Sokkolta a siker: gyermekotthonra talált a kisképzős diák tapétája

Lássa a gyerek, hogy ezt ő csinálta, az ő munkája, tudása, küzdése van benne – a Bolyai Farkas Gyermekotthoni Központ művészetterápiás pedagógusa fogalmazott így abból az alkalomból, hogy egy 18 éves kisképzős diák munkájából készült tapéta került az intézmény falára. A következőkben szeretnék, ha az intézmény lakói adnák otthonuk dekorációjának alapját.

Noha egy speciális tapéta bemutatása volt a fő oka annak, hogy a Bolyai Farkas Gyermekotthoni Központ egyik gyermekotthonába vendégek érkeztek, a technikatémájú eseményt felülírták az érzelmek.

„Teljesen meghatódtam, nem is találom a szavakat. Ráadásul az egészen átjön, amit az alkotás alatt éreztem” – ezt Eigner Marcell Maxim, a Kisképző Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium 18 éves, divatstílus szakos, jövőre érettségiző tanulója meséli. A rasztahajú fiatal kissé zavarban van attól, hogy mindenki rá kíváncsi, vele akar fotózkodni, de az indította meg igazán, hogy a munkája egy közintézmény falát díszíti. Ő készítette ugyanis bőrből azokat a tárgyakat – egy kalapot és egy cipőt –, amelyekből végül fotómontázzsal tapéta lett. Az újságírót és a fotóst pedig a gyerekek vették le a lábukról.

De legyünk, kezdetben legalábbis, tárgyszerűek. A Canon Magyarország speciális UV-géltechnológiával nyomtatott, gyorsan száradó és biztonságos tapéta elkészítését és felhelyezését ajánlotta fel a Bolyai Farkas Gyermekotthoni Központnak. Az együttműködés ősszel folytatódik, éspedig azzal a céllal, hogy az intézmény közös terei az ott élő gyerekek bevonásával és művészetterápiás eszközök segítségével váljanak otthonosabbá. A közös munka első lépéseként az otthon nevelői választottak a Kisképző harmadik osztályos tanulóinak a munkái közül, és Marcell alkotása kelt életre tapéta formájában az intézmény falán.

Hendrix nyomában

„Az úgy volt, hogy kiskoromban, amikor jártam előkészítőre, rengeteget festettem – emlékszik Marcell. – Ez a hatás látszik is azon a munkámon, amiből a tapéta készült. Miközben csináltam a tárgyakat, elengedtem magam, zenét hallgattam, és ezáltal egy csomó olyan érzelem átjött, amit amúgy nem tudtam volna kiadni magamból. Jobboldalt lehet látni a kalapot – magyarázta, és csak akkor folytatta a bemutatást, amikor egyértelműen jeleztem, hogy ezt én is látom. – Baloldalt pedig a cipőt. A kalapnak a felső része látszik, a cipőből pedig a talpának a külseje.”

Mint a fiatalember meséli, az év elején mindig kapnak „valami kezdő löketet” a tanáraiktól, hogy milyen irányba induljanak. Útjelző táblák ezek, fogalmazott. „Engem már régóta nagyon érdekel a ’60-as, ’70-es ’80-as évek zenéje, például a Hair mint musical. Azon belül elindultam a hippikorszakban a Woodstock zenészei, Jimi Hendrix, a The Doors felé. Elkezdtem nézni az ő ruháikat, azok színeit, figyeltem, hogy miket hordtak azokban az években.” Ezek az ismeretek adták az alapját annak, hogy milyen színűek legyenek a tárgyak.

Az osztályfőnökétől hallotta, hogy a Canon egy gyermekotthon falára olyan tapétát tervez, amelynek az alapját egy kisképzős diák munkája adja, és erre lehet jelentkezni alkotásokkal. „Úgy voltam vele, hogy készítek fotókat, és azokat beadom szívesen, mert minél több tapasztalatot kell szereznem. Lefotóztam az érdekesnek talált részeket a cipőn és a kalapon, elküldtük, és vártam. Aztán volt a Múzeumok Éjszakája a sulinkban, ülök ott lent, és akkor tudtam meg, hogy az én munkámat választotta ki a gyermekotthon.”

Úgy fogalmazott: fel sem fogta, hogy ez vele történik, és igazából most sem hiszi el. Sokkolta a siker. „Most láttam először profi fotóként, vagyis már tapétaként, és elképesztő, hogy tökre jól átadja a bőr anyagát, és a színek harmóniája is nagyon tetszik. Visszaadja, amit én is éreztem, amikor készítettem. Elmondani nem tudom, mekkora élmény ez!”

Marcell már tervezi, milyen egyedi terméket készít jövőre. Mindig valami újat szeretne, hogy ne csak egy irányba haladjon az útja. „A következő negyedévben ruhát fogunk csinálni. Azon gondolkodtam, hogy nyomtatni fogok az anyagra. Érettségi után tanárnak szeretnék tanulni, hogy abban a suliban taníthassak, ahova most járok. Szeretném elvégezni a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet is.”

Levéve a lábról

A gyermekotthon lakói közül hárman sürögtek-forogtak az aulában. A többiek már különböző táborokban vannak. Az 5, a 6 és a 8 éves Kitti, Tifani és Mira a hivatalos beszédeket, interjúkat a nevelőjük ölében hallgatták végig. Nem volt kötelező ott lenniük, de érdekelte őket a nyüzsgés, meg aztán mégiscsak ők vannak otthon. Ettek, ittak a finom sütiből és a pogácsából. Aztán, amikor fogyatkoztak a vendégek, és mi is elköszöntünk, valamiért kiválasztottak lettünk. A legkisebb lány, Kitti odaszaladt, és tartotta a tenyerét, hogy pacsizzunk. Aztán megint, és még egyszer. Dávid, a fotóriporter úgy gondolta, ebből jó kép lehet, mégiscsak egy fotózással kapcsolatos eseményen vagyunk. És itt elveszett. Egy pillanat alatt mindhárom lány úgy mosolygott, billentette a fejét jobbra-balra, hogy a képkockából egész sorozat lett. Először félősen váltották egymást, aztán hol összekulcsolt ujjaikat az ujjaimmal, vagy a tenyerünket összeérintve tartottuk a kezünket, és így álltak modellt. Akit éppen fotóztak, ahhoz a másik két lány beszélt, hogy természetesebb legyen a kép. „Mi is szeretnénk kipróbálni, tessék megmutatni, mit kell megnyomni! – lelkendeztek. – Juj, de jó! Nézd, itt látjuk Kittit, és lehet léptetni is a képeket. Ez nagyon király!”

Hamarosan ők is mennek a mesetáborba. Már nagyon várják, mert az mindig jó. De itt is az, sokat játszanak, és nagyon szeretik a gondozóikat.

Nem adják fel

Hossala Tamás nevelő, művészetterápiás pedagógus arról mesél, hogy nagyon nehéz szülői történetek, események következménye, esetleg halmozott családi problémák miatt kerülhet egy fiatal szakellátásba. Ez az intézmény 3 és 18 év közötti fiatalokat fogad. Most két csoporttal működik, de hamarosan három lesz. „Egy normál csoportunk van 12 gyerekkel. Ők azok, akik nem éltek át nagyobb traumát. A speciális vagy különleges ellátást igénylő gyerekekkel viszont másképp foglalkozunk. Az a cél, hogy majd ők is a normál csoportba kerülhessenek. Nem könnyű feladat, mert súlyos terheket cipelnek, esetleg valamilyen fogyatékossággal élnek. Minden csoport tagjai nagyon különböző társadalmi rétegekből kerülnek ki, és még különbözőbb okokból lesznek az intézmény lakói.”

Művészetterápiás és élménypedagógiai programot is visznek, ebbe kapcsolódott be a Canon. A tapétaprojekt folytatásaként közös alkotási folyamatban vehetnének részt a kisképzősök és az otthon lakói. Hossala Tamás azt szeretné, ha mindenki ágya mellett lenne egy saját képe. De ez még hosszú folyamat.

„Huszonöt éve dolgozom szakellátásban élő fiatalokkal, nagyon-nagyon nehéz szakma ez – folytatja. – A gyerekek életében az egyik legnehezebb időszak a 14–18. év. Ilyenkor többeknek megromlik a kapcsolatuk a családtagjaikkal, gondok lesznek az önértékelésükkel, az értékekhez való viszonyuk megbomlik. Sokszor halljuk, hogy »na, ebből a gyerekből nem lesz semmi«. Aztán mégis. Mert mi nem adjuk fel. A lemondás soha nem a gyerekről szól, hanem mindig a felnőttről.”

A gyerekek nagy része így vagy úgy, de talpra áll, mondja Hossala Tamás. Sokkal több fiatalban van lehetőség, mint ahányról a szakma ezt gondolja. „Nem mindenkin az élményterápia segít, van, akin a sport, máson a munka. A lényeg a cselekvés. Legyen egy tartalmas folyamat, aminek produktum a vége. Lássa a gyerek, hogy ezt én csináltam, az én munkám, tudásom, küzdésem van benne. Nem biztos, hogy nekünk kell megoldani a problémákat, de nekünk kell felkészíteni őket arra, hogy képesek legyenek rá.”