A Kádár-kori feljelentő kritikától a színházi műhelyek és az SZFE kicsinálásáig vezetett az út

Mikor 1936-ban a Hangzavar, zene helyett című megsemmisítő kritika név nélkül megjelent Sosztakovics operájáról a Pravdában, minden olvasó tudni vélte (egyébként tévesen), hogy maga Sztálin írta – így működött a feljelentés lélektana. Herczog Noémi KUSS! – Feljelentő színikritika a Kádár-korban című, napokban megjelent könyvében az árnyalatokban és utalásokban gazdag, tágabb tűréshatárai mellett is kiszámíthatatlan Kádár-rendszerben vizsgálja a feljelentő kritika (denunciálás) jelenségét, melynek öröksége egyes reflexeinkben most is tovább él.

A Rákosi-korszakhoz képest a Kádár-korra puhult a kultúrpolitika, a legvidámabb barakkban – 1963 után – a társutas művészeket már egyre inkább megnyerni próbálták. A „virágozzék minden virág” jegyében a „támogatott” és a „tiltott” mellett Aczél György bevezette a homályos tartalmú „tűrt” kultúrpolitikai kategóriát. A felülről irányított sajtóban ideológiai harcok még folytak, ám az ezekre alapozott feljelentések 1963 után csak elvétve vezettek betiltáshoz vagy személyek elmozdításához (inkább az előzetes szelekció és az öncenzúra működött). Ebben a ma már egyneműnek látszó korszakban még azok is, akik a mából nézve világnézetileg „hasonszőrűnek” tűnnek, sokszor egészen mást képviseltek. Ezt volt a legnehezebb utólag felfejteni – mondja Herczog Noémi, aki szerint jó, hogy a Besúgó miatt most végre figyelmet és reflexiót kap, mennyire árnyalt volt ez a világ, amit a sorozat inkább feketén-fehéren ábrázol. 1986-os születésűként neki is ezt volt a legnehezebb megérteni, ennek a bonyolultságnak a bemutatása volt a könyvvel az egyik fontos célja.

– A feljelentő kritika a könyvben nem erkölcsi kategória, mégis állandóan félreértődik, már van sértődés. Ami annyiban jó, hogy megvilágítja a lényeget: nem a feljelentő kritikus érdekes, hanem a feljelentő kritika. A rendszert akartam leírni – mondja Herczog –, és azt, hogy mi történik a kritikával egy olyan környezetben, ahol elvileg lehetséges a feljelentés. A jelenből visszanézve még inkább azt, mi történik hosszú távon egy olyan társadalom kritikatűrésével, amelyben ez a gyanú tartósan jelen van. Utólagos erkölcsi megbélyegzés helyett a kritikus mozgásterének határait keresem. Ez mindenki mozgástere, a jóindulatú kritikusé is, mivel sokszor olyan emberek is kerültek feljelentésgyanúba, akiktől e szándék távol állt. A kritika a szerző személyétől, céljaitól akár függetlenül is kaphatott ebben a posztsztálinista környezetben feljelentő olvasatot, ily módon lehetett akár következménye is.

Alexa Károlynak 1970 decemberében a Népszabadságban megjelent például egy kritikája Vekerdi László könyvéről, amelynek folytán a népszerű tudománytörténész elveszítette az állását. (Alexa a Magyar Hírlapban 2010 januárjában önkritikát gyakorolt, és a pártújság kulturális rovatának akkori vezetőjét, Pándi Pált nevezte meg megbízóként – ekkor már sem Vekerdi, sem Pándi nem élt –, aki állítólag azzal győzte meg őt, hogy éppen ezzel a „hivatalos” ledorongolással lehet elkerülni a köztudottan rendszerkritikus Vekerdit fenyegető súlyosabb retorziókat. Alexa vallomásának őszinteségét a még élő kortársak közül azonban többen kétségbe vonták – A szerk.).

Cenzúrázott sorok között

– Azt várnánk, hogy a feljelentő kritikának van egy megrendelője, és annak nyoma is lesz. De mikor elmentem kutatni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába – meséli Herczog Noémi –, rá kellett döbbennem, aligha fogok ilyet találni. Ha volt is megrendelés, alighanem telefonon történt, vagy indirekt nyomásként érkezett a szerkesztőség felől. A könyvben egyedül Szabó László Happening a kriptában című, a balatonboglári neoavantgárd műhelyt feljelentő, 1973-as Népszabadság-cikke esetében bizonyított a megrendelés. Szabót (aki nem csak a Kékfényt, de a párt központi lapjának belpolitikai rovatát is évekig vezette – A szerk.) én még elértem telefonon (azóta elhunyt), ám amikor erre rákérdeztem, letette. De a megrendelés (ha egyáltalán volt rá szükség) inkább szóban történhetett. Eörsi István Sírkő és kakaó című, 1968-as drámájáról például Koltai Tamás írt enyhén negatív kritikát a Népszabadságba, utóbb ezt azzal indokolta, hogy frissen kikerülve az egyetemről, a műveltségét szerette volna fitogtatni, le akarta írni a darabban szereplő eltartási szerződésről, hogy társadalmi szerződés, ehhez pedig finoman el kellett határolódnia az előadástól. Ezzel szemben Eörsi szerint szabadkozott, hogy Pándi megbízására vett az írása negatív irányt. Utólag persze nehéz ezt helyretenni, mert egyik szereplő sem él már. A kritikának azonban semmiféle következménye nem lett – mivel ebben a Nyugat és Kelet irányába is megfelelni vágyó rendszerben az erőszak nem volt érdek, a negatív kritika pedig mint taktikai manőver működött, a látszat kedvéért tartva fenn az ideológiai demonstrációt.

Szintén Koltai visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a kritikus mozgásterét a szerkesztő akkor is korlátozhatta, amikor megpróbált a sorok között üzenni. A Kaposvári Csiky Gergely Színház legendás Marat halála előadásáról írt kritikájában Koltai ki akarta hagyni a „francia” szót a forradalom elől – hogy másképp is lehessen érteni –, mire Pándi visszaírta.A megrendelés bizonyítékai utáni kutatást Herczog Noémi hamar fel is adta. – Eleve a tény, hogy az állami irányítás része a kritika, már megszabja, hogyan fogod olvasni a cikket – mondja. Nem a megrendelés számít, a feljelentő kritika íródhat túlbuzgóságból, haszon reményében vagy őszinte ideológiai elhivatottságból is. De a kritikákhoz társuló következmények 1963 után már (ha voltak) jellemzően akkor sem a pártállami apparátus munkatársainak adminisztratív buzgalmán múltak, hanem a közölt kritika hatásán, egyes szereplők félelmi reflexein. Így például, amikor 1977 végén, 1978 elején Szilágyi Ákosnak megjelent egy kétrészes tanulmánya a Kritika folyóiratban – amelynek főszerkesztője a már említett Pándi Pál volt –, kapott egy telefont, hogy Szabolcsi Miklós az ő írása miatt állította le Bojtár Endre kismonográfiájának kiadását. Pedig a könyv már a nyomdában volt. Szabolcsi, az aczéli kultúrpolitika egyik oszlopa, addigi beidegződései alapján megkonstruált egy összefüggést a strukturalizmus elméleti kritikájának Kritika-beli közlése és Bojtár strukturalizmuskönyve között. És úgy ítélte meg, hogy „helyzet van”, amely részéről konkrét cselekvést igényel. Azt, hogy Bojtár könyve 1978-ban mégis megjelenhetett, Szilágyi Ákos azzal magyarázza, hogy Szerdahelyi telefonhívása után ő azonnal Agárdi Péterhez, az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának munkatársához fordult, és közbelépését követelte.

Meggymagok is gyanúsak

– Ebben az időszakban az Élet és Irodalom neves filmkritikusa, B. Nagy László úgy élte meg, hogy kritikusként még rosszabb a helyzete, mint egy művésznek, akinek van saját kódrendszere, és azzal tud üzenni. A kritikus próbálja ezt a kódrendszert megfejteni, de nem írhatja meg – ezt a gondolatmenetet is csak egy ügynökjelentésből ismerjük. A fordított feljelentés, ami a kor egyik legizgalmasabb jelensége, pont erről szól, amikor a kritikus gyanúba keveredik, mert cikke olyan olvasatot kap, ami nem feltétlenül állt szándékában – magyarázza Herczog Noémi.Azok a feljelentések, amelyeknek következményeik is voltak, elsősorban 1963-ig bezárólag jelentek meg, vagy a hetvenes évek elején. Ezzel együtt a feljelentő sajtó leginkább mégsem a művészeket sújtotta, hanem – ebben a csak nevében baloldali rendszerben – a munkásosztályt. Például a Kékfényben bemutatott Demeter Bélát, aki felvásárolt egy csomó ipari hulladéknak minősülő meggymagot, emiatt az adás után üzérkedés gyanújával letartóztatták és négy és fél év börtönre ítélték. A durva kiszolgáltatottság tehát megmaradt, de a társadalom alsó rétegeiben.Túlnyomó többségben Herczog Noémi az előadásokat védelmező kritikákkal találkozott, ám ezek az írások a politikailag kényes darabok esetében nem fedhették fel a rendszeridegen vonásokat. Amennyiben mégis megtették – mint Koltai próbálta a lebegtetve hagyott „forradalom” szóval –, feljelentés gyanújába keveredhettek. Ez sokféle módon történhetett. Előfordult, hogy a hatalom előtt jelentették fel a kritikust, például Ungvári Tamás vádolta Koltait a kapitalista színházstruktúra propagálásával. Megesett, hogy a feljelentő egy „puha hatalomhoz” címezte vádjait, mert nem akarta például, hogy Molnár Gál Péter egy kritikája 1968-ban esetleg muníciót adjon az Aczél György pozícióját megingató „restaurációs” erőknek. Mint ahogy megtörtént, hogy nem tetszett egy-egy rendezőnek, például Marton Endrének, hogy Koltai megkritizálta a kurzusrendezését, és kitalálta, hogy őt feljelentették.

SZFE-botrányig jutottunk

A korábban veszélyeztetett alkotókról és darabokról már csak a „tűrt” kategória kiszámíthatatlansága okán is nehéz volt negatív véleményt nyilvánítani anélkül, hogy a kritikus feljelentés gyanújába keveredjen. Éppen az állandó kiszámíthatatlanság miatt követelt Eörsi István szerény javaslatában nyílt cenzúrát a nyolcvanas évek elején, bár Haraszti Miklós a Beszélőben tíz évvel korábbra teszi saját részről ugyanezt az észrevételt, és egy ügynöki jelentés szerint Németh László már az ötvenes évek végén üzent hasonlót a pártállamnak – a saját tanítványából lett, őt támogató „Juhász Lajos” ügynökön keresztül.Előfordult az is, hogy a formálódó demokratikus ellenzékhez íródott a kritikus ellen feljelentés, és ebből a közösségből fenyegette – ez esetben a kritikust – a kiátkozás. Az ellenkultúrában és a szakmai közösségekben is tovább élhettek a vélemény korlátozásának reflexei egy olyan korban, amelyben előfordulhatott a megfogalmazás: Pándi Pál „helyreigazította” Molnár Gál Péter kritikáját – tehát egy véleményműfajt.

A könyvvel az is szándékom volt – mondja Herczog Noémi –, hogy bemutassam: a Kádár-kor nem zárult le, bizonyos reflexeinkben él tovább. Ilyen, amikor ma nem merünk-akarunk beszélni, hogy ne adjunk muníciót az egyébként is kivéreztetett színházi műhelyek kicsinálásához, így jelenik meg ellenzéki orgánumok kritikáiban is (ha egyáltalán vannak bennük színikritikák) a szekértábor-logika. A könyv előszavában a PanoDráma társulat alapítóját, Lengyel Annát idézi: „Van egy olyan új, magunk szabta kusstörvény, amolyan rendes kis öncenzúra, amelynek a lényege, hogy nyilvánosan ne kritizáljuk egymást, mert akkor a kritika tárgyára hivatkozva a jelenleg regnáló szakmai hatalom az utolsó végvárainkat is elveszi majd tőlünk. Különösen szívesen hivatkozunk erre a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapcsán, noha ez az az intézmény, amelyet sürgősen és drasztikusan meg kellene reformálni.” Látható, hogy ez a stratégia végül hová vezetett, de a KUSS! inkább azt próbálja feltárni, hogyan jutottunk el idáig.