Ledoktorált, megjelent az Ultraibolya című első verseskötete, és esküvője is volt – ezek az elmúlt néhány hónap főbb eseményei. Ilyen boldogságcunamiban tud alkotni?
Szerencsére nem most kell, ezek mind az elmúlt évek munkáinak kifutásai, lezárásai. A Covid miatt sok munkám csúszott el, a színházban rendkívül nehéz volt ez az évad. A doktorimat például tavaly ősszel védtem meg a Színművészeti Egyetemen – a vizsgák végig online voltak, de június elején tartott egy kisebb, ünnepélyes oklevélátadót a Doktori Iskola vezetősége személyesen. Dolgozatomban az 1969–75 között működő Orfeo Bábegyüttes (amely a vele azonos nevű Orfeo csoporton belül működött, az Orfeo Stúdióból nőtt ki például a Stúdió K Színház) felnőtteknek szóló bábelőadását rekonstruáltam, illetve a politikai bábszínház elméleti háttereit, fogalmait tisztáztam. Nem volt könnyű a kutatásom úgy, hogy előttem ezzel még senki nem foglalkozott. S miközben az Orfeo körüli double speechről (kettős beszédről) írtam, a szemem előtt zajlott a Színművészetin a modellváltásnak nevezett politikai, ideológiai hatalomátvétel. Félelmetes volt az áthallás.
Első verseskötetének szabadverseiben sokféle hiány sejlik fel, erőteljes a várakozás, a vágyakozás, a bolyongás – személyes élményeken keresztül.
Amikor elkezdtem verseket írni, szinte csak a nehéz időszakok „ihlettek meg”, sok trauma- és hiányversem született a szerelmi csalódásokból és a kapunyitási pánikból. Utána hirtelen sok hozzám közel állót veszítettem el viszonylag rövid idő alatt, akkor szintén rengeteg traumaverset írtam, gyógyító, terápiás erejük volt, de szövegként nem működtek, úgyhogy nagy részüket kidobtam. Az Ultraibolyában végül csak egy szövegem kötődik konkrétan ismerős halálához, de a hiányok végigkövetik a verseket. Tekinthető ez egy coming of age, „felnövés” kötetnek is, egy sodródás elbeszélésének, a hangom megtalálásáról, a versnyelvem szárba szökkenéséről, a személyes élmények kitágításáról. Arról, hogyan szövik át a veszteségek a vershelyzeteket és mi hajt ki a hiányokból. Ma már nem tudok verset írni, ha valami erősen hat rám. Jobban tudok dolgozni, ha minden rendezettebb körülöttem, jobban tudok fókuszálni, tudatosabb, nyelvileg konkrétabb vagyok. Legszívesebben otthon, a kamaszkori íróasztalomnál dolgozom, nagy könyvtárunk van, szeretem, hogy szinte bármit le tudok kapni a polcról.
Ez leginkább, gondolom, a fordítói munkái közben jön jól…
Valóban. Ősszel jön ki Lana Del Ray kötete, az ő verseiben is van egy folyamatos elvágyódás, melankólia, veszteség. Könnyű volt azonosulni vele, de nehéz volt fordítani, nehezen átültethető magyarra, nagy munka volt, hogy Lana laza stílusa magyarul ne tűnjön görcsös utánzásnak. Célunk volt, hogy felolvasva is működjenek a szövegek, ha már spoken word albumon is megjelent ez az anyag. Simon Mártonnal közösen dolgoztunk, felosztottuk a verseket fele-fele arányban. Nagyon lehet érezni, hogy melyiket fordította ő és melyiket én, ez jó hatással van az anyagra.
Nem titok, hogy Simon Mártonnal nemcsak alkotó-, hanem házastársak is. Az Instagramon az 5mondatok nevű versoldal is közös projektjük: ötsoros verseket írnak, amiket különleges fotókkal illusztrálnak. Nyilvános jegyzetfüzetüknek csaknem 4600 követője van. Sok szakmabeli lenézi az Insta-költészetet. Ön szerint lehet új olvasókat találni a közösségi oldalakon?
Abszolút, nekem az 5mondatok nagyon pozitív élmény. Egy vers „hagyományos” publikációja után nem érkezik annyi személyes visszajelzés, mint amennyit egy-egy ilyen poszt után kaptunk. A kezdetekkor napi egy poszt volt a célunk, sok ideig tudtuk is tartani, remek írásgyakorlat és nagy munka volt. Sokan játszottak azzal, hogy melyiket írom én, melyiket Marci, ment a tippmix. Vannak sorok, töredékek a fiókomban, gyakran előveszem, használom vagy épp átírom őket, de sokszor úgy készültek a bejegyzések, hogy láttam az utcán valamit, amiről eszembe jutott egy sor. A fotót együtt keressük a szövegekhez, egyik hobbink például japán képzőművészek, fotósok munkáinak tanulmányozása. Most parkolópályára tettük átmenetileg az oldalt, kényszerből nem akarjuk csinálni, de sokan hiányolják, úgyhogy lesz majd folytatás.
Többféle műfajban alkot. Hogyan hatnak egymásra a színházi szövegek, a versek és a fordítások?
Nem tudom leválasztani a színház hatását a szövegeimről. A színházban is a lírai szövegeket szeretem, a bábszínház erre különösen jó terep: egyszerre vizuális és nyelvi költészet. De a táncelőadásokat is mondhatnám. A versekben az is érdekel, hogyan hangzanak, illetve a dramatikusságuk, töredezettségük, ami az amerikai lírára jellemző inkább. Valamint a női költők is nagyon fontosak nekem. Szentesen voltam gimnazista a drámatagozaton, minden évben csomó verset kellett megtanulni, de állandóan férfiak szövegeit mondtam. Már akkor az érdekelt, hol vannak a költőnők? Mindig kerestem, hogyan lehetne a nők felé nyitni. Ezért is jött létre az Égnek a begóniák című, Boncza Bertáról (Ady Csinszkájáról) szóló előadásom. Szerencsére egyre több fiatal költőnő van a szakmában, én is sokukat olvasom, jó lenne, ha még több figyelmet kapnának.
Tóth Réka Ágnes
1987-ben született Győrben, Pécsen végzett esztétika–spanyol, majd színháztudomány szakon, tavaly doktorált a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Szabadúszó dramaturgként és drámaíróként bábelőadásokon dolgozott, de írt gyerekdarabot és szerkesztett-rendezett verses monodrámát Boncza Berta szövegeiből. Versei 2013 óta jelennek meg. Jelenleg a szombathelyi Weöres Sándor Színház dramaturgja.
Égnek a begóniák
Télen újra játsszák majd első önálló darabját a Kugler Art Szalonban – Sztarenki Dóra helyett Mészöly Annával. Ősszel megjelenik a Nem lövöm fejbe magam amerikai versantológia Gerevich András szerkesztésében, amelyben Tarfia Faizullah verseit fordította. Szombathelyen már augusztus közepétől próbálják a Sirályt, a Weöres Sándor Színházban fordítóként és dramaturgként is közreműködik az évadban Horváth Csaba, Rusznyák Gábor és Horváth János Antal rendezéseiben.