Vizitálni mentem egy birkához.
Ez így persze túl egyszerű és szikár kijelentés, miközben valódi élettörténet rejlik mögötte, rövid, némiképp fordulatos. Nem akármilyen koshoz indultam ugyanis, közöm van hozzá, egy időben szorosabb volt a viszonyunk, aztán lazábbra váltott, de sosem szűnt meg teljesen.
Bárányként érkezett hozzánk egy tavaszon, nógrádi lankákról,
asszonyával együtt, aki persze annak idején még ugyanolyan aranyos kis csöppség volt, mint ő, s ha nem választódtak volna ki éppen ők ketten a nyájból, nem lett volna egymással dolguk sosem.
Emberi döntés irányította az életüket, terelte egy helyre, majd választotta szét azt. „Elvitték a háztól Gerzsont, a kétéves gyimesi racka kost, el messzi a Hortobágyra, ahol most már nem egyetlen nőtársa van, hanem egy tucat, úgy is hívják az ilyen tartási módot, hogy hárem, miképpen is másképp… nem lehetett ránk panasza, és egy darabig nekünk sem volt őrá… szelíd volt, kedves, már-már kezes bárány, lehetett dögönyözni, simogatni, vakarni a nyakát, fejét, a szóból is értett, ha nem szaporítottuk sokra. S vélhetően ilyen is maradt volna az idők végezetéig, ha nincsenek azok a fránya hormonok és feromonok, mert a mi hímünk azoktól bizony megváltozott, s már nemcsak a „juhasszonyra” kéredzkedett, de űzni kezdte a két kecskét is… Így aztán egy reggelen megérkezett a platós autó, rajta két tapasztalt juhásszal, s fél óra múlva kosunk már úton is volt egy boldogabb, többnejű udvartartás felé…” - írtam e helyt nagyjából ilyentájt tavaly.
Nos, részben ezt a boldogságot próbáltam meg ellenőrizni (tetten érni, megpillantani, megbizonyosodni felőle), amikor Nádudvarról hazafelé tartva bekanyarodtam új otthonába, az állatparkba, feláldozva ebédnyi időt, pedig ó, mennyire vonzottak azok a remegős, omlós szürkemarha-pörköltfalatok, amiket a csárda séfje oly pompásan tálal itt kis kondérban délidőben. Ehelyett egy félig megszáradt kiflit tíz deka párizsival vezetés közben befalva nyertem „gerzsonnyi” szünetet, a másik, még szárazabb kiflit meg falatnyi darabokra tördeltem később az ösvényen, amely a hűvös istállóhoz vezetett.
Az ajtóban már jobban dobogott a szívem, nem tudom, mit vártam, tán azt, hogy a kos, megpillantva engem, korábbi gazdáját, ha nem is a legelsőt, de azt, aki rá kitüntetett figyelemmel figyelt, s s elhalmozta földi jóval, jól láthatóan megismerjen, kifejezze örömét. S ha a nyakamba nem is ugrik, mint a kutya, ha nem látott a portán már legalább öt perce, azért a pofáján jelenjen meg némi érzelem. Néztük egymást aztán néhány hosszú másodpercig, méregetve, míg óvatosan közelebb nem eresztettem a kezemet a fejéhez, épp a kobak tetejére, a két csigában csavarodó szarv közé, ahol a dögönyözést régebben a legjobban szerette. A gyapjas fej némán belesimult a régi tenyérbe, visszapörgetve, megállítva néhány percre az időt, hogy aztán haladjon majd ugyanúgy, méla egyhangúsággal, egymás nélkül tovább.