A valóságos válságok felgyorsították Orbán Viktor alakváltásait. A gazdasági egyensúlyvesztés, a megállíthatatlan áremelkedés, az akadozó energiaellátás, a szervezett magyarországi korrupció, továbbá az európai értékek megtagadása következtében kiszáradó európai pénzsegélyek, az Ukrajna elleni orosz agresszió háborús viszonyai miatt Orbán levetette álarcát, és a Nyugat összeomlását vizionáló, fehér (magyar vagy kelet-európai) fajvédő, vérfasiszta vezérként beszélt híveihez Tusványoson.
Itt a „pávatánc” nélkül látszott, hogy mi a rendszerének három pillére. Az első a normális polgárok megfélemlítése, a második a kispolgári önzés erősítése, a harmadik a gyűlölet felkeltése a csürheként őrjöngő megvadult csőcselékben. Orbán hatalmon maradásának talpköve, hogy országa polgárai az általa beharangozott rémlátomásoktól (menekültek beözönlése, energiahiány, gazdasági összeomlás, háborús gazdálkodás) megrettenve vagy szűkölő, nyüszítő, összekucorodott húscafatként számolgassák, miből fizetik a rezsiszámlát, vagy mozgósítható rohamcsapatként álljanak készen Orbán szavára, hogy melyik kisebbséget kell megsemmisíteni, a világból kiszorítani, országrészt visszahódítani.
Orbán a méltóságteljes „majdnem kormányzóból”, a virágcsokorral beköszönő, kezet csókoló úriemberből néhány hét alatt vált a Nyugat-ellenes csőcselék vezetőjévé. Hatalomra kerülve a jogállamot semlegesítő, a minden gazdasági-pénzügyi önállóságba behatoló rendszerét saját és fegyvertársai (elsősorban Simicska Lajos) ötleteire alapozva építette. Kezdetben a számára csupán Patyomkin faluként szolgáló jogállami intézményeket nem rombolta le, csupán zsoldosai által birtokba vette valamennyit. Uralma utolsó három évében már ennyi béklyót sem viselt el: betűhíven másolta Putyint (a maradék alkotmányos jogállam szétverése, az értelmiség és az értelmiségi autonómia megtörése), hogy a rendszerváltás valahai nyitott társadalmából zárt autoriter modellt alakítson ki.
A magyar gazdaság látszólagos egyensúlyát és viszonylag gyors növekedését Orbán a nyugat-európai adófizetők pénzére (EU-transzferek) és a világ megtakarítóinak bőven csorgó, ezért alacsony kamatért megszerezhető hiteleire alapozta. Ez addig tartott, amíg a világot megbénító Covid-járvány után mesterséges eszközökkel (kormánytámogatás és hitelinjekciók) beindított gazdasági növekedés nem korbácsolta fel a világkeresletet és ennek következményeként az áremelkedést. Az újra beinduló világgazdaság (elsősorban Kína) energiaforrások iránti éhsége megnőtt, az átgondolatlan európai egységes energiaszabályozás az amúgy is jelentős energiahiányt mesterségesen megsokszorozta - amit azután 2021 végén a hirtelen harciasan fellépő, agresszív orosz vezetés tovább erősített az európai gázexportot zsarolásra, fegyverként használva.
A magyar gazdasági csoda, a „kanyarban előzni” szappanbuborékja szétpattant, mert a többszörösére fújódott európai gáz- és üzemanyagárak miatt a rezsicsökkentés alól kiment a varázsszőnyeg, az export növekedésének véget vetett a Covid következményeként leálló termelési láncok akadozása, az import pedig kettőzött erővel nőtt az Orbán újraválasztása érdekében a választói csoportokra leszórt kétezer milliárd forint (a GDP 4 százaléka) elköltése miatt. Újra kísért az ikerdeficit: az államháztartás és a külkereskedelmi és fizetési mérleg együttes hiánya.
A választás után Orbán valamennyi hazugsága lelepleződött. Nincs itt gazdasági csoda, nincs egyensúly, szilárd magyar forint, alacsony rezsi, már semmit sem tud adni a gyűlöletkeltésen, a nacionalista uszításon és megfélemlítésen kívül. Az Unió elakadt pénzsegélyeivel sem betömhető hiány kikényszerítette a hazugság hazugságának újabb hazudozással való megtoldását (a katát olyanok is igénybe vették, akik arra nem lettek volna jogosultak, a rezsicsökkentést megőrizzük, de csökkentjük, csak belföldi magánszemélyek jogosultak – ha lesz még benzin – az olcsó üzemanyagra).
Orbán rendszere csak a polgárok megfélemlítését szolgáló gyűlölet keltésben, az erőszakos fellépés felidézésében és a csőcselék indulatai felizzításában önellátó, minden másban külső pénzügyi segítségre és külföldről történő behozatalra szorul. Orbán beszorult a saját maga által felépített hazugságvárba, ettől fékezhetetlenül agresszívvé és fenyegetőzővé vált a szokásos nagyívű igehirdetésén. Akit Tusványoson láttunk, nagyon emlékeztet azokra a figurákra, akik a II. világháború végén a Városmajorban hittek a „csodafegyverben”, és fajvédő igazságukat annál erőszakosabban hirdették, minél inkább közeledett a front.
Orbán a radikális messianizmus önkívületében az európai keresztyénség védelmezőjeként, az Európát elözönlő muszlimok megállítójaként jelölte ki beszédében a saját és a magyarság feladatát, hogy „véget vessen a bevándorlásnak, hogy megőrizhesse a stabilitást.” „A kérdés, hogy európai marad-e Európa?” Orbán – vérfasiszta jelszóként – a fajok keveredésének megállítását jelölte meg céljaként, amihez stabilitás és erő kell. Ezért hirdette meg a fegyverkezés programját is, mondván, „stabil etnikai összetételhez erős hadseregre van szükség”. „Egy dolog van itt még, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ami az erőhöz kellene, és nekünk korlátozottan áll rendelkezésünkre, ezt pedig úgy hívják, hogy hadsereg.” Megfeledkezve arról, hogy Magyarország a NATO tagországa, és a NATO segítsége nélkül egy ilyen apró országnak, mint amilyen hazánk, a fegyveres ereje legfeljebb a saját népének megfélemlítésére képes, azt találta mondani, hogy „Néhány év múlva, amikor Magyarország erejéről, a magyar nemzet kérdéséről beszélgetünk, biztos vagyok benne, hogy odatehetjük az érveink közé az erős magyar hadsereget, amely minden külső támadással szemben képes lesz Magyarországot, saját magát megvédeni. Ezért indítottunk haderő-fejlesztési programot, és kezdtük meg a magyar hadiipar első üzemének építését a legutóbbi időkben.”
Orbán ebben a beszédében előrevetítette Európa átalakulását, a mai Európai Unió összeomlását, az európai szolidaritás felmondását („Az európai kultúrának az a célja, hogy az abba született emberek a saját meggyőződésük és értékeik szerint, békében, biztonságban, szabadságban és jólétben éljenek. Ez az európai kultúra célja. A szolidaritás csak eszköz, az eszközt nem lehet a cél helyére állítani.”) Víziója szerint hazánk 2030-ig annyira megerősödik, hogy „eljön az a pillanat, amikor a gyorsabb, hozzájuk képest gyorsabb fejlődés miatt Magyarország összességében nem pénzt kap az uniótól, hanem oda be fog fizetni. Többet fizet be, mint amit kap…. Ez azt jelenti, hogy új erőviszonyok vannak: aki fizet, az rendeli a zenét. Ez meg fogja változtatni a mi viszonyunkat is, új helyzetet fog teremteni a mi számunkra is az Európai Unión belül.”
Ahogy a városmajori templomban 44-ben fanatikus beszédeket tartó Kun páter, aki a közelgő nehézségekről azzal terelte el a figyelmet, hogy milyen lesz majd a győzelem után, miután a csodafegyvert is bevetik, Orbán is a közelgő gazdasági összeomlásról a – szerinte – nyolc év múlva bekövetkező felemelkedésre irányította a közönség figyelmét, amikor majd Orbán (Ludas Matyi) háromszor veri a mai keserű helyzetet a „Nyugaton” vissza. Ehhez „megvan az ambíció is. Közösségi és nemzeti is. A következő nehéz időszakban együtt kell maradjunk. Mindig többet vettek el tőlünk, mint amennyit kaptunk, és többre vagyunk hivatottak. A világ nekünk tartozik, és a tartozást be akarjuk és be is fogjuk vasalni." Ha ez a Mocskos brigantik című filmben hangzik el, azon senki sem lepődik meg; de egy felelős politikus, egy ország miniszterelnöke szájából több mint meglepő. Ilyenkor a jámbor polgárok pénztárcájuk védelmében rendőrt hívnak.
A beszédből az is kiderült: Orbán retteg, hogy az egymásra torlódó nehézségeken nemcsak nem tud úrrá lenni, hanem még azok körében is elveszíti a támogatást, akiket ordas hazugságaival, könnyű (ígéretek és pénz) és kemény ( „készüljetek"-et harsogó harci kürtök és migráns-áradatról ismételt fenyegetések) drogok adagolásával megszerzett. Újra felidézi, hogy a választás nem a politikai erők versenye azért, hogy ki tud a polgároknak jólétet teremteni, hanem élet-halál küzdelem. „..csak annyit szeretnék mondani, hogyha a következő választást a magyar polgári, nemzeti, keresztény erők nem nyerik meg, akkor minden elveszhet, amiért az elmúlt években verejtékkel, kínnal, keservvel Magyarország megdolgozott… Én kellő higgadtsággal állítom most itt Önöknek, hogy Magyarország Trianon óta nem állt olyan közel ahhoz, hogy újra erős, virágzó és tekintélyes európai ország legyen, mint most. S Trianon óta nem álltunk olyan közel ahhoz, hogy a nemzetünk visszanyerje az önbizalmát és az életerejét, mint éppen most… Vagyis, kedves Barátaim, ekkortájt, 2030 környékén kell csúcsformában lennünk. Akkor kell majd az erő. Diplomáciai, gazdasági, katonai és szellemi erő is.”
A szinte az egész világ által bírált Orbán-beszéd nyomán a déjà vu érzés kerített hatalmába: a mára már talán elfeledett TV sorozat (Századunk) utolsó évadát idézte fel. Azzal a különbséggel, hogy amíg a Szálasi Ferenc vezette nyilasdiktatúrához vezető évtizedeket a sorozat éveken át mutatta be, addig Orbánnak a TV-sorozat készítőit „leversenyezve” elég volt – méghozzá a valós időben – az újraválasztásától eltelt 100 nap, hogy belefogjon uralkodása történetének „végjáték a Duna mentén” című utolsó részébe.
Az idősebb olvasók közül sokan látták ezt a dokumentumsorozatot, Bokor Péter és Hanák Gábor 1965 és 1989 között, a XX. század történetéről forgatott Századunk-folyamát, és emlékeznek a II. világháború utolsó évéről, a Szálasi hatalomátvételéről szóló részeire, amelyektől az írásom címét kölcsönöztem. Bokor Péter – az akkori időszak hivatalos vonalától némileg eltérve – arra tett kísérletet, hogy bemutassa: ennek az időszaknak a szereplői nem voltak valamennyien velejükig romlottak, mint a nyilasok, a magyar nácik, ám nem voltak képesek felismerni, hová vezet a saját előítéleteikhez, a kizárólag saját érdekeikhez való ragaszkodás. Így előítéletességük, nacionalizmusuk, korlátoltságuk miatt nem tartották fontosnak a polgári demokrácia minden irányzatának (konzervatív, liberális, jobb- és baloldali) a védelmét, és nem akarták hazájuk valamennyi polgárát (rasszát, „faját”) megmenteni. Ezért, meg a múltban elszenvedett sérelmeik miatt egyre mélyebben sodródtak bele a fasiszta csőcselék szolgálatával a végromlásba.
Ennek a megismétlődése zajlik a szemünk előtt. Elég hozzá egy romlott vezér, egy válságos időszak egymásra torlódó minden gondja, a politikai osztály alkalmatlansága, meg a választók tömegeinek elfordulása a tanulástól, a saját erőfeszítésre alapozott felemelkedéstől és a személyes választói, közéleti felelősségüktől.