pedagógus szakszervezetek;polgári engedetlenség;Tanítanék Mozgalom;Törley Katalin;

A tanárok, kérem, készülnek! Szeptemberben valami elkezdődik, de nem biztos, hogy a tanítás

Bár a pedagógusok bérköveteléseit, munkafeltételeikkel kapcsolatos igényeit egyre szélesebb körben ismeri el a társadalom, a kormány eddig csak egyet lépett: hozott egy rendeletet, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi a sztrájkot. Egyetlen eszköz marad, a polgári engedetlenség. Vajon el tudnak-e indítani egy nyomásgyakorló megmozdulást? Erről is beszélgettünk Törley Katalinnal, a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium tanárával, a Tanítanék Mozgalom alapító tagjával és Tollner Józseffel, a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium matematika tanárával, akik évek óta aktívak a pedagógusok létfenntartásinak is nevezhető küzdelmében.

– Mi a viszonyuk a pedagógus szakszervezetekhez?

Törley Katalin: – Egyelőre nem léptem be szakszervezetbe. Sokáig volt bennem kiábrándultság, és amikor elkezdtük a Tanítanék Mozgalmat, úgy éreztem, ez a fajta civil szerveződés közelebb áll hozzám. De folyamatosan törekszünk – most különösen – együttműködésre a szakszervezetekkel.

Tollner József: – A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének alapítója vagyok. Egy időben vezetőségi tag is voltam, elnökhelyettesítési jogkörrel. A rendszerváltás idején alakultunk, a másik szakszervezetet pártállaminak tartottuk, úgy éreztük, mi jobban betöltjük majd azt a szerepet, amelyet egy szakszervezettől elvárnánk.

– Nem hátrány, hogy több szakszervezetet és civil mozgalmat kell összehangolni?

T. K.: – Okozhat némi zavart, de most éppen azt látom, hogy a két nagy szakszervezet, a PSZ és a PDSZ közösen kezd fellépni, közös sztrájkbizottságot alakítottak, és velünk is együttműködnek. A szakszervezetek és a civilek két külön pályán mozognak, és ez előnyös. Előbbieknek komolyabb a szervezeti infrastruktúrája, törvényes keretei vannak a működésüknek, míg a civilek szabadabbak különféle akciók indításában, olykor jobban tudnak mozgósítani.

T. J.: – Régóta mondom, hogy a két nagy pedagógus szakszervezetnek egyesülnie kellene. A PDSZ járvány előtti, utolsó élő kongresszusán volt is határozati javaslatom, hogy kezdjünk tárgyalásokat erről. Igaz, most békesség van és közös fellépés, de azóta is hallom, hogy a tanáremberek nem tudnak dönteni, melyikbe lépjenek be. El tudom képzelni, hogy hatalmas számban csatlakoznának, ha egy nagy szakszervezet lenne. Eltűntek már azok a különbségek, kontextusok, amelyek egykor a különválást indokolták.

Videónkban Törley Katalin és Tollner József arról is abszurditásról is beszél, hogy az oktatási intézmények területén nem lehet beszélni a problémákról.

– Maradt még valami, amit elfogadhatónak tartanak a mai oktatási rendszerben?

T. K.: – Annyi, hogy szeretek tanítani, a diákjaimmal lenni. Ezért vagyok még a pályán. Későn kezdtem el, 30 évesen, egy gyerekkel, előtte fordítottam, tolmácsoltam. Egy volt tanárom hívott vissza a Kölcseybe helyettesíteni. Egyre több órát vállaltam, és lassan beleszerettem. Fontosnak tartom a közoktatás ügyét az ország jólétének szempontjából is.

T. J.: – Másodikos általános iskolás korom óta akarok tanítani. A matekot akkor szerettem meg, mikor Laurik Pista bácsi a negyedi osztályban úgy tartott órákat, hogy azt mondta: ezen a héten matematika óra lesz. Nálam ez életre szóló szerelem, ez tart a pályán. Mert amúgy most minden rossz benne. 2011 nyarán, mikor az új köznevelési törvénynek még csak a koncepcióját ismertük, máris elkezdtünk tiltakozni, ősszel a Parlament előtt tartottunk fogadóórákat, szervezetek alakultak, köztük a Hálózat a Tanszabadságért. Nem tetszett a központosítás. De volt mézesmadzag is, a fizetések minimálbérhez kötése. Ma sokkal borzalmasabb a helyzet. Nemcsak a fenntartói, hanem a működtetői jogot is magához ragadta az állam, a mézesmadzagot meg elfelejtették.

– Sokáig belterjesnek lehetett láttatni a problémákat. De a nyilvánvaló bérfeszültség, kiszolgáltatottság nem állítja jobban a pedagógusok mellé a társadalmat?

T. K.: – Egyre többen kénytelenek felismerni, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. És ez nem csupán rólunk, a fizetésünkről szól. Hiszen amikor bérkérdésről beszélünk, azt is hangsúlyozzuk, hogy nagyon sokan hagyják el a pályát, elöregszik a pedagógustársadalom. Szülők sokasága szembesül azzal, hogy hosszú hónapokig ilyen-olyan tárgyból nincs tanára a gyereküknek. Nem arról van csak szó, hogy normál értelmiségi életszínvonalat kell biztosítani az iskolában dolgozóknak, hanem arról is, hogy mi lesz a gyerekekkel. És ez még mindig csak a felszín. Hiszen súlyos probléma, hogy a központosítás, a múltba révedő tantervek miatt korszerűtlen, elmaradott az oktatási rendszerünk.

T. J.: – Szerintem se a tanárok bére fogja megrázni a társadalmat, bár egészen elkeserítő a kép.

– Tegyük akkor ezt még egyszer tisztába.

T. K.: – Az átlagos tanári fizetés nem éri el a diplomás átlagbér 60 százalékát. Bértáblánk szerint egy kezdő tanár fizetése a garantált bérminimum szintjét követi. De most már vannak 10-14 éve a pályán lévő kollégák, akiknek szintén fel kellett kerekíteni a fizetésüket a bérminimumra, mert még mindig nem érte el annak jelenlegi összegét. Én most 53 éves vagyok, több mint 20 éve dolgozom a pályán. Most részfoglalkoztatásban, de ha teljes állásban lennék, alig érné el a nettó bérem a 300 ezer forintot. Ez méltatlan. És egyértelműen nehézségeket okoz hó végén.

T. J.: – Mit lehet ebből félrerakni? Hogyan oldják meg a pályakezdők az önálló lakhatásukat?

T. K.: – Minden probléma, amiről beszélünk, a bérünk, a munkakörülményeink, a túlterheltségünk, az autonómiakérdések, az esélyegyenlőtlenség – mindez elsősorban a tanítványainkon csattan.

T. J.: – Kémia-biológia tanári szakra 25-26 jelentkező van évente, 60 százalékuk jut el a diplomáig, és annak is csak egy része marad a pályán. Meddig folytatható ez? A statisztikai adatok egyértelműen mutatják a tanárhiányt, az elöregedést. Nem lehet már minden panaszunkat elintézni annyival, hogy ellenzéki károgás.

– Hogyan lehet társadalmi nyomást kialakítani az érdekérvényesítéshez? Sztrájkolni gyakorlatilag tilos.

T. K.: – Ezért szorgalmazzuk a polgári engedetlenséget.

– De hát az utolsó sztrájkban sem vettek részt elegen…

T. J.: – Úgy látom, hogy a polgári engedetlenséget a kollégák sokkal keményebb és hatékonyabb dolognak tartják a sztrájknál. Egyszerűbben végrehajthatónak, mert nem kell mindenféle jogi szabályozásnak megfelelni. Mi Budaörsön, az Illyésben meg mertük csinálni februárban, felszabadító érzés volt. Abban bízom, hogy ez a tiltakozási forma terjed el az országban, mert nem lehet más választ adni.

T. K.: – Változó a hangulat a düh és az apátia között. Februárban és márciusban országszerte rengetegen álltak bele a polgári engedetlenségbe, és tapasztalhatták, hogy jó dolog kiállni magunkért, a diákjainkért, a szakmánk méltóságáért. Kockáztatni kell, máskülönben bedől az egész terület.

– Mi fog történni szeptemberben?

T. J.: – Részleteket nem mondhatunk még. Folynak az egyeztetések. A szakszervezetek ugyan nem hirdethetnek polgári engedetlenséget, de olyan szinten csorbították a jogaikat a sztrájktörvénnyel, hogy úgy érzem, mögénk állnak majd a háttérben. Az Illyésben két hete kiadtuk a felhívást. Ötvenkilenc ember még sosem írt alá nálunk semmit. Most megtörtént. Szeptemberben megkezdjük a polgári engedetlenséget.

– Mit kezdenek a kormány támadásaival, vádjaival?

T. K.: – Ezek abszurdak, régi sztereotípiákra épülnek, miszerint a tanárok csak heti 22-26 órát dolgoznak, szabad a délutánjuk, három hónapos nyári szünetük van. Kitartóan tudatosítani kell, hogy ez nem igaz! A készülésekkel és egyéb teendőkkel együtt heti átlagban 52 órát is dolgozunk. Olykor vasárnap este kell szülőkkel leveleznünk. Mi nem június 15-én fejezzük be a tanévet, hanem július elején. És augusztus 20-a táján kezdjük a következőt. Plusz a nyári táborok. Hol itt a három hónap?!

T. J.: – Számomra július 8-án fejeződik be a tanév, augusztus 23-án pedig kezdődik a gólyatábor. Ez alig több, mint másfél hónap. Nagyjából 30 munkanap. Az én életkoromban egy normál munkahelyen több lenne a szabadság. Amit ráadásul szabadabban vehetnék ki.

– A pedagógustársadalomról elterjedt vélemény, hogy eléggé konzervatív. Nem nehezítik a fellépést a politikai nézetkülönbségek?

T. J.: – Szerintem a törekvéseinknek nincs már politikai tétje. A Fidesz úgy megszilárdította a hatalmi pozícióit, hogy úgy is évtizedekig kormányon maradhat, ha mindenki fel mer lépni a jelenlegi oktatásirányítás ellen. Az utóbbi egy évben azt tapasztalom, hogy nagyon sok kormánypárti is leírja kommentben, hogy Orbánékra fog mindig szavazni, de amit az oktatással, a tanárokkal tesznek, elfogadhatatlan. Nálunk sem jött volna össze az 59 aláírás kormánypárti szavazók nélkül, és lassan máshol is megszűnik ez a szakadék, és átszakad a gát.

– Melyek lennének egy ideálisabb oktatási modell kulcskérdései?

T. J.: – Nagyon fontosnak tartanám, hogy az iskolák lehessenek különbözőek. A fenntartók és a működtetők szintjén is. Vannak olyan települések, ilyen Budaörs is, amelyek képesek lennének magas szinten gyakorolni a fenntartói és a működtetői feladatokat. Vissza lehetne adni ezeknek az önkormányzatoknak a helyi oktatás felügyeletét. Ugyanakkor biztos vannak körzetek, ahol a központi, állami működtetés előnyösebb. És nagyobb szabadságot kellene adni a tanároknak, ami segíti legjobb képességeik kibontását, az alkalmazkodást sajátos körülményekhez, elvárásokhoz, amitől eredményesebb az oktatás.

T. K.: – Olyan kereteket kell kialakítani, amelyek a nagyobb szabadság mellett lehetővé teszik az esélyek kiegyenlítését. A két tényező csak együtt biztosíthatja a progresszív változást. A finn modell egy olyan iskolarendszer, ahol tök mindegy, melyik iskolába adom a gyerekemet, mindenhol ugyanazt a minőségi oktatást kapja. Ott megvolt ehhez a szükséges politikai akarat. Beruháztak, presztízst adtak a szakmának. Egyre nehezebb bekerülni a tanárképző szakokra. Nem kell nyolc-, hatosztályos, vagy alternatív iskolákba kimenekíteni a gyerekeket, hanem viszem a sarki iskolába, ahol együtt fog tanulni az akadémikus meg a földműves gyerekével. De egy ideális iskola tervezésénél még rengeteg kérdést kell feltennünk. Tényleg 45 percekre kell szétszednünk a tanítást? Egy ideális rendszer megalkotása több évtizedes program, komoly szemléletváltás kell hozzá. És nem azon kell gondolkozni közben, hogy miből fizetjük ki a számláinkat.

T. J.: – Szeptemberben biztos elkezdődik valami. Meghatározunk olyan pontokat, amelyek teljesülése nélkül nem kezdjük meg az oktatást. Bizonyára lesz köztük olyan is, amely arról szól, hogy meg kell kezdeni az érdemi tárgyalásokat a szakma képviselőinek bevonásával az egész rendszer átalakításáról.