Akarunk-e Európát?

Felcsattant előbb a Momentum, aztán az LMP is; szerintük hazárdjátékot játszik az, aki népszavazást javasol hazánk EU-tagsága ügyében. Nem vitatom, hogy szíve-joga minden pártnak önállóan gondolkodni, de úgy vélem, hogy ha szeretnének összefogást mutatni, akkor egy-egy fontos kérdésben nem árt(ana) közösen gondolkodni és cselekedni. Mert eddig csak a közös nemcselekvés hajlama látszik, miközben lassacskán dönteni kellene arról is, mi legyen másfél év múlva. A napok sokkal gyorsabban telnek, mint hinnénk, egyszer csak arra fogunk ébredni, hogy itt van - a Fidesznek hála – a duplaszavazás, és az ellenzék még nem döntött semmiről.

De tegyük most félre ezt a voksolást, a Jobbik, illetve az MSZP-s Ujhelyi István egy másfajta szavazást kezdeményezett, és ezt opponálta több más ellenzéki politikus is. Szerintük az uniós tagságunkról szóló referendum kockázatos vállalkozás, ahogy ők fogalmaztak, hazardírozás: hátha a „magyar emberek” az erőteljes Fidesz-propaganda hatására szembefordulnak eddigi akaratukkal, és nem akarnak immár Európához tartozni.

A félelemben benne van természetesen a kormánypárt szinte mindent elsöprő médiafölénye, hihetetlen mennyiségű, saját propagandára szánt pénze, és az a vitathatatlan attitűd, ami a hatalmi politikából kiolvasható. Igen, igaz: az Orbán-rezsim egyre többször és egyre erőteljesebben fordul szembe az európai közösséggel, még értelmetlennek tűnő kérdésekben is ellenáll a közös – összeurópai – akaratnak.

A magyar kormányfő egyre inkább a szélsőségesek feje kíván lenni, márpedig ezen, magukat nemzetinek kikiáltó szélsőségesek közös tulajdonsága az EU-ellenesség. A kormánysajtóban és az ideológiai holdudvarban sorozatban hangzanak el, jelennek meg a szövetséget végletesen bíráló írások, nyilatkozatok; olyanok, amelyekkel a kabinet nemhogy vitatkozna, de szívesen meg is erősíti őket. Orbán legutóbbi nyilvános fellépései – Tusnádfürdő, Dallas – egyértelműen szembehelyezkedtek mindazzal, amit európainak és normának tekintünk, miközben sajtóháttere immár egyértelműen hősként és a világ jobboldali közössége első számú „szószólójaként” említi őt.

Ennek fényében talán valóban félni kellene egy népszavazástól. Kiváltképp akkor, ha a hatalom át is engedné a kérdést. Ha így tenne ugyanis, elég egyértelművé válna a szándéka. És mégis: ha az ellenzék már attól is tart, hogy egy ilyen népszavazást végigcsináljon, ha azt hiszi, hogy a propaganda képes lenne több mint hetven százaléknyi ember meggyőződését megváltoztatni, akkor nagyon nagy a baj. Mert akkor ez az ellenzék olyan kishitű, olyan erőtlen, hogy azt hiszi: ha egy ilyen kérdést is elbukhat, akkor kár bármi változásban reménykedni.

Ráadásul ha Orbán ténylegesen elhatározta, hogy kivezeti az országot az EU-ból – és ezt sajnos nem lehet lehetetlennek tekinteni –, akkor mégiscsak jobb nekivágni a kísérletnek: derüljön ki végre – előbb, és nem utóbb –, hogy mire készül, mit akar a magyar miniszterelnök. És ne az derüljön ki, hogy az ellenzék nem mer kiállni hatmillió ember akarata mellett.