikus élményt, így nyújtva feloldást az elszenvedőnek. Erre példa Harun Farocki Komoly játékok I-IV. című videóinstallációja, mely a katonai harcok okozta poszttraumás stressz enyhítésére szolgál. Az egyes videókban amerikai katonákat látunk, akik a virtuális valóságban egy közel-keleti tájon navigálnak, de az eseményeket egy terapeuta választja ki, így a páciensek újra átélik a harctéren tapasztaltakat. Az osztott képernyőjű videókon a néző egyszerre láthatja a szimulációt és az adott katonát, akivel éppen a terápia zajlik.
Van olyan eset is, amikor a művészeknek katalizátor szerep jut a közösségek traumáinak megjelenítésében és feldolgozásában, mellyel változást idézhetnek elő azok életében. Erre érzékletes példa Alfredo Jaar, a chilei születésű fotográfus-rendező Ruanda projektje, mely arra reflektál, hogyan fogyasztjuk általában a sajtóban a képeket. Noha a művész az 1994-es ruandai népirtás helyszínén háromezer képet készített, azt érezte, azok nem adják vissza a munka során szerzett tapasztalatait. Jarr ezért úgy döntött, létrehozza a Mező, Út, Felhő című, három nagyméretű fotóból áll alkotását, mely noha a helyszínen készített természeti képeket ábrázol, bemutatja azt a környezetet, mely néma tanúja volt a népirtásnak.
Egy alkotás pedig akár reparatív jelleggel is bírhat, vagyis segítheti a közösség múltjának újraértelmezését, megjavítását, miközben kiemelt szerepet kap, hogy milyen kapcsolat jön létre a mű és a befogadó között. Ilyen munka Daniel & Geo Fuchs fotósorozata, melynek darabjai az NDK Állambiztonsági Minisztériumának valós helyszíneit mutatják be, azokat a szobákat, ahol az évtizedek során a tényleges atrocitások történtek. A 170-szer 135 centiméteres képeket nézve a befogadó is úgy érezheti, mintha az adott terekben tartózkodna.
Infó
előhívás / emplotment
Ludwig Múzeum, 2. emeleti kiállítótér
Kurátorok: Feigl Fruzsina, Kálmán Borbála, Timár Katalin
Megtekinthető augusztus 28-ig