Meglepően jók az országutak Moldovában. Rendezett a táj, szépen műveltek a földek. A falvak, városkák, amelyeken keresztülautózunk vegyes képet mutatnak, de többnyire azok is gondozottak, miközben van pár hely, amelyről látni, hogy elhagyták a gazdái. A feliratok román nyelvűek, amikor Komrathoz érünk, ott van egy többnyelvű tábla. Románul, gagauz nyelven és oroszul is közli, hogy a Gagauz Yeri – ez a gagauz autonóm terület neve – területére léptünk. Van zászlójuk és címerük is, sajnos nem tudtam meg, hogy miről üzen a szimbolika, csak annyit mondott egy helybeli, hogy a kék mezőben lévő három csillag a terület három közigazgatási egységére utal. Poros, egyemeletes városka Komrat, a főutcán csak az autonómia kormányzati székháza magasodik ki, meg egy bevásárlóközpont.
Mutasd meg a szobraidat és én megmondom ki vagy! A közigazgatási épület előtt Lenin lép előre határozottan, kezében nagy könyv. Kabátban, a kötelező sapkában áll a bolsevik forradalom vezetője a döglesztő hőségben. De van itt néha hideg is. Kicsit arrébb egy ezüstszínű katonaszobor – ez az Afganisztánban meghalt gagauz katonák emlékműve. Fel van írva rá vagy egy tucat név, de hogy miért haltak meg, akartak-e Közép-Ázsia hegyei között elpusztulni, nos, arról semmi. A város peremén egy kötelező T-34 tank hirdeti a felszabadító vörös katonák dicsőség. Van még egy Dicsőség fasor, ahol több mellszobor is jelzi: ezek a személyek fontosak a helyi közösség, a gagauz nép számára. A helyi értékű celebritások mellett helyet kapott Puskin orosz költő, Mihai Eminescu román poéta, s ne lepődjenek meg, szobrot kapott Süleyman Demirel egykori török államfő is. A múzeumban tudtam meg: Demirel a kilencvenes években a török nyelvű gagauzok segítségére sietett, Törökország nagy támogatást adott nekik, főleg a mezőgazdaság fejlesztéséhez.
Segítségre nagy szükségük van, mert – ahogy az egész ország – ez az autonóm terület is gyengélkedik gazdaságilag, nincs munkahely, nincs ipar, az emberek keveset keresnek, elvándorolnak. Sokan Törökországba mentek vendégmunkásnak kihasználva a két nyelv közötti nagy hasonlóságot. Van itt is szőlőművelés, büszkék a boraikra, de a moldovai borokra 2007 óta orosz embargó van, a legnagyobb piac zárva. Ez azonban nem rendíti meg a helyi társadalom többségét, s a helyi elit is a hivatalos Oroszországhoz húz.
Az utazó a múzeumban sok mindent megtud a terület múltjáról, szokásairól. A gagauzok itt nem igazán őslakók, a XIX. század elején települtek be. Az oroszok a számos orosz-török háború egyikében elfoglalták a történelmi Besszarábiát és elűzték az ezen a vidéken élő muzulmán nogaj tatárokat. A kiürült térségbe egyebek között a Balkánról hívtak be ortodox (görögkeleti) népességet. Így kerültek ide a mai Bulgária és Görögország területeiről bolgárok és az ortodox vallású, de törökül beszélő etnikum. Hogy ez a konstelláció (ortodox keresztény hit és türk nyelv) miként alakult így, arról eltérnek a vélemények. Régi leírások szerint a XIX. században még „igazi bolgároknak” nevezték magukat, s csak a szomszédaik használták rájuk a gagauz szót. Történhetett bármi: lehettek az ősök keresztény hitre tért törökök, vagy keresztény szlávok, akik „nyelvet cseréltek”. Van példa mind a két esetre, s vannak ilyen és olyan tudományosnak mondott teóriák. Mindenesetre mára háromszázezres becsülik a közösség számát; a gagauzok valamivel kevesebb mint fele él Moldovában. A többiek Ukrajnában, Oroszországban, Bulgáriában, volt szovjet köztársaságokban. Ez a terület nincs messze az ukrán határtól, a Fekete-tenger partjától északra húzódó, Odesszától keletre lévő Budzsák nevű régió része. Amíg nem esett szét a Szovjetunió, a mozgás általános volt, nem számított a köztársasági határ.
Ahogy az ottaniakkal beszélgettem, kiderült: az oguz török anyanyelvet inkább csak a falvakban beszélik, helyette az orosz járja. A szovjet és korábban az orosz korban ez volt az előnyös, s ez volt a közvetítő nyelv is a soknemzetiségű vidéken. Az orosz kultúra egyben kötődés volt a szovjetekhez. Azt mondta a múzeumban kalauzoló nyugdíjas, hogy a román időkről (1918-40, majd 1941-44) nincs jó emlékük. De arra is sokan keserűséggel emlékezhetnek, hogy a bevonuló szovjet hatalom az ismerkedést azzal kezdte, hogy Szibériába deportálta a tehetősebb gazdákat. Láttam egy táblát, amely a „repressziók áldozataira” emlékeztetett. Elképesztő, hogy ezzel a semlegesnek tűnő szóval, különösebb időhatár nélkül elintézték a szinte teljes XX. századi történelmet: pogromokat, polgárháborút, a zsidók deportálását, a kuláktalanítást… – folytathatnám, hiszen itt volt minden: cári önkény, feketeszázasok, vasgárdisták, nácik, szovjetek. Az emlékek összemosása, a propaganda elfogadása és azonosulás vele, a családi háttér kitörlése az emlékezetből – általános. Ez is része annak a fél kontinenst ellepő tudatállapotnak, amely a „posztszovjet identitás” nevet is viselhetné. A gagauzokról az a megállapodás, hogy általában oroszbarátok. Én is ilyesmit tapasztaltam.
Beszélgettem egy komráti emberrel, megkérdeztem: érinti-e őket a szomszédban dúló háború? Hiszen a hozzájuk legközelebbi nagyvárost a régió valódi központját Odesszát rendszeresen rakétákkal lövik, s aki teheti menekül onnan. Azt mondta, nagyon aggódnak, mert sok barátjuk, rokonuk él a másik oldalon, vannak ukrajnai gagauzok is és féltik őket. Amikor megkérdeztem, hogy szerinte mi a háború oka, azt mondta, hogy azt bizony az amerikaiak csinálják. Mert ők azt akarják, hogy mindenütt a világban zűrzavar legyen. Elgondolkodtató válasz volt. Egy feltehetően kevéssé iskolázott ember szinte pontosan megismételte, amit korábban Szergej Lavrov orosz külügyminiszter mondott, miszerint „az USA az instabilitás gyűrűjével veszi körbe Oroszországot”.
Az oroszok számára fontos a gazdaságilag és stratégiailag lényegtelen Gagauzia is. Hasonlóan a fontosabb ún. Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársasághoz. Ez az a harminc éve kiszakadt de facto állam, amely egy orosz katonai kontingens jelenlétének és különös gazdasági trükköknek köszönhetően létezik. Szovjet skanzenként hirdetik, s valóban ilyen benyomást keltett bennem is, amikor pár éve átutaztam ide a közeli Odesszából. A Transznisztriaként is emlegetett ál-országocska az ukrajnai orosz agresszióval került vissza a világpolitikába. Rejtélyes robbanások történtek orosz bázisok közelében, felrobbant egy átjátszóállomás is. Mintha kipróbáltak volna az „orosz felszabadítás” forgatókönyvét. Az elmúlt időben több orosz katonai és politikai figura is kijelentette, hogy csapataik egy déli offenzívával gyorsan felszabadítják Transznisztriát, onnan pedig lerendezik az oroszokkal barátságtalan, a Nyugathoz húzó moldovai vezetést. Lehet ezeket a fenyegetéseket lefitymálni, de talán nem kellene. Hiszen Ukrajna megtámadásában sem hitt az emberek többsége. A gagauz autonómia vezetői korábban gyakran utaztak Moszkvába, s ott biztosítékokat kaptak, hogy számíthatnak az atomhatalom támogatásra, ha és amennyiben a moldovai többség csatlakozni akarna „egy másik országhoz”. Ez az ország Románia, van ilyen irredenta mozgalom Moldovában, de aligha tömeges. Amikor most a háború szele Moldovát Ukrajnával együtt EU-tagjelölt országgá tette, Oroszország újra összevonta a szemöldökét. Gagauzia vezetői pedig sietve kijelentették, hogy készek az elszakadásra, mert ez alkotmányos joguk, ha Moldova feladja függetlenségét és semlegességét. Azt is mondták, hogy inkább Oroszországba vágynak, mint az EU-ba és a NATO-ba.
Moldova, s benne a kicsiny Gagauzia Putyin számára az „orosz világ” része. A lakosság több, mint 30 százaléka orosz anyanyelvű, s az oroszul beszélők/olvasók aránya magas a 2,5 milliós népességben. Az orosz kultúra jelen van a könyvesboltokban, a hajdani kisinyovi fő zsinagógát 1945-ben a szovjethatalom orosz nyelvű színházzá alakította. A Szovjetunió felbomlása után sem volt másként. Sokan dolgoztak vendégmunkásként Oroszországban, a függetlenség 30 éve alatt többnyire oroszbarátnak mondott kommunista és szocialista kabinetek, elnökök kormányoztak. Illetve nem ők kormányoztak, hanem egy-két helyi oligarcha, akik többnyire alvállalkozóik voltak az orosz nagyoknak. Moldova annyiban is orosz világ volt, hogy az orosz energiaellátástól, exporttól, a vendégmunkások rubel-hazautalásaitól is függött. Persze legalább ennyire függ az EU-tól, Romániától is. Ezzel együtt sok nem-román anyanyelvű moldovai érezheti úgy, hogy kihagyták a nemzetből, története nem szerepel az iskolai tananyagban.
Akikkel beszélgettem, többnyire negatívan ítélik meg a helyi posztszovjet világot, Moldova a többi volt tagköztársasághoz képest kudarc, mondta egy fiatal politológus. A huszonéves férfi egy kutatóközpont munkatársa. Ő egyértelműen az EU-ban látja a jövőt. Szláv családneve ellenére román identitásúnak vallja magát, s azt mondja, ha lenne népszavazás arról, hogy Moldova csatlakozzék Romániához, ő igennel voksolna. Mert így becsusszannának az EU-ba, megkapnák a NATO-védelem ernyőjét is. Majd vitába szállt magával; lehet, hogy mégsem ez a jó megoldás, mert akkor újra egy nagy ország perifériája lenne Moldova. Kis országok is lehetnek nagyon sikeresek érvelt magában, Szingapúrt hozva fel.
Akik igazi Nyugat-szimpatizánsok, már elmentek Moldovából, illetve ingáznak. Kompországban kompon ül a lakosság legalább fele. Román útlevelet váltottak és azzal élnek, dolgoznak az EU-ban. A román állampolgárság megszerzése egyszerű. Ha a felmenők a két háború közti időszakban is a mai Moldova területén éltek, az utódok jogosultak erre. Ma már elvárják a nyelvismeretet is. De azért van, aki enélkül is hozzájut. A moldovai bolgárok, vagy, akiknek lengyel elődeik voltak, szintén EU-útlevélhez juthatnak, ez a fajta népgyarapítás nem magyar szabadalom. Az, hogy most Nyugat-barát pártok kormányoznak és az államfő Maia Sandu is ebből a táborból való, a külföldön élők voksainak is a következménye. Ebben legalábbis biztosak azok, akik inkább „orosz világot” szeretnének. Vagy Orbán Viktort. Egy kisinyovi éltesebb férfi, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, rögtön közölte, hogy „Orbán kemény tökű legény és úgy kell csinálni a dolgokat, mint ő. Most ugyan problémái vannak, de ezt majd megoldja.” Beszélgettem olyan moldovai oroszokkal is, akik nyugatos beállítottságúak, ám nyelvi-kulturális okokból bizonytalanok. Tartanak a román nacionalizmustól. Románul alig tudnak, s ez meghatározza a viszonyukat az államhoz, amely nem tekint rájuk államalkotóként, pedig több generáció óta helybeliek. Gyanakodnak, s elhiszik, amit az orosz propaganda üzen nekik. Elsősorban azt, hogy az ő egzisztenciális gondjaikat és az ország bizonytalan helyzetét elsősorban a nyugati orientáció és az ukrán nacionalizmus okozza. Ezért nem érzik jól magukat, valami jobb helyre vágynak. Velük talán az egész ország…
