Hatvankettő forró júliusa volt, huszonnyolc-harmincegy fok árnyékban, s egy ötvennyolcas amerikai szám feldolgozása vezette a brit slágerlistát. Az eredetijét Don Gibson írta és adta elő, de mérsékelt sikert aratott vele ahhoz képest, hogy kislemeze A oldaláról a Billboard-lista első helyére került az Oh Lonesome Me. (Ennél is híresebb talán a mindössze második helyezett Sea of Heartbreak.) A B oldalon kuksoló I Can't Stop Loving You-ra Ray Charles tette rá billentyűkön brillírozó kezét 1962-ben, és miután az Államokban egész júniusban topon volt az adaptációval, a következő hónapban az Egyesült Királyságot is meghódította.
Amikor új kiadóját azzal lepte meg, hogy készítene egy countryalbumot, az ABC urai egyáltalán nem lelkesedtek az ötletért. De Charles nem tágított, mire Sid Feller producer egyes források szerint 150, mások szerint 250 dalt gyűjtött össze kazettán, hogy a nagy Raynek legyen miből válogatnia.
A kollekció egészen jól összeállt. A Modern Sounds in Country and Western Music című albumból már a megjelenését követő négy hétben 700 ezer példány kelt el, s a boltosok arról meséltek vidáman, hogy „olyanok is viszik, akiknek nincs lemezlejátszójuk”.
A Billboard magazin korabeli kritikusa „hosszú idők legérdekesebb albumai egyikének” nevezte a korongot, amely Charlest a rhythm and blues óriásából amerikai ikonná avatta. Az Államokban máig úgy tartják, a countryzene más lenne nélküle, és különleges lemezének nagy része van abban, hogy a countryt játszó rádióállomások száma az 1961-es nyolcvanegyről az évtized végére több mint hatszázra emelkedett.
A sokoldalú művész azt mondta: „Nem vagyok countryénekes. Nem vagyok jazzénekes. Nem vagyok bluesénekes. Olyan énekes vagyok, aki tud ezt is, azt is énekelni.” Hozzátette: „Gyerekkoromtól szeretem a countryt. Bizonyos mértékig hasonlít a blueshoz. Nem kell Einsteinnek lenned ahhoz, hogy megértsd, amit mond.”
A „korszerű hangzású country” ezzel együtt több lett, mint album: kulturális jelenséggé avanzsált. Azon túl, hogy tizennégy héten át, 1962. június 23-tól szeptember 29-ig vezette az amerikai nagylemezlistát, innováció volt a javából, lebontotta a műfajok közti határokat, ahogyan segített áthidalni a korlátokat a súlyos faji feszültségek idején. Willie Nelson egyenesen úgy vélte: „A Modern Sounds in Country and Western Music Ray Charles karrierjének csúcspontja volt, és olyan impulzust gyakorolt másokra, hogy azt elképzelni sem tudta volna senki 1962-ben.”
A hatásra jellemző: a Grammy-díjat érdemlő I Can't Stop Loving You-t a nevezetes feldolgozás után még több mint hétszáz előadó rögzítette. Ez volt Charles harmadik amerikai Number One-ja a Hoagy Carmichaeltől átvett Georgia on My Mind, valamint a Hit the Road Jack után. (A Georgiát a legendás adaptáció nyomán 1979-ben a déli állam hivatalos himnuszává nyilvánították.) Az I Can't Stopot a Billboard 1962 második legjobb számaként rangsorolta Acker Bilk instrumentális Stranger on the Shore-ja mögött, Nagy-Britanniában a tizenegyedik helyen jegyezték az év végi összesítésben.
A nagylemez az Everly Brothers Bye Bye Love-jának változatával kezdődött, ám az I Can't Stop Loving You-hoz hasonló másik nagy siker az Eddy Arnoldtól kölcsönvett You Don't Know Me volt. Az 1956-os kompozíció Charles feldolgozásában vált világslágerré, nem úgy, mint a Hank Williamstől származó Half as Much, amely már 1952-ben másodikként mosolygott a Billboard-listán. Szerepelt a korongon tizenkilencedik századi népzene, a Careless Love, továbbá 1942-es szerzemény, a Born to Lose (Ted Daffan dala), ám a lemez minden volt, csak poros nem, mert tökéletesen ötvözte a régit és az újat.
Az album diadalútját szélesítette, hogy 1962-ben kiadták a Modern Sound második lemezét, igaz, azt kisebb ováció kísérte, mint az elsőt. Majd három évvel ezelőtt CD-n megjelentették mindkét album anyagát. „Az első lemez klasszikussá vált – indokolt a kiadó. – S a számok ma is ugyanolyan csodálatosan hangzanak, akár ötvenhét évvel ezelőtt.”
Mélyen igaz, mondhatom, azokat magam sem tudom abbahagyni szeretni.
