Az Európai Aszályfigyelő Szervezet (EDO) friss térképe vöröslik az aszályos foltoktól: a csak pontszerűen érintett Litvániát leszámítva kisebb-nagyobb (de inkább nagyobb) mértékben az EU összes tagállamát sújtja a vízhiány. A legnagyobb olyan terület, ahol a szokásosnak megfelelő csapadékmennyiség hullott, Lengyelországban és a Baltikumban, Észak-Skandináviában, valamint Csehország és Ausztria egy viszonylag széles sávjában van. Szokatlan módon kimaradt az aszályból Spanyolország déli, tengerparti sávja is Barcelonától a portugál határig – üröm az örömben, hogy ott ez nem jelent valódi víztöbbletet, mert arrafelé nyáron eleve nem nagyon szokott esni.
Ami az aszályos foltokat illeti, azokból a legkiterjedtebb a Kárpát-medence középső és keleti területeire esik: lefedi a Dunántúl keleti részét, szinte a teljes Duna-Tisza-közét és Alföldet, és jócskán benyúlik Romániába is. A térkép alapján egyértelműen Magyarország az az európai állam, amelyet a területéhez képest a legnagyobb kiterjedésű aszály sújt. (Ez egyébként egybecseng az elmúlt három évtizedben megfogalmazott klímaprognózisok azon állításával, amely szerint hazánk a klímaváltozás negatív hatásai által a leginkább érintett két-hámom ország egyike lesz.) Szintén szokatlannak mondható, és erősíti az idei nyár rendkívüliségét, hogy Törökország, Görögország illetve a Kelet-Európai Síkság nagyobbik felén nincs csapadékhiány.
A talaj legfelső rétegéből Európa számos régiójában gyakorlatilag eltűnt a víz.
A legterjedelmesebb ilyen kiszáradt térség szintén részben magyar érintettségű: Kelet-Magyarországtól és Kelet-Szlovákiától Románián át Ukrajna közepéig, illetve Északon Közép-Lengyelországig ér.
Az EDO jelentése szerint Európában a július egészen drámaian alakult – azok után, hogy már májusban is korai hőhullámok és száraz időszakok jelentkeztek (miközben Magyarországon és térségünkben elvileg a június az év legcsapadékosabb hónapja). A vízhiány az egész kontinensen radikálisan csökkentette a folyók vízhozamát, hozzájárulva ezzel az egyébként is súlyos energiakrízishez: a vízerőművek kevesebbet termeltek, a fosszilis- és az atomerőművek jelentős részét pedig a hűtővíz elégtelen mennyisége miatt vissza kellett terhelni. Talán mindezeknél ijesztőbb a jelentés időbeli kitekintésének utolsó mondata: a következő három hónap (vagyis az augusztus mellett, amelynek már a közepén járunk, a szeptember és az október is) melegebb és szárazabb lesz a sokéves átlagnál. Részletesebben: Skandinávia középső és északi, valamint Olaszország déli régióiban a szokásosnál csapadékosabb hónapok következnek, a Spanyolország keleti felétől Franciaországon át Németországig húzódó zónában – ide értve tehát a Duna vízgyűjtőjét is –, valamint Anglia szinte egész területén marad az extrém szárazság és meleg szeptemberre is.
Veszély az özönvíz is
Ha valaki a jelenlegi szárazságban azzal állna elő, hogy minden aszályos nap kimutathatóan növeli egy pusztító árvíz esélyét, talán bolondnak néznék, pedig ez az igazság. A bolygón a víz állandó körforgásban van, hosszabb időszakok és nagy területek átlagát tekintve tehát a csapadék mennyisége állandó – ez fizikai törvényszerűség. Ami egyszer fölment – párolgás útján – a légkörbe, az onnan le is fog hullani. A klímaváltozás nem a csapadékmennyiséget csökkenti, hanem az esők (és a hó) idő- és térbeli eloszlásának egyenletességét. Amit a tudomány szemérmesen „az időjárási szélsőségek erőteljesebbé és gyakoribbá válásának” nevez, az pontosan az, amit az idei évben tapasztalunk: a hőmérsékleti csúcsok magasabbak, az kánikulai periódusok hosszabbak, a megszokottnál több van belőlük, az aszályos időszakok jóval tovább elhúzódnak. Utóbbiból pedig az is következik, hogy a most hiányzó csapadékot előbb-utóbb megkapjuk: ha szerencsénk van, akkor elosztva, ha pedig kevésbé vagyunk szerencsések, akkor egy adagban.
