- Út a kortársakhoz

Bő egy évre adták kölcsön a Fővárosi Képtár modern gyűjteményének válogatott alkotásait a balatonfüredi Vaszary Galériának, ahol ezúttal is olyan remek kiállítás látható, mint amilyenekkel az elmúlt bő egy évtizedben itt elkényeztetik a látogatókat. Hívószónak a posztimpresszionista Rippl-Rónai Józsefet választották – akinek itt öt éve már egy nagy kiállítása volt látható –, valamint az új avantgárd képviselőjét, Maurer Dórát. Rippl-Rónai valóban a kezdet, ám a kis magyar művészettörténeti kalandozás nem Maurernél ér véget, hanem mondjuk Borsos Lőrincnél – a Borsos János és Lőrinc Lilla alkotópáros Hitler festményinek gyermekded stílusát imitálva Csinos kis akvarellek címmel olyan épületeket örökített meg, amelyekhez népirtás, gyilkosság kapcsolódik.

A tárlat kurátorai nem sokat vacakoltak azzal a sokfelé ismert és gyakorta visszatérő dilemmával, hogy kronológiailag vagy tematikailag szerkesszék meg a kiállítást – mindkét szempont érvényesül. A földszinti és az emeleti termekben a fejezetek főcímei az időrendiséget hangsúlyozzák – a XIX. századvég művészetétől az ezredforduló utáni kortársakig vezetik a látogatót –, ám ha egy-egy műnél a kurátorok úgy gondolták, arra rezonálni tud a későbbi korok egy-egy alkotása, nem küzdtek gátlásokkal. Így Rippl-Rónai olyan „klasszikus” felütésnek szánt művei – a Fivéreim, a Szüleim negyvenévi házasság után, a Délutáni pihenés – után Imre Mariann 2011-ben készült betonhímzett asztalát járhatjuk körül – utalva Rippl-Rónai felesége, Lazarin Baudrilon képzőművészetére. Gyenes Gitta szecessziós nyakkendőtűjéhez ugyanakkor Gosztola Kitti és Bódi Zsófia hangjátékot írt, amely a villa toronyszobájában, Homonnai Katalin előadásában hallgatható meg.

A nők nemcsak modellek vagy művészek támaszai, hanem alkotótársak és önálló művészek is – ezt az üzenetet a főként nőkből álló kurátorcsapat ezt nem sulykolva, hanem magától értetődve szövi be a kiállítás tematikájába, mégis, a felfedezés élményét adja, hogy Lesznai Anna Virágtanulmánya vagy Kövesházi Kalmár Elza bronzplasztikája is helyet kapott. Az persze nem annyira meglepetés, hogy az emeletre érve rögtön Drozdik Orsolya szellemes installációjába botolhatunk, annál inkább sokkol Turcsány Villő bebábozódott rovart idéző, fehér zsinórra függesztett Nell-héj műgyanta szobra. A két világháború közötti mesterek – Aba-Novák, Bernáth Aurél, Egry, Szőnyi Patkó Károly – festményei között a mű baljósan üzeni: az emberi lét ingatag.

Megannyi gyöngyszemre lehetünk – vagy maga a mű miatt, és/vagy azért, mert a műnek különleges aktualitást ad a jelen. Uitz Béla 1918-as tusrajza az Országos Levéltárról például jól mutatja: az épp visszaépíteni kívánt torony már annak idején is szörnyű látvány volt. Derkovits Gyula A hazának erős férfiakra van szüksége című tusrajza pedig azt mutatja meg: aki már megjárta a világháború poklát, csak agresszív majomként tud tekinteni a háborús propagátorokra. És az időben egy nagyot ugorva: a nemrég elhunyt Harasztÿ István (Édeske) 1979-es Patkányfogója is szól a mához. A bronzszerkezet közepén egy érme, amelyhez ha valaki – ha a vitrin nem akadályozná ebben – hozzányúl, a traumatológián kötne ki, bronz fűrészfogak harapnának a kezére. A Patkányfogó épp olyan csapda, mint az érmeket osztó kultúrpolitika: ha nem is a testi épséget, a művészi függetlenséget veszélyezteti.