Clark Olofssonról jelenleg csak annyit tudni, hogy él és szabadon van. De nála sokkal fontosabb, hogy élt és élni fog. Legalábbis a svédek emlékezetében. A név egy legendás bankrablót takar, aki a 60-70-es években az ország egyik bálványává vált. Gátlástalanul játszadozott a bűnözéssel, kihasználva a médiát. Néha már úgy tűnt, saját népszerűségén túl az újságok példányszámát és a tévécsatornák nézettségét is növelni akarja, olyan gyakorisággal szállított szenzációs eseményeket. Nem menekült mindenáron a törvény elől. Ha úgy alakult, szépen bevonult a börtönbe, pihent egy kicsit, aztán ha nagyon elege lett, megszökött, eltulajdonította, amire éppen szüksége volt, kirabolt egy-két bankot, a pénzből fényűzően élt a világ valamelyik táján, mulatott, csajozott, szerelmes lett, és ha ismét a rendőrök gyűrűjébe került, szépen felemelte a kezét. Mindezt a svéd jóléti állam felvirágzása idején, egy olyan reformkorban, amely a szabadság nevében igencsak elnéző volt, kultivált mindenféle emancipációt, dübörgött benne a baloldali gondolatvilág, s képes volt bűnözőkben is a kapitalista kizsákmányolás lázongó áldozatait látni.
Olofsson mindent megtett, amit megtehetett, és joggal számíthatott rá, hogy egyszer filmes produkció készül alakjáról. Nos, eljött az idő, a Netflixen látható a Clark című hatrészes svéd sorozat. Talán sokat kellett várni rá, de megérte, mert így immár a fél világ ismerni fogja a bűnözőkarriert, és ki tudja, Bill Skarsgård színészegyénisége van annyira átütő, vonzó, kedvesen férfias, hogy sokan szívükbe zárják. Annál is inkább, mert Jonas Åkerlund rendező és csapata remek munkát végzett, kiváló szinten hozza mindazt, amiért szeretjük és dorgáljuk az efféle nemzeti ihletésű, nemzetközi terjesztésre szánt-rendelt produkciókat. Európai filmes szemlélet, sok vizuális játékkal, határokon átlépő, kulturált felszínesség. Üresjárat nincs, megyünk ezerrel, ahol megakadna az akció, vagy lassú lenne, pörög a sűrítő montázs. A körülöttünk suhanó korrajz elemei, hangsúlyai a helyükön. A fölös pszichologizálás kikerülését jól segíti, hogy Olofsson önéletrajzi írásait felhasználva az ő szemszögéből jelennek meg az események, márpedig Clark barátunk nem bocsátkozik mély önismereti reflexiókba.
Végigélvezzük a sorozatot, egy ponton túl, ahogy szoktuk, már kicsit szégyenkezve, mert most is kísért a kérdés: Ez tök jó, de miért kellett megcsinálni? Láttunk már ilyet, ott van például A Viszkis. De végül mégis bennünk reked a kötelező fanyalgás, mert hiába nem mond újat a sorozat, nagyon belénk égeti az ismert talányt: Miért lett szinte nemzeti hős ez az ember? És érezzük, most nem üthetjük el a választ azzal, hogy közülünk való figura, aki szembe mer szállni a hatalommal, megleckézteti az állami erőszakot, és ezt jó nézni. Mert lehet, hogy ez csak önigazoló mese. Lehet, hogy valójában a bűnözőt imádjuk? A nagystílűt, aki vagyonokat lop, és képes úgy élni, mint egy császár? A hatalmat, erőt felmutató embert, aki ugyan a mi pénzünket viszi el, de közben kedvesen ránk kacsint? Olofssonnak köszönhetjük az úgynevezett Stockholm-szindróma tudatosítását. Egy túszejtésbe torkollt bankrablásnál a rendőrség felhasználta a legendát a helyzet kezelésére, miután ismerte a rablót. Napok teltek el a sikeres szabadító akcióig, és kiderült, az áldozatok közel kerültek fogva tartóikhoz, főleg Olofsson magatartásának köszönhetően, aki emberi gesztusokkal igyekezett oldani a feszültséget. Hiszen ha nem akarnak megölni, ha kedvesen tudnak olykor hozzánk szólni, nem lehetnek olyan rossz emberek, akár bízhatunk is bennük.
Ezen a nyomvonalon, számos, hasonlóan talányos helyzet, kapcsolat ábrázolásával a Clark nagyon fontos kérdésekről gondolkoztat el. Bennem Kosztolányi Kínai kancsóját idézte fel (jó, inkább annak tévéfilm-változatát), amelynek végén az elbeszélés bankhivatalnok hőse azon fakad ki, hogy az emberek miért imádjak úgy a gazdag embert, mint az Istent? „Boldogok, ha jó hozzájuk, de akkor is boldogok, ha kegyetlen, embertelen, komisz, ha tiporja és rugdalja őket.” Majd a pénz hatalmáról szólva úgy folytatja, hogy az olcsó, útszéli prostituáltakat kiközösítjük, de „akiknek ára háromezer pengő, vagy több, a legelőkelőbb körökkel is érintkezhetnek”.
Nem ebbe a sorba tartozik inkább egy bűnöző-kultusz is? Na nem egy piti zsebtolvajé, hanem egy bankrablóé. Aki nem öl meg, és mosolyával azt sugallja, elveszem a pénzeteket, de veletek vagyok. És nem ennek a populizmusnak a rabságában vergődünk egész életünkben? Nem azért tud elvarázsolni minket egy miniszterelnök az embereivel, mert meg tudott kaparintani egy országot, rá meri tenni a kezét a közpénzekre, megalázza az öntelt értelmiséget, gazdagság veszi körül, de ha nagy bajunk van, odahunyorítja, hogy kapunk most egy nyolcvanast, és lesz egy adó-visszafizetés? Meg béke. Nagy, nagy béke. De csitt, ne tovább, mielőtt még Isten tiszteletére is rákérdezünk. Keressünk inkább gyorsan magunknak egy másik sorozatot.
