Marci okos, tehetséges és szorgalmas, kiskamasz kora óta tudja mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Érettségi eredményei kiválóak, madarat lehetett volna fogatni vele, amikor megtudta: az egyetemi felvételi sikerült.
Azon az estén a szüleivel is.
Érettségizett szüleivel, akik erejükön felül támogatták a család leendő első generációs értelmiségijét, heti kétszer átvitték a közeli nagyvárosba külön angolra, kifizették az informatikai tábort és összekuporgattak egy angliai nyelvtanfolyamra valót is.
Azon a boldog júliusi estén azonban még nem tudták, hogy Marci nem egyike azon szerencséseknek, akik kollégiumi elhelyezéshez jutnak. Aztán szembejött a valóság.
Ma Magyarországon a statisztikák szerint az egyetemisták mindössze ötödének jut elég férőhely a kollégiumokban, amelyek egy része ráadásul olyan körülményekkel várja a diákot, amelyek még a rugalmasnak és lazának gondolt fiataloknak sem felelnek meg.
Az albérletárak az egekben, a rezsiköltségek, a nagyvárosi élet kiszámíthatatlan.
Dehát minek is az a sokat emlegetett libernyákoknak oly fontos társadalmi mobilitás?
A kormány tagjai évek óta előszeretettel beszélnek arról a célról, hogy 2030-ig a világ száz legjobbja közé kerüljön egy magyar egyetem. A - jól, de inkább rosszul sikerült - modellváltásokat is ezzel magyarázzák. Nem tanulmányozták azonban még eléggé a példákat. A nyugati elitegyetemét, amely szociális ösztöndíjat biztosít a rászoruló külföldi (!) diáknak is, a másikét, amely az egyetemen belül munkát biztosít azért, hogy – ha már dolgoznia kell - a tanulmányaira koncentrálhasson,
Marci és családja az excel táblák előtt ülve arra jutott, hogy csak azért is megpróbálják a lehetetlent. A szülők külön munkát vállalnak és Marci is dolgozni fog a napi 8-10 óra tanulás mellett.
Mert Marci tehetséges. És tenni akar arról, hogy elmúljon a tehetségtelenek ideje.