Látom magam előtt, amint jövő szombaton vonulnak a bennfentesek Kötcsére, a külvilág elől elzárt terület felé. Teszik ezt úgy, ahogy mindig is – mínusz Covid –; felvetett fejjel, a beavatottak fölényével. Néhány internetes portál igyekszik elkapni a szereplőket, Bayer Zsolt gőgös tekintettel küldi el a francba az újságírókat, Németh Szilárd újabb korszakos főzésre készül; a többség merev tekintettel szótlanul halad előre, levegőnek tekintve a kérdezősködőket. Kötcse az ő családi ünnepük, ide tényleg senki nem kukucskálhat be, senki nem próbálhat Orbán közelébe kerülni, kizárólag a belső kör. Az pedig, hogy ki számít a belső kör tagjának, az nyilván akkor derül ki, amikor a Fidesz elnöke elé helyezik a meghívandók listáját; jaj annak, aki lekerül róla.
Kötcse kicsit más, mint az országértékelő az év elején, vagy Tusványos a nyár közepén: ezeken ott vannak azért a kamerák, még „idegenek” is betévedhetnek Tusnádfürdőre, a beszéd, a Főnök beszéde nyilvános irányt ad a NER mozgalmának, Kötcse azonban csakis az övék. Kizárólag az szivárog ki, amit ők meg akarnak üzenni a külvilágnak, noha – állítólag – az itt elhangzó orbáni beszédek is korszakosak, a jövőbe mutatnak.
Hogy ez a jövő mit jelent, az időszakonként változik, mint a magabiztosság szintje is. Most, alig öt hónappal az áprilisi nagy győzelem után nincs helye a megingásnak; Orbán és a Fidesz mindenek felett. (Ugye, Semjén Zsolt?) Csakhogy most azért más a helyzet: februárban, a Várkert Bazárban, a választások előtt álltunk, a csapatnak önbizalmat kellett adni: a Vezér megingathatatlanul ott áll a sereg élén, az ellen le lesz győzve, előre. Tusványoson már látszott a baj, no nem a vereség félelme, hiszen megvolt az újabb kétharmad, csak éppen az ország - Orbán által - kezelhetetlenné vált. Megint olyat kellett mondani, ami megrengeti a nyilvánosságot, de valójában nem mond semmit a valódi teendőkről. De most itt vagyunk Kötcsénél, ahol nincs kamera, nincsenek kíváncsi tudósítók, és majd itt is kell valamit mondani. Persze, tudom, hogy az ott lévők elégedettek lesznek mindennel, boldogak lesznek attól is, ha elsők között hallhatnak valamit a kevert fajúakról, mégis: üzenni kell valamit a külvilág felé is. És mit lehet most üzenni? Tényleg újra csak annyit, hogy a brüsszeli szankciók, meg a háborús infláció az oka mindennek? Valóban elegendő az ellenzéken gúnyolódni? (Butaság ez a kérdés, jut is eszembe, a kötcsei gyülekezetnek feltehetően ez már maga mennyország…)
Ezzel együtt: a februári szlogen – Magyarország előre megy nem hátra – több mint nevetséges, akkor, amikor minden hátramegy, és a kormány képtelen kezelni a problémákat. Beszéljen arról, hogy 2030-ra majd mi mondjuk meg Európának, hogy mi a fősodor? Ismételje meg, hogy a járvány után ők újraindították a gazdaságot, miközben lassacskán minden romokban van?
Természetesen ne várjuk a miniszterelnöktől, hogy elismerje: saját és külső okok miatt a romok tetején ül. Építeni kellene, de vajon hogyan? A politikai hatalom birtoklása nem egyenlő az ország vezetésével. A kötcsei gyülekezet kézben tartása nem egyenlő a társadalmi problémák kezelésével.
Talán még nekik is mondani kellene valamit. Na de mi az a valami?