Jeszenszky Géza;Magyar Szabadságért díj;Antall József;rendszerváltás;

2022-07-03 10:00:00

Ahogy érik, egyre bölcsebb: Jeszenszky Géza

Bod Péter Ákos méltató beszéde Dr. Jeszenszky Géza, a Magyar Szabadságért díj 2022-es díjazottjának tiszteletére. Gödöllő, 2022. június 25.

A Magyar szabadságért díjat kiváló személyiségek kapják; a díj elismerés a díjazottnak, valamint felmutatása annak, hogy a keleti zsarnokságtól megszabadult Magyarországon milyen értékek, teljesítmények születnek. A mai díjazottunk érdemei is nyilvánvalóak. Felesleges hát hosszúra fognom a laudációt; főbb érdemei említése mellett szeretnék ebből az alkalomból az egész rendszerváltoztató generációról megemlékezni, amelynek az ünnepelt, Jeszenszky Géza, kiemelkedő tagja – átvitt és konkrét értelemben.

Majdnem azzal kezdtem: életpályája, teljesítménye vitán felül áll – de persze a politikai szerepet vállalóknál ez sosincs így. Más az, ha művész, tudós, sportember, lelkész kap pályadíjat – legfeljebb irigyei száma nő. A közélet, a politika azonban vita és küzdelem. Néha drámai pillanatokban a politikusnak a jó és a rossz oldal között kell választania – majd az utókor tisztelettel nyugtázza bölcsességét és bátorságát (néha bizony posztumusz). A politikusnak azonban még gyakrabban a lehetséges és a lehetetlen, az elérhető és az irreális között kell választania legjobb tudása alapján – választásait pedig mindig éri kritika azoktól, akik mást gondolnak lehetségesnek, mást látnak elérhetőnek, mint ő. És ha jól dönt is, meg kell győznie a közvéleményt; sikere pedig függ a médiaviszonyoktól, amint azt – kárunkra – megtapasztalhattuk a pártállam utáni zavaros időkben.

Demokráciában tehát a politikus tevékenysége nem állhat vita felett. A döntéseit illető kritika ellenére, személyét és teljesítményét azonban övezheti elismerés – őszinte a saját oldalán és az elfogulatlanok között, néha kelletlen és kényszeredett az ellenérdekelt felek részéről.

Ám a kelletlen elismerés is elismerés. Ilyenben részesült Antall József; nevének említése nélkül ma nem szólhatok a Magyar szabadságért díj átadóján. Antall alakja az idő múlásával még magasabbra nőtt azok szemében, akik a magyar közügyekben tájékozottak. Nemzetközi partnerei már akkor is igen nagyra tartották, itthon viszont ő és a kormánya sok értetlenségnek és kicsinyes támadásnak volt kitéve. Úgy vélem, elismertségének mostani erősödését nem a múltat megszépítő távolság vagy a nosztalgia okozza. Inkább az lehet az ok, hogy a későbbi fejlemények, az utódok ténykedései nyomán mind tisztábban látszik Antall József és munkatársai eredményeinek a nagysága – egy roppant nehéz időszakban.

Persze a rákövetkező idők sem voltak egyszerűek. Bizony látjuk, hogy a bonyolult viszonyok között a politikusok még a történelem jó oldalának felismerésében is képesek hibázni. Látjuk, hogy belső morális iránytű nélkül sok rossz kompromisszumot kötnek. A politizálás hamis pragmatizmussá romolhat, a nemzeti célokat hátrasorolják a napi hatalomtechnikai kalkulációk.

Nem az elfogultság szól bennem, ha kimondom: Antall József kormánya – benne a díjazottal – és pártja, a Magyar Demokrata Fórum sorsfordító döntési helyzetekben a jó oldalt választotta. Végleg lezárta az orosz birodalomtól való politikai, katonai és gazdaságpolitikai függést; amint lehetett, véget vetett a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) propagandanéven ismert Moszkva-központú termelés-szakosító szervezetnek. Megadta a végső lökést a Varsói Szerződés felszámolásához. A jó oldalt választotta akkor is, amikor a széthulló Jugoszlávia romjain önálló államot követeltek maguknak a délszláv népek; volt bátorsága fegyverrel is segíteni a horvát önállóságot – oka van annak, hogy Zágrábban tér viseli Antall József nevét. És a moszkvai puccs idején Antall József és kormánya tudta, hogy a tankra fellépő Jelcin képviseli a jó oldalt; a Magyar Köztársaság nem habozott gyorsan és egyértelműen kiállni az új Oroszország reményét jelentő erők mellett.

Ma drámai viszonyok között emlékezünk vissza az utolsó orosz katonák távozására. Az Ukrajnát ért orosz agresszió borzasztó következményeivel szembesülve különös jelentőséget nyer a három évtizeddel ezelőtti viszonyok felidézése: nem romokat, „csupán” károkat és rongálást hagytak maguk után az oroszok. Nem lerombolt, csak lelakott lakótelepek, nem szétbombázott gyárak maradtak hátra, csak a keleti munkamegosztásba préselt versenyképtelen üzemek – micsoda különbség! Mégis óriási megkönnyebbüléssel éltük meg a megszabadulást, és okkal reméltük, hogy Európában többé nem törnek át országhatáron tankhadoszlopok, többé nem lőnek szét iskolákat, kórházakat.

Most, amikor Ukrajna a létezéséhez való jogáért küzd, sűrűn eszembe jut, milyen megkönnyebbülést éreztem három évtizede, hogy tőlünk keletre egy új ország épül, amely az atom-arzenálját a határainak nemzetközi szavatolása mellett felszámolja, majd nyilván idővel rátér az európai integrálódás pályájára. Szuverén állam, amelyik puszta létével elválasztja a Magyar Köztársaságot Oroszországtól.

Attól az országtól, amely akkor ugyan feladni látszott impérium-jellegét, de amint Antall József szűkebb körben és tágabb politikai fórumokon kifejtette: „az orosz medve most alszik, de ha kialudta álmát...”.

Azokban a nehéz, de daliás időkben volt külügyminiszter a mostani díjazott. Öröm felidézni, hogy kor nagy egyéniségei, vezető politikusai sorra fogadtak el meghívást Magyarországra; hogy a magyar nemzet és annak kormánya milyen elismerésben részesült a világban. Az ország jó híre, külső presztízse fontos; rossz híre pedig súlyos bajok forrásává válhat nehéz történelmi pillanatokban – Jeszenszky Géza fontos könyveket írt erről.

Ezért nézem most szomorúan, és növekvő aggodalommal a mai magyar politika morális tartásvesztését, az európai egységtörekvések támogatása helyett a kalmárkodásig süllyedő érdek-politizálást, és ezzel együtt a korábbi magyar presztízs szétfoszlását szövetségeseink, barátaink között – azoknál, akik igazán számítanak bajban. Ezt a presztízsvesztést nem kárpótolja, sőt tetézi, ha elnyomó, agresszív és tolvaj rezsimek felől jön dicséret.

De menjünk inkább vissza a kezdetekhez, a mai díjazott kormánytagságának éveihez. Minden átalakulási gondja-baja ellenére nagy korszaka volt ez hazánknak. Kialakult az a jogrend, alkotmányos berendezkedés és intézményrendszer, amely a legjobb magyar hagyományokra épült, ám nem vágyott vissza egy lezárt, letűnt korszakba, és tudatosan illeszkedett a kor európai irányzataihoz – hiszen komoly ígéreteket kaptunk arra, hogy az európai integrációnak és a NATO-nak hamar a tagja leszünk.

Ez az alkotmányos rend két évtizedet élt meg nálunk. Nem ennek az ünnepi megemlékezésnek a témája, hogy miként ítélhető meg, ami utána jött (az úgynevezett NER); hogy miért nem tartott tovább a hatalmi ágak tudatos elválasztásán nyugvó, az európai jogállami normák szerinti Magyar Köztársaság. Hogy milyen érdekek és egyéni mozgatók nyomán sodródik a hivatalos Magyarország a nyugati szövetségi rendszer perifériájára, és kerül veszedelmesen közel parancsuralmi és korrupt rezsimekhez? Inkább büszkén emlékezzünk itt arra, hogy három évtizede történelmileg igen rövid idő alatt intézményesült az új, jogállami és polgári Magyarország.

Ezzel hazánk az 1990-es évek elején a modernizációs folyamatban nagy előnyre tett szert a kevésbé sikeresen induló sorstárs nemzetekkel szemben. Esélyt kapott, hogy a legelsők között váljon egyenrangú társsá a szabadság és demokrácia európai érték-közösségében.

Nem igaz a nagyhangú publicisták gyakori kedvrontó okoskodása, hogy a szabadság az ölünkbe pottyant; hogy az átalakulás útját amúgy is megszabták a külső erők: a nagyhatalmak, a nagytőkések – ki-ki milyen leegyszerűsítő társadalomképet hozott a maga marxista-leninista korszakából. Nem igaz: helyettünk a munkát nem végezték el mások. Minden helyzetben számít, hogy kik és miként döntenek – ez így volt akkor is, és ugyanígy van ma is. A rendszerváltozások itt a térségben egyáltalán nem voltak egyformák, rengeteg múlott a változásban szerepet vállalók értékrendjén, szándékain, tudásán. Sok nemzet bukdácsolta végig az 1990-es évtizedet, voltak szomorú ellenpéldák a néhai Jugoszlávia, Szovjetunió utódállamai között – a külvilág okkal tartotta kiemelkedően sikeresnek a magyar rendszerváltozást.

Hálával kell gondolnunk azokra, akik mertek a nagy történelmi mozgások idején feladatot, hivatalt, felelősséget vállalni – holott, mint olyan sokan, meghúzhatták volna maguk a szélárnyékban.

Amikor dicsőséges és egészében véve sikeres korszaknak nevezem ezeket az éveket, nem a személyes vagy politikai elfogultság szól belőlem. Az 1989-90-es történelmi pillanat és a rákövetkező izgalmas néhány év ma már a közelmúlt történelmeként kutatható, tárgyilagosan elemezhető: tantárgy lett a térség tranzíciója, a térségen belüli magyar eset. Nem a nosztalgia mondatja ki velem, hogy az a generáció, amelynek szerencsére számos akkori aktív szereplője még köztünk él, nagy munkát végzett. Nemzeti sorskérdésekben, a haladás és a társadalmi igazságosság kardinális ügyeiben jó oldalon állt ez a nemzedék, a lehetőségek keretei között sikeresen végezte el a történelem által kirótt feladatokat.

Így látja ezt a külvilág, ezt mutatják az adatok, tények. Hogy miként látja mindezt a mai magyar társadalom? Ez már nehezebb ügy. Egyáltalán, beszélhetünk-e most egyetlen magyar társadalomról? Az emberek nézetei, hitei és tévhitei roppant mód különböznek. A minket körülvevő világról teljesen ellentétes képek élnek a magyar fejekben. És sajnos nem is érzek törekvést azoktól, akik irdatlan erőforrások birtokában tehetnének a nemzet őszinte tájékoztatásáért, a nehéz viszonyokra való felkészülésért. Sőt! A propagandának kitett milliókhoz el sem jut a jelen valósága; így pedig torzul a múlt, és sajnos a jövőkép is. Van, akinek semmit sem mond Mariupol, Harkiv vagy Bucsa, nem tudja, hogy valójában mi történik a határokon túl, és így nem is értheti a világ közvéleményét. Nem értesül arról, hogy ahová az orosz hadsereg bevonul, leszedik az ukrán zászlókat a középületekről, és a szovjetet (a szovjetet!) teszik ki, az eltávolított Lenin-szobrokat pedig visszaállítják.

Ha a mi időnkben aránytalan volt is a média-szerkezet, súlyosan nehezítette a szabad választáson hivatalba kerülő kormány szándékainak megismertetését, mégsem fogadható el, hogy a hatalomra jutó politikai erő propagandává silányítja az elvileg közszolgálatú médiát. Az pedig számomra érthetetlen, hogy ez a média a mai háborús időkben tele van a szövetségeseinket leszóló, az agresszor érvelését ismétlő üzenetekkel.

Attól tartok, hogy a hiányosan, egyoldalúan tájékoztatott magyarok egy része így már azt sem érzi át, hogy miért él a lelkünkben mély hála és megkönnyebbülés, amikor a szabadság napjáról megemlékezünk; hogy miért tartjuk csodás történelmi esztendőnek, annus mirabilis-nek 1989-et. Aki pedig ezt nem érti, azt sem értheti, hogy miért lehet büszkének lenni a rendszerváltó generációra, azok kiváló személyiségeire.

Jeszenszky Géza ilyen személyiség. Sok emlék fűz hozzá, amióta 1988-89-ben közvetett, majd közvetlen kapcsolatba kerültünk. Előbb még csak a Szabad Európa és a BBC adásaiban hallottam nyilatkozni. Ki sejthette, hogy két év sem telik bele, és az Antall-kabinetben egymás mellett ülünk a kormányüléseken (amíg ő fel nem pattant, hogy elmenjen ebédelni valamelyik fontos külföldi partnerével)?

Utána is sok szép, fontos közös ügyünk volt, legyen az a Magyar Atlanti Tanács, vagy az MDF, később a rövid életű MDNP, vagy éppen itt Gödöllőn Gémesi György mozgalom-építésében való részvételünk. Olyan is volt, hogy tavaly egy genfi biztonsági és humanitárius konferencián a saját előadásomat követően én olvashattam fel a távollévő Géza veretes szövegét, éppen nyolcvanadik születésnapján (amelyről elfeledkezett a fellépés elvállalása idején, és szerettei unszolására bölcsen otthon maradt).

Az utóbbi időkben megint sűrűn találkoztunk, mindketten tanácsadói, facilitátori minőségben: a programalkotásban segítettünk azoknak a politikai pártoknak és új mozgalmaknak, amelyeket a sajátossá fabrikált választási rendszer taktikai együttműködésre kényszerített. Ennek a fura történelmi szituációnak az ügye is csak áttételesen kötődik a mai megemlékezés témájához, de tanúsíthatom, hogy Jeszenszky Gézának a Nyugathoz való tartozásunk imperatívuszáról kifejtett érveire mindenhol figyelnek. Érvei mögött fedezetként ott van az életút, a cselekvő ember, a jó utat kereső magyar hazafi, az alapos történész – Géza egész személyisége.

A legfrissebb találkozásunk színhelye pedig a minap egy diplomáciai fogadás volt, ahol neve szóba jött, mégpedig nálunk igen ritka módon: a háta mögött, hallótávolságon kívül jót mondtak róla. Egy volt politikai ellenlábasa vallotta be nekem, hogy Jeszenszkyt egyre többre tartja, mert ahogy érik (talán ő így mondta: öregszik), egyre bölcsebb.

Én is így gondolom. Irigylésre méltó adománya a sorsnak, hogy valaki a felgyűlő tapasztalatai és szilárd értékei alapján tisztán lát a féligazságok és gátlástalan hazugságok füstködében – miközben megőrzi szinte fiatalos naivitását.

Nem tudom, hogy egy volt miniszter, nagykövet, tekintélyes közszereplő esetében a "naiv" minősítés nem dehonesztáló-e. Talán nem is a naivitás a jó szó itt, hanem a rációba, az emberek meggyőzhetőségébe vetett hit, az optimizmus.

Írásaiból, nyilatkozataiból sugárzik, hogy mélyen hisz az érvek erejében, az igazság és a tények felmutatásának hatásosságában, és nem adja fel, ha téves, hamis vagy egyszerűen ostoba nézetekkel találkozik. Talán azért ilyen, mert tanár volt sokáig a Közgazdasági Egyetemen. Hatott rá az angol-amerikai racionalitás kultúrája. Talán mert Antall József személyében olyan tanára volt a Toldy gimnáziumban, aki maga is hitt a ráció meggyőző erejében.

Van, akire hat, van, akire nem Géza lelkes optimizmusa. Engem például rávett (nem könnyen), hogy menjek fel vele hőn szeretett börzsönyi sípályájára, holott annak a híre szerényebb volt, mint az ő elbeszélésében. És bizony alattomosan éles sziklák és váratlanul felbukkanó fák között tekergett lefele valami hófoltos nyom – nem olyan, mint amilyet az észak-olasz vagy osztrák lesiklópályákon találunk. Ő leszáguldott; bennem és a lécem talpán mély benyomásokat hagyott az eset.

Valóban, optimizmusból és jóakaratból bőven jutott neki. Közéleti emberként is talán azért ennyire aktív, azért tudja ekkora elánnal támogatni az újabb mozgalmakat, kezdeményezéseket, amelyekben az antalli értékek jelenlétét érzi. Teremtőnk tartsa meg őt nekünk, családjának, tisztelőinek erőben, lelkesedésben, optimizmusban, bölcsességben – meg annak a magyar társadalomnak is, amely pontosan ezekben az erényekben deficites.

Köszönjük, Géza, gratulálunk a díjhoz. Isten éltessen!