A Villa a Lidón egy négyrészes politikai krimi. Minisorozat. De nyugalom, nem kell mindjárt loholni a Netflixre vagy az HBO Maxra. Csillapodjon már a sorozatéhség! Más közös programot is lehet csinálni kedvesünkkel. Másrészt meg ezt a páratlan kincset nem lehet megtalálni a nagy szolgáltatóknál. Merthogy magyar produkció, amely magyar pénzből készült a Magyar Televízióban. Az ezerkilencszázhetvenes évek legelején. Keressük hát az MTVA Archívumában. Amelynek szolgáltatói szabályai szerint vagy elérhető lesz éppen, vagy nem.
Ezek után természetesen jogos lehet a reakció: keresi a fene! Miért kéne megnézni egy félévszázados, poros bóvlit. Vagy talán remekmű? Nem, valóban inkább illik hozzá a poros bóvli minősítés. Viszont részben éppen ezért rendkívül szórakoztató. Mint minden ártalmatlan kudarc, amelynek a verseny idején nagy jelentőséget tulajdonítottunk, aztán a történelem komikussá fakítja. Mekkora dráma volt például a szovjetek elleni 0-6 annak idején, 1986-ban. Ma pedig a burleszk élményével ér fel megnézni az összefoglalóját: tántorgunk a pályán, potyognak a gólok a kapunkba, még akkor is, ha nem oda lövik. És bizonyára az angolok is jókat röhögnek a 3-6 jeleneteit nézve, pár év múlva pedig jókedvüket szolgálja majd a mostani 0-4 is.
A Villa a Lidón a premierje után is sok mosolyt váltott ki, de indulatosat. A Népszabadság ugyanúgy igyekezett keményen lesajnálni, mint az ÉS vagy a Filmvilág. Kegyes nagyvonalúság nélkül, szégyenérzetet csipkelődve. De mi szükség van már erre? Nem jobb büszkén szórakozni az egykori jelentéktelen bukdácsoláson?
De miről is van szó? A szocialista, nevelő szórakoztatóipar egyik jellegzetes terméktípusáról: varázslatos vagy, Nyugat, bódíts el gazdagságoddal, hogy józanabbul láthassuk bűneid. Élvezetes kommerszkultúrád eszközeivel, műfajaival, saját közeged megidézésével leplezünk le. A Magyar Televíziónak három legendás nekirugaszkodása volt ebben az irányban Gimes György forgatókönyvei mentén: A százegyedik szenátor, Az aranykesztyű lovagjai és a Villa a Lidón. Mindhárom csikorog a sutaságtól. És egyre szórakoztatóbb az évtizedek múlásával. Mert nem titkolja komolytalanságát.
Nem is lehet ez másképp, hiszen a rendezésre – ki tudja, miért? – nem más kapott megbízást, mint Keleti Márton, a könnyű műfajok mestere. Aki azért lett nagy, mert szemérmetlen középszerűségével képes volt naggyá tenni maga körül színészeket, írókat, zeneszerzőket. Érezte, milyen hangütésben szólal meg valami maximálisan hitelesen. Az említett „trilógiával” sem gyötrődött sokat. Csinált belőle politikai krimioperetteket. Felismerve, hogy legyünk már észnél. Hogyan tudnánk mi összerakni egy hiteles nyugati, amerikai közeget? Milyen technikával teremtenénk hitchcocki feszültséget a tévében? Hány száz helyszín kéne egy bonyolult történet reális hatású megelevenítéséhez? Amely amúgy is kissé gyermeteg. Bőven elég lesz, ha dokumentumfelvételekkel jelezzük, melyik nagyvárosban vagyunk, bevetített hátterek elé építünk díszletet, csinálunk néhány nyomogatható kütyüt, és lenyomjuk szekondokban az egészet.
És a színészeknek se kell keresgélniük magukban a külföldi karaktereket, Yves Montand-t, Roger Moore-t, Mastroiannit. Maradjanak csak magyarok, hozzák a hazai, legnépszerűbb arcokat. Így is lett. Az Interpol felügyelőjét játszó Sinkovits Imre egy tisztes, találékony kisiparos, Somogyvári Rudolf amerikai magánnyomozója becsületes belvárosi jampec, az olasz hekus szerepében Avar István egy kedves, link szakmunkás. Pécsi Sándort Shappleton tábornoknak nevezik, miközben mókás, zaklatott könyvelő, mintha most érkezne a Fuss, hogy utolérjenek!-ből. A gonosz oldalon, volt nácik, korrupt üzletemberek, maffiózók világában Tomanek Nándor és Páger Antal, két dzsentri, valamint Velencei István, a szocializmus hatalmát élvező bürokrata. Borzalmas, de így van jól.
Hogy mindennek volt-e valamilyen rejtett, sorok közötti üzenete? Szándékosan aligha, de aki ezeket kereste, akár a Villa a Lidón című politikai léhaságban is találhatott. Mint ahogy egyes elemei ma is aktualizálhatók. Nehéz például nem felfigyelni a propagandisztikus kapitalizmuskritika ismerős szemléletére: a nyugati civilizáció technológiában, életminőségben ugyan fejlettebb, de erkölcsileg romlott, demokráciája hazug. Ennél is erősebben köszön vissza ma a liberális polgári világ nácifikálása. A második világháború utáni évtizedekben reális kérdés volt, át tudják-e menteni magukat az új elitbe a fasizmus egykori magas rangú támogatói, cinkosai. A mai populista retorikában, amelyet a magyar kormány is képvisel, visszaköszön a nácizmus (vagy éppen a kommunizmus) és a neoliberális kapitalizmus összekapcsolása. Immár tisztán manipulatív céllal. Oroszország vezetése is azzal igazolja polgárai előtt az Ukrajna elleni háborút, hogy az Európa felé törekvő országot nácik irányítják. Úgyhogy nem fogunk meglepődni, ha a köztévé feléleszt valamit a Villa a Lidón típusú produkciók hagyományából. Csak legalább őrizzék kedves bugyutaságukat is!
