Ukrajna;Gyóni Gábor;Mezei Bálint;történelem;holodomor;orosz-ukrán konfliktus;

2022-07-31 11:00:00

Ukrán nacionalista múlt: hősök vagy bűnösök?

Ukrajna nemcsak napjainkban, hanem történelme során is többször vált véres övezetté. A soknemzetiségű, egymástól eltérő fejlettségű részekből álló ország területét csupán a múlt században is többször szétszaggatták a vetélkedő nagyhatalmak, és sok millióan haltak erőszakos halált. Gyóni Gábor és Mezei Bálint történészeket, az ELTE Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszékének oktatóit az ukrán félmúlt drámai történéseiről kérdeztük, akik közös válaszokban véleményezték a mai, nem egyszer szélsőséges nacionalizmusba hajló ukrán emlékezetpolitika indítékait is.

Ukrajna XX. századi történelme erőszakkal teli; az egyik legtragikusabb eseménynek az 1930-as évek eleji tömeges éhínséget és a sztálini terrort tekintik. Ép ésszel valóban felfoghatatlan, mi diktálta ezt a több millió áldozattal járó őrületet?

Az erőszakba torkolló kollektivizáció a közvetlen ok. Ennek az volt a célja, hogy modernizálja a Szovjetuniót, felszámolva az archaikus falusi társadalmat – a XX. század elején Oroszország lakosságának négyötöde falusi volt – létrehozza a modernizált, urbanizált, indusztrializált szovjet világot. A valóságban a szövetkezetesítés erőszakosan, erőltetett módon zajlott, a lakosság egy jelentős részének passzív vagy aktív ellenállása mellett, amire a hatalom repressziókkal válaszolt. Valósággal a polgárháború folytatása volt, ami 1929 és 1933 között zajlott a Szovjetunióban. Persze a valós helyzetet igyekezett eltitkolni a szovjet tömegtájékoztatás. A tömeges repressziók, kitelepítések, eme polgárháborús állapot nyomán bekövetkezett éhínség következménye az lett, hogy emberek milliói haltak meg. Pontos számot nem lehet tudni.

Egyes vélemények szerint a holodomor, ahogy ukránul a nagy éhínséget nevezik, kimeríti a genocídium fogalmát, jóllehet Moszkva ma is tagadja a népirtás vádját. Mit gondolnak a történészek?

Ez ma is érzékeny kérdés, elkeseredett vita folyik róla. Nem szeretnénk megsérteni az áldozatok emlékét, de például a Hirosima és Nagaszaki elleni barbár atomtámadás sem tekinthető genocídiumnak, elvégre az amerikaiaknak nem volt céljuk kiirtani a japán népet, még ha vezérelte is őket, hogy minél nagyobb veszteséget okozzanak a militarista Japánnak. A holodomor elsősorban a terrorba forduló kollektivizálás következménye, arra azonban nincs tudományos bizonyíték, hogy a számos emberiesség ellenes bűnt elkövető sztálini vezetés valamelyik népcsoport módszeres elpusztítására tört volna, mint tette azt a náci Németország a zsidókkal. Az 1930-as évek tömeges éhínsége Ukrajnán kívül több régióban, az oroszországi Volga-vidéken, Kubány térségében és Kazahsztánban is pusztított, s ha valaki népek szerint akarja méricskélni e tragédia áldozatait, arányait tekintve legtöbben a kazahok és a volgai németek közül vesztek oda.

Az 1917-es bolsevik forradalom után nem sokkal Ukrajna a Szovjetunió tagköztársasága lett, miközben életre keltek azok az ukrán (ultra)nacionalista mozgalmak, fegyveres szervezetek, amelyek a II. világháború, a Szovjetunió náci lerohanása idején tevékenykedtek. Ma Ukrajna-szerte istenítik őket. Kik voltak, mit akartak?

A kijevi emlékezetpolitika szerint szabadságharcosok, akik egyszerre harcoltak a német megszállók és a szovjetek ellen. Valójában együttműködtek a németekkel, a szovjetekkel szemben viszont tényleg harcoltak, méghozzá elég sokáig: Nyugat-Ukrajnában partizán hadviseléssel egészen az 1950-es évek elejéig. Manapság többen úgy vélekednek, hogy az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN), annak is a Sztepan Bandera vezette ága, az OUN-B az „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján közeledett a hitleri Németországhoz, de tagadják, hogy kollaboránsok lettek volna. Bandera és követőinek irányultságát jelzi, hogy az 1941. június 30-án, a németek előzetes engedélye nélkül kikiáltott Ukrán Állam a Harmadik Birodalom szövetségeseként határozta meg magát. S ha fenn is marad, nem lehetett volna több egy náci bábállamnál. Aligha véletlen, hogy Bandera lembergi szobrának 2007-es felavatása ellen Izrael, Oroszország és Lengyelország is hevesen tiltakozott.

Persze hogy nem véletlen, elvégre a mély antiszemita hagyományokra visszatekintő ukrán nacionalisták derekasan kivették részüket a II. világháborús népirtásokban, legfőképpen az ukrajnai zsidóság elpusztításában. Manapság az ukrán szélsőjobb ugyan tagadja, de az OUN nem kis szerepet játszott az antiszemita gyűlölködések felszításában és az atrocitásokban, mint például az 1941. júniusi, hírhedt lembergi pogromban.

E gyilkos zsidóüldözést a helyi lakosság követte el, s a náci dokumentumok jóvoltából pontosan ismert, hogy az ukrán nacionalisták is részt vettek benne. A hitleri propaganda ezzel üzente, lám a zsidókkal szembeni ellenszenv nem német sajátosság, a keleti szlávok állatias módon, véres gyilkolással engedik szabadjára indulataikat, szemben a „precíz” német zsidó-politikával. A kanadai University of Victorián tanító Szerhij Jekelcsik Ukrajna történetéről írott, magyarul is olvasható monográfiájában a lembergi pogromról nem tesz említést, viszont a Kijev melletti Babij Jarról igen, ahol 1941. szeptember végén két nap alatt több mint 33 ezer zsidót gyilkolt le a náci halálgépezet. Az áldozatokat, ahogy a szerző szemérmesen fogalmaz, a „helyi rendőrség terelte” a kivégzés helyszínére. Ugyanakkor Jekelcsik is elismeri, hogy Hitler szovjetek elleni megsemmisítő háborújában közel 1,5 millió ukrán zsidó vesztette életét. Nagyjából ennyit emleget a szakirodalom is.

A másik ukrán rémtett a lengyelellenes volhíniai mészárlás, amelyről a minap   emlékeztek meg Varsóban, Kijev pedig – amolyan történelmi kiengesztelésként – különleges státust kíván adni a lengyeleknek. A gesztus sejteti, a seb ma is fájdalmas. Begyógyítható?

A lengyel-ukrán ellentét századokra nyúlik vissza, ami 1943 és 1944 folyamán Volhíniában történt, az a konfliktussorozat egyik rettenetes része. A feltüzelt ukránok mellett az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) tagjai is részt vettek a mintegy százezer volhíniai lengyel lemészárlásában. A jó ideig csak etnikai tisztogatásnak nevezett tömeggyilkosságot 2016-ban a lengyel parlament, a Szejm egyhangúan népirtásnak minősítette. Amikor tavaly az ukrán Ternopil önkormányzata úgy döntött, hogy a városi stadiont az UPA főparancsnok Roman Suhevicsről, az 1941-ben a német erőkhöz tartozó ukránokból verbuvált Nachtigall zászlóalj vezető tisztjéről kívánják elnevezni, a lengyel partnerváros Zamość megszakította az együttműködést. Ahogy a tiltakozó lengyel polgármester is emlékeztetett: Suhevics felelős a volhíniai lengyelek körében elkövetett bestiális gyilkosságokért.

Ma mindez azért is különös, mivel Viktor Juscsenko ukrán elnök regnálása idején, 2005-10 között a kijevi emlékezetpolitika jószerivel állami szintre emelte a háború utáni, főként a Kanadában megtelepedett ukrán diaszpóra mítoszgyártásait, többi közt hőssé avatta Banderát és Suhevicset. Igaz, a nemzetközi tiltakozások nyomán az ultranacionalista szellemben fogant rendeleteket később visszavonták, de az tény, hogy az ukrán utcákon továbbra is nyíltan parádézott a neofasizmus. Putyin orosz elnök éppen a nácitlanítás ürügyén támadt Ukrajnára. Történész szemmel hogyan ítélik meg ezeket az emlékezetpolitikai fejleményeket?

Az ukrán nacionalista múlt kultusza lényegében a Szovjetunió felbomlása óta tart, Lvivben, az egykori Lembergben 1992 óta van Banderáról elnevezett utca. A Juscsenko-féle emlékezetpolitika Oroszországot az ukránok ősi ellenségeként igyekezett beállítani, miközben az ukránok egy része, legalábbis mostanáig, testvéri népként tekintett az oroszra. Nem kis mértékben ennek is tulajdonítható az újabb elkeseredett viszony. Akik a Kreml nácitlanítási frazeológiájának hamisságát akarják bizonyítani, arra hivatkoznak, hogy Porosenko korábbi és Zelenszkij jelenlegi ukrán elnök is zsidó származású, Ukrajnában a szélsőjobb politikai támogatottsága alig pár százalék, nem több mint bármelyik európai országban. Ez igaz, azzal a megjegyzéssel, hogy a csekély elektori támogatottságú szélsőjobb militarizált tagjai a 2014-es oroszellenes harci cselekmények során hőssé emelkedtek, alkalmasint inkorporálódtak az államszervezetbe, mi több, büntetlenül elkövethettek olyan erőszakos akciókat, amelyek egy civilizált európai országban nem maradnak büntetlenül. Ez persze még nem adhat okot senkinek arra, hogy megtámadja Ukrajnát.

Ha jól értem, úgy gondolják, hogy Kijev és Moszkva egyaránt felelős, hogy végzetesen elfajult a testvérnemzeti viszony? Vannak olyan vélekedések is, miszerint az oroszok elleni háború úgy is átformálhatja az ukránok gondolkodását, hogy az etnikai különbözőségek nacionalizmusának helyébe valamilyen nyugati orientációjú függetlenség, a nemzeti összetartás nacionalizmusa léphet. Adnak erre esélyt?

2014-ben egy új Ukrajna született, ami sok tekintetben meghaladása, vagy akár megtagadása annak az Ukrajnának, ami 1991 és 2014 között létezett. A 2014 előtti Ukrajnában egymás mellett élhetett több különböző hagyomány. A keleti régiókban Lenin és a szovjet múlt emlékművei álltak, a nyugati területeken Bandera és Suhevics szobrai emelkedtek, megyei szinten hivatalos státust kaphattak a kisebbségi nyelvek. 2014 után azt lehet látni, hogy a nyugat-ukrajnai történelemszemlélet és világlátás leigázza a keletit, ugyanakkor egy jóval represszívebb rendszer jött létre, a vélt vagy valós ellenségek listázásával, megfélemlítésével, adminisztratív intézkedésekkel, alkalmasint fizikai erőszakkal – nem utolsó sorban Moszkva címére. Mindezt „legitimálta” a Krím orosz elcsatolása és Moszkva beavatkozása az orosz ajkú ukrajnai Donyec-medencében. 2014-től kezdve az ukránok többsége már nem tartja testvéri népnek az oroszt, de még így is sokan maradtak az orosz ajkú területeken, ahol szimpátiával viszonyultak Oroszországhoz, legalábbis 2022 februárjáig, az orosz invázió kezdetéig. Moszkva magatartása már 2013-tól felkorbácsolta az ukrán nacionalizmust. Oroszország nem tudott kellően vonzó ajánlatot tenni Kijevnek, amikor még az volt a kérdés: Kijev keletre vagy nyugatra tartson, a Krím elcsatolása pedig Ukrajna elvesztését tette visszafordíthatatlanná. Nem gondoljuk viszont, hogy ha majd egyszer lezárul a háború, gyorsan megvalósulhat valamilyen „haladó, nyugatias” nacionalizmus, hiszen ez a délszláv háború után sem történt meg. Utóbbi csak egy hosszabb átalakulási folyamat hozadéka lehet.