Antall Attila;politológus;neoliberalizmus;baloldal;interjú;

2022-05-29 08:00:00

„A Fidesz már tőle balra is elkezdett politikai szervezeteket gyártani” – interjú Antal Attila politológussal

A választási vereség után a baloldal csak úgy tud életképes szereplő maradni a politikai életben, ha kritikusan közelít a tőke működéséhez, a liberális demokráciához, és elutasítja a neoliberalizmust. Ezt vallja Antal Attila jogász, politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa, aki Chicago a Dimitrov téren című könyvében feltárja, hogy a neoliberalizmus már a Kádár-korszakban megjelent Magyarországon. A rendszerváltás után szabad utat kapott, az autoriter Orbán-rezsim pedig hatványozottan képviseli.

– Egyetért azzal, hogy nincs ma igazi baloldali párt Magyarországon?

– Ma mindegyik politikai erő a maga ak­tuá­lis pozíciójából sorolja erre vagy arra az oldalra a többi résztvevőt. A Fidesz szerint például van baloldal, hiszen azt állítja, azzal áll szemben, az fogott össze ellene. Az ellenzék pedig azon kesereg, hogy a kampány során elfedte baloldaliságát, ezért vesztett. Mindenesetre az Orbán-rendszer kezdettől fogva érzi, hogy egy tőkekritikus, markáns szociál­politikát hirdető baloldal nagyon komoly ellenfél lenne számára. Ezért szerintem már jó ideje nemcsak a tőle jobbra lévő politikai térbe gyárt le szervezeteket, hanem elkezdte ugyanezt a másik oldalon is.

– Mit jelent a „legyártás”?

– A lényeg, hogy azt a neoliberális gazdaságpolitikát, amelyet a Fidesz-kormány képvisel, koherens baloldali nézőpontból, és annak megfelelő alternatívát kínálva ne tudja kritizálni senki. Tudják, hogy ha Gyurcsány Ferencet vagy akár Karácsony Gergelyt engedik a „baloldali” centrumba, nem kell félniük ilyen kritikától. Amikor Gyurcsány a választások éjszakáján azt mondja, mi baloldaliak vagyunk, amit jó lett volna kidomborítani, csak Márki-Zay Péter nem hagyta, ez álságos kijelentés. Lehetne igazi baloldal Magyarországon, de ehhez két veszélyt el kéne kerülni: az egyik, hogy a jelenlegi neoliberális, neokonzervatív ellenzéki valami hirtelen rájön, hogy amúgy baloldali, a másik pedig, hogy a Fidesz elkezd legyártani egy mérsékelt, szociáldemokrata jegyeket is felvillantó baloldalt, amely NER-kompatibilis.

– Bújtatott támogatással, beépüléssel?

– Nem Bethlen–Peyer-paktumot vizionálok, hiszen a hazai baloldal messze nincs abban a pozícióban, hogy ilyet tudjon kötni. Inkább közeledésre, részleges elfogadásra gondolok, amire vannak ideológiai jelek. A kormányoldalon egyes szereplők, például Békés Márton, tőkekritikus narratívát eregetnek a NER-be. Azt sugallják vele baloldali köröknek, hogy értik a problémát, és higgyük el, épp az Orbán-rendszer képviseli forradalmi szinten a neoliberalizmussal való szakítást.

– Ezek szerint ön se lát baloldali csapatot a pályán?

– Nem akarom hárítani a választ a kérdésre. Pillanatnyilag nincs igazi baloldali alakulat. Csupán a baloldaliságot valamilyen szinten, formában felhasználó politikai erők léteznek.

– Legújabb könyvében autoriter neoliberalizmusról beszél. Mit ért pontosan a fogalom alatt?

– Maga a neoliberalizmus nagyon sokszínű, komplex jelenség. Egy­aránt van ideológiai, gazdasági, kulturális és nagyon sok jogi vonatkozása. A XX. század első felétől jelenik meg a nyugati világban, majd világturnét fut be, és eljut a kelet-közép-európai félperifériába. Lényege, hogy a jóléti demokráciákkal szemben, azok helyére lépve a társadalom minden szintjén a tőke érdekeit helyezi az ember elé. Leépíti és a magánszféra felé tereli az állami szociális szolgáltatásokat, újraelosztási láncolatokat. Ami egyben azt is jelenti, hogy az egyszerű adófizetőkkel, munkavállalókkal finanszírozza a kapitalizmus válságait. Megmutatva, hogy a válság a kapitalizmus természetes állapota. Nem zavarja se a migráció, se a járvány, se a háború. A jóléti állam megpróbálta a negatív társadalmi hatásokat valahogy kezelni, de leáldozott a korszaka. A Chicago a Dimitrov téren című könyvemben azt vizsgáltam, hogyan neoliberalizálódott a Kádár-rendszer.

– Nem túlzás ez?

– Egyáltalán nem. A késői Kádár-rendszer, bár kétségtelenül őrzött magában társadalomvédő attitűdöt, már majdnem kifejlett kapitalizmusmodellt működtetett a nyugati eladósodás kezelése során. És nemcsak a gazdaságpolitika terén. Sárközy Tamás jogászprofesszor mindig büszke volt arra, hogy már a rendszerváltás előtt kapitalizmuskonform jogrendszer épült ki Magyarországon. Akik elkezdik akkoriban kialakítani a neoliberalizmust, később a rendszerváltást menedzselik, elhitetve a magyar társadalommal, hogy nincs más lehetőség, csak a liberális demokrácia. Pedig létezett baloldali alternatíva. Például az állami gazdasági egységek kollektív tulajdonba adása, ami összhangban lett volna az 1989-ben módosított alkotmány szociális piacgazdaságról szóló szövegrészével.

– Az Orbán-rendszer mennyiben képvisel autoriter neoliberalizmust?

– Ezerszázalékosan. Az autoriter vonások egyértelműek. De ez már inkább hiperneoliberalizmus. Elég arra gondolni, mi történt a Munka törvénykönyvével, a sztrájkjoggal. Elindult az egészségügyi rendszer privatizálása, hasonló irány az oktatásban az egyházi iskolák megerősítése. Most pedig a Belügyminisztériumhoz került mindkét terület, vagyis részben rendészeti eszközökkel próbálják kezelni a keletkező feszültségeket. A rezsim szociáldarwinista társadalomfilozófiát vall: mindenki annyit ér, amennyit keres, és amilyen magánszolgáltatásokat meg tud engedni magának. Utóbbira vezethető vissza a közszolgáltatások orbáni lebontása, amely persze csak bevégzi a rendszerváltás után elkezdődött folyamatot. A kapitalizmus válságait igyekszik permanenssé alakítani, a kormányzást válságkezelésként tünteti fel. Ezzel tartja össze a társadalom alsóbb rétegeit, miközben intézkedéseivel a felső középosztályt erősíti. És amint lehet, kivételes jogrendet teremt magának. A félelemdiskurzussal azt is eléri, hogy a társadalom közönyössé válik a társadalmi igazságtalanságokkal, az elit rétegek feudális megcsontosodásával szemben. Hiszen ki tudja, mit hoz a holnap?

– Mi pedig várjuk, hogy a Nyugat a fejére koppintson.

– A hazai, főleg a liberális közeg nem akar szembenézni azzal, hogy a rendszernek nagyon erős a nyugat-európai beágyazottsága, mert a nagytőkének alapvetően semmi baja vele. Annak ugyanis mellékes, hogy az Orbán-rezsim autoriter formában műveli a neoliberalizmust, sőt, ilyen környezetben még jobban tud működni. Könnyedén lemond hát a liberális demokrácia klasszikus követelményeiről, amihez a politikai elitek hallgatólagosan hozzájárulnak.

– De akkor miért nem elégséges üzenet az ellenzék részéről az a célkitűzés, hogy helyre kell állítani a liberális demokráciát?

– Mert itt veszítjük el az ütemet. Nincs visszatérés a klasszikus liberális jogállamisághoz! Az autoriter neoliberalizmus viszont életveszélyes. A két pólus között lavírozva kell az ellenzéknek megtalálnia a helyes politikai utat. Látni kell, a tőke megsegítésében nem lehet az Orbán-rendszerrel versenyezni. És ideje lenne szakítani azzal a dogmával, hogy csak a neoliberális modell reális, melynek oltárán fel lehet áldozni társadalompolitikai célokat. Nem feltétlenül antikapitalizmust kell hirdetni, de tőkekritika nélkül az ellenzék nem tud hiteles alternatívát képviselni a jelenlegi rendszerrel szemben.

– A demokratikus ellenzéki pártok jelenlegi vezetőikkel képesek lehetnek egy ilyen szemléletváltásra?

– Nekem most úgy tűnik, hogy nem. A kampány fontos tanulsága, hogy ami nem tartozik össze, az nem tud összenőni. Ideológiai kompromisszumok köttetnek, csatabárdok kerülnek elásásra, ami nagyon komoly aknákat jelent. Az Orbán-rendszer pedig kíméletlenül kihasználja, kiélezi a törésvonalakat. Kétségtelen, hogy a választási vereség elindított egyfajta önvizsgálatot. Kérdés, milyen mélységekig jut el, a felismerések szülnek-e új irányvonalat, szervezeti keretet, sikerül-e mozgalmi hátteret biztosítani a váltáshoz. Hiszen vannak visszahúzó szereplők, akik egy ideológiailag letisztult, a tőkével, a globalizációval, a liberális demokráciával is kritikus pozíciót nem tudnak és nem is akarnak felvállalni. Ez éppúgy igaz Gyurcsány Ferencre, mint Molnár Zsoltra. De az ellenzéknek most mégis lapot kéne húznia 19-re, mert a jelenleginél rosszabb helyzetbe nemigen kerülhet.

– Lehet, hogy nulláról kell kezdeni mindent? Akár egy új párt alapításával?

– Nem vagyok a totális rendszerváltás híve az ellenzéki oldalon. Mire váltsunk hirtelen? Egy hosszabb öntisztító folyamatot látok reálisnak. A meglévő kereteket biztos használni kell. Az előválasztás során volt egy civil potenciál, amelyet vétek lenne nem becsatornázni. A szakszervezeti mozgalom is kiaknázatlan erőforrás. Vagy ott a Szikra Mozgalom és a hozzá hasonló szerveződések. Minél nagyobb hátországot kell felépíteni. A vidék felé ne az legyen az üzenet, hogy majd sokszor lemegyünk, hanem, hogy ott vagyunk.

– Hogyan lehetne gyümölcsözőbb kapcsolatot teremteni baloldali gondolkodók, szellemi műhelyek és a politikai szféra között?

– Az elmúlt években a Politikatörténeti Intézet Társadalompolitikai Műhelyének koordinátoraként úgy láttam, ezen a téren mozdult valami. Egyes politikai szereplők részéről erős a nyitottság kutatási eredmények, programjavaslatok befogadására és nyilvános kommunikálására. Kunhalmi Ágnestől kezdve Ujhelyi Istvánon, Komjáthi Imrén, Tordai Bencén, Jámbor Andráson át Donáth Annáig többeket is említhetnék. Remélem, sikerül a pártjukban is felismertetniük, hogy szükség van elméletileg megalapozott ideoló­giai, társadalomkritikai irányvonalra. A mű­helyek készen állnak az együttműködésre.

– Ma már elképzelhetetlen, hogy Marxhoz, Plehanovhoz, Lukács Györgyhöz vagy akár Tamás Gáspár Miklóshoz hasonlóan elméletileg felkészült, kreatív emberek a politika formálói is legyenek?

– Nem elképzelhetetlen. Magam is vallom, hogy gyakorlat nélkül nem lehet elméletet csinálni, és megfordítva: elmélet nélkül nincs értelme a gyakorlatnak. Az MSZP Baloldali Tömörülés platformjában próbáltam ösztönözni, hogy tőkekritikus irányba mozdítsuk a pártot. De a biztonsági irányzat kerekedett felül: képviseljünk persze valamilyen baloldali üzenetet, de az ne veszélyeztesse az összefogást. Hátraléptem, de tanácsokkal, észrevételekkel az­óta is segítem a Baloldali Tömörülést. Vallom, hogy az Orbán-rendszer leváltásának egyik kulcsa egy erős baloldali társadalomkritikus közeg megteremtése. Ha nem alakul ki igazi baloldali pólus, a Demokratikus Koalíció kitölti a rendelkezésre álló teret. Abból kéne végre kiindulni, hogy a liberális demokrácia óriási tehertétellel járt ennek az országnak, amire az Orbán-rendszer még rátett egy lapáttal: a biztonság, a válságkezelés narratívájával soha nem látott módon dobja oda a tőkének a magyar társadalmat. A baloldal lehetősége, hogy azt mondjuk: Állj!