Létrejötte óta csupán kétszer nem tartották meg az Avignoni Színházi Fesztivált a maga élő valójában, másodszorra 2020-ban. Aki nincs jelen a színházalkotók Mekkájában, a világ legnagyobb színházi fesztiválján, az nem remélhet sikert. Aki pedig már sikeres, az itt mindenképp újra meg akar jelenni. Avignon minden júliusban az élő és lélegző, a cselekvés művészetét bemutató műfaj pezsgő helyszínévé változik át. Annyira pezsgő, hogy ugyan a fesztivál kezdetén a város lakói még maguk ajánlották föl saját kerti székeiket az ide látogató nézőknek, gondosan ráírva neveiket, hogy majd a fesztivál végén mindenki haza vihesse a sajátját, addig mára az avignoni lakosok többsége gyakorlatilag elmenekül városából átadva (kiadva) a helyet a fesztiválozóknak. Augusztustól aztán visszatér minden a régi kerékvágásba olyannyira, hogy nyitva tartó pékséget is alig találni.
Háború után kezdeni
Alig ért véget a második világháború, amikor 1947-ben egy műgyűjtő házaspár elhatározta, hogy az akkor még javában romos Avignonban létrehoznak egy kortárs képzőművészeti kiállítást, a Pápai palota kápolnájában, ami ezidőtájt kaszárnyaként működött. Szerettek volna egy színházi előadást kapcsolni az eseményhez a nagy belső udvaron, felvették hát a kapcsolatot Jean Vilar rendezővel, aki bár elsőre alkalmatlannak találta a helyet, mégis elvállalta, hogy végül három új produkciót mutasson be az első ünnepi héten. A színészeket a városlakók maguknál szállásolták el, a színpad pedig betonnal kiöntött hordókra illesztett vasúti sínekből, és az arra keresztbe fektetett deszkapallókból állt.
A fesztivál 17 éven át egyetlen ember, egyetlen csapat, egyetlen helyszín, és így egyetlen lélek ügye volt. Jean Vilar egy új, nyitott, fiatal közönséget vágyott elérni a színházával. Olyan színházzal, ami nagyban különbözött mindattól, amit és ahogyan akkoriban Párizsban játszottak. Még foci bajnokságokat is szerveztek a színészek és az avignoni lakosok között.
Vilar nem csak a szervező volt, de az előadásokat is ő rendezte, sőt színészként is fellépett bennük. Amikor visszavonult a párizsi színháza vezetésétől, minden erejét a fesztivál felvirágoztatásának szentelte. 1966-ra a nézők 65%-a már 30 év alatti volt. Fiatalok ezrei szállták meg a várost, táborhelyeken vagy otthonokban aludtak; iskolákat nyitottak ki a számukra; és a „Gyümölcsösben” vitákat, párbeszédeket és felolvasásokat szerveztek nekik. Ekkortól indult a több helyszínen való szimultán játszás is. Vilar maga kapacitálta a helyi lakosokat arra, hogy ajánljanak új és új helyszíneket. Avignon még sok helyütt magán viselte ekkor a világháborús bombázások nyomait, így egy-egy tér birtokbavételekor renováltak is, a félig leomlott Karmelita Kolostorból például 50 kamionnyi sittet hordtak el azért, hogy játszani tudjanak. A fesztivál Maurice Bejart darabjainak meghívásával a kortárs tánc felé nyitott, majd a filmművészet felé is. Jean-Luc Godard A kínai lány című filmjének előbemutatója is itt volt látható -félig. A rapszodikusan feltámadó misztrál szél ugyanis vitorlaként lengette a vetítővásznat, jelentősen nehezítve ezáltal a mű élvezetét...
Bent és kint
Vilar 1971-es halálát követően a fesztivál tovább bővült, majd kilépett a város falain túlra is. Ennek és a nemzetközi nyitásnak köszönhetően mutatta be a 80-as évek elején Peter Brook egy kőfejtőben a Mahabharata című előadását, melybe, lévén az előadás 8 óra hosszú volt, már a napfelkeltét is belekomponálta a nemrég elhunyt rendezőóriás.
Aztán létrejött az Off-Broadway produkciók mintájára az avignoni OFF program is. És bár két tökéletesen külön világ és külön szerveződés, az „IN” és az „OFF” mégsem egymás ellenében működik.
Az IN Fesztivál Vilar nyomdokain halad tovább. Bemutatói mindegyike új, egyedi, csak az avignoni fesztiválra létrejött produkció. És az, amelyik a Pápai Palota udvarán kap helyet, maga a nyitány, a legfontosabb díszelőadás. Nagy, soha nem látott események, kísérletek helyszíne ez a fesztivál, mint amilyen az Antoine Vitez által rendezett monumentális Selyemcipő (Paul Claudel), vagy a már említett Mahabharata-hoz hasonló maratoni előadások. Az IN-program összeállítása mindig az igazgató ízlése, prioritásai mentén történik, az idei évben leköszönő Olivier Py 2022-es műsorának fő irányvonalai a reziliencia, a kultúra szabadsága, valamint a női alkotók hangsúlyos jelenléte. Említést érdemel még a „társult művész” intézménye, ami 2014-ig közel tíz éven keresztül egy nagy hírnévnek örvendő társat adott az igazgató mellé a program kialakításának folyamatában, ezek egyike volt 2006-ban a világhírű koreográfus Nagy József is.
Az OFF-programot mindezzel ellentétben a teljes szabadság jellemzi. Önszerveződő programjában mindenki helyet kaphat. Sokan tehát vagy azért érkeznek, hogy a valahol már sikerrel játszott előadásukat bemutathassák, vagy új produkciót hoznak, amitől éppen azt remélik, hogy majd Avignonban valaki felfigyel rájuk, és meghívja őket tovább játszásra. Nem csoda hát, ha az idei OFF-programban 1500-nál is több produkció látható. A társulatok idő-sávokat bérelnek, így lehetséges, hogy egy játszóhelyen nem ritkán 8 produkció is színre kerül délelőtt tíztől hajnali egyig. A társulatok lejátsszák őket, meghajolnak és amikor a tapsnak vége, úgy, ahogy vannak, jelmezben, lebontják a saját díszleteiket, kipakolnak és nem ritka, hogy a meghívott vendégeiket már az utcán kínálják meg egy pohár itallal. Hiszen érkezik a következő társulat, át kell adni a színpadot.
Seprűnyélen hirdetni
Nagy tehát a verseny a nézőkért, a szórólap csak akkor ragadja meg az utca emberének figyelmét, ha úgy adják át, hogy a pillanat már maga is emlékezetes. Jelmezbe öltözött színész csapatok járják a várost, lépnek oda az éttermek teraszán fogyasztókhoz, vagy rögtönzött részleteket adnak elő, esetleg zenélnek, énekelnek. Találkozhatunk bevásárlókocsira, babakocsira, seprűnyélre, golfautóra, sőt sétáló kutyák hátára erősített plakátokkal is, és a 7 éves gyerekek éppen olyan lelkesen szórólapoznak, mint a nyugdíjas nénik. A színészek beállnak mellénk, amikor egy-egy előadásra várakozunk az utcán, és mesélnek a darabjukról, a hivatásukról.
Így Avignon-ban tényleg igazzá válik a shakespeare-i gondolat, hogy színház az egész világ. Ott van mindenhol, bekúszik a bőrünk alá, és semmi másra nem tudunk már gondolni, csak arra, hogy mit nézünk a következő órában, majd az azt követőben. Őrült, részeg forgatag, ahol eggyé válik a kint és a bent, a néző és az alkotó, a színház és az utca. Él, lélegzik a Fesztivál. A múló pillanat művészete mindent túlél.
