Édesapja börtönbe zárását, édesanyja hét gyerekkel való kitelepítését a romániai Duna-delta melletti Bărăgan pusztájában felépített lágerbe az ’50-es évek végén már drámaként és verseiben is feldolgozta – ahogy dokumentumfilm is készült róla, de a szemfülesebbek kiszúrhatták Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című, 1991-es Duna-könyvében is, ahol bizonyos Tüske András családjának kitelepítésére utal. Miért érezte mégis, hogy regényként is az olvasók elé kell bocsátania az „András írása szerint való szent evangyéliom”-ot?
Mindazt, amit eddig írtam a családom történetéről – talán a Júlia című darabot leszámítva –, felkészülés volt erre a könyvre, tanulási folyamat. Minden út ide vezetett. Csaknem két évtizedet küzdöttem ezzel a könyvvel, nehezen találtam meg a nyelvét és a formáját. Ez a kettő sokáig két külön úton haladt. Most, hogy megjelent a kötet, a nagy és boldog teher lekerült rólam.
A forma megtalálása kapcsán még öt évvel ezelőtt, a Nevezd csak szeretetnek című verseskötete megjelenésekor azt mondta: „Talán végre a családregényem is megtalálta a formáját, már nem nekem kell írnom, írja önmagát, én csak sokat dolgozom rajta.” („A fogság biztonsága”, Vasárnapi Hírek, 2017. december 2.) Az a megtalált forma már a Kitelepítésben elénk kerülő forma volt, vagy eltért még a véglegestől?
Úgy emlékszem, akkor már megtaláltam, de amikor az ember belemegy mindenestül egy formába, és a forma is elkezdi átformálni őt, akkor mindig megváltoznak dolgok – ez egy gyönyörű oda-vissza játék. Már tudtam, hogy a homília forma érdekel, olyasfajta elbeszélést kerestem, amit az olvasó úgy érzékel, mintha egy beszédet hallgatna. Nem pusztán irodalmi értelemben vett elkülönböző hangot, hanem valóságost. Ennek a formának a kiindulópontja az augustinusi Confessiones, amit úgy írt meg, hogy felolvasva lehessen érteni. Ez nagyon mélyen megérintett, minthogy magam is egyfajta hangzó térben éltem, főként, miután apám hazajött a börtönből. Ő egy nagy, karizmatikus beszélgető volt. Nagyon szép beszédeket tartott – ez is volt az oka annak, hogy börtönbe zárták, mert túlságosan is karizmatikus módon szólította meg az embereket, és ez veszélyt jelentett a totalitárius kísérlet idején.
A megtalált forma másik eleme a töredékesség, hogy egyszerre legyen lineáris és egyszerre töredékes az elbeszélés. Az a nagy ambíció van benne, hogy bárhol nyissa is ki valaki a könyvet, az ott olvasott töredék is megérintse, és elvezesse a könyv egészéhez.
Végül 822 számozott töredék alkotja a regényt, aminek egy ars poeticaszerű részében (309) így beszél a legkisebb gyerek, András: „Megértem Istent, hogy nem tud ellenállni a történetek megszépítésének, de itt nem erről van szó mégsem, hanem a rendelkezésemre álló szavak ürességéről, valaki megfosztotta őket a jelentésüktől, ezért aztán sokszor el kell mondanom ugyanazt a történetet, hogy valami legyen belőle mégis, nem tudok pontot tenni a mondatok végére, mert nincs végük.” És tényleg nem zárulnak ponttal a mondatok. Ámde én most arra lennék kíváncsi: mitől üresek a szavak?
Kinek a történetét mondja el a könyv? – ez a kérdés feszül ebben a részletben, és hogy mit jelent a fikció, mit a valóság, valamint, hogy a kettőnek milyen viszonya van egymással. Én arra jutottam, hogy a fikció erősebb a valóságnál. Mindannyiunknak megvan a saját valóság- és múltképe, valóság- és múltkonstrukciója – ezt megtapasztaltam a munka folyamán, amikor telefonon felhívtam a testvéreimet egy-egy múltbeli jelenetről érdeklődve. Egyik-másik testvérem olykor azzal érvelt, hogy „ez biztos nem úgy történt, mert én ott voltam”. Mire én azt mondtam neki: „De hát a testvéred is ott volt.” És ez nagyon izgalmassá tette ezeket a beszélgetéseket: miként vagyunk és kik vagyunk akkor, amikor valahol ott vagyunk? Van, amikor az elbeszélés élményére emlékszem, ami bennem megképződött, mint valóságra, de arra, mint a saját életem és identitásom konstrukciójára emlékszem. Emiatt is fontos számomra, hogy a könyv megszülethetett, mert első dologként úgy éreztem, miután elkészültem vele, hogy békességgel a szívemben halok meg. Merthogy az, hogy a szavaknak nincsen jelentésük, a részemről nem boldogtalan kijelentés, hanem feladatmeghatározás: mindig létre kell hozni a szavakat és el is kell tudni engedni őket. Nem szabad bejáratott dolgokra építenünk sem az írásainkat, sem a gondolatainkat, sem a megszólalásainkat.
Jól értem, így a regény története, „családi emlékezete” behelyettesítheti a valóságot?
A könyv mindenképpen regény, s ebből következik, hogy fikció, de regényként én igazabbnak érzem, mint a történeti valóságrekonstrukciókat, amik a legtöbbször alá vannak vetve a kor elvárásainak. Egy alkalommal a testvéreimet arról faggattam, hogy édesanyám miért törölte ki az emlékezetéből a Temesvár melletti freidorfi történetünket, amely a kitelepítésünk két láger közti interludiumát jelentette, és még az emlékirataiban sincs benne. Amit én magam is átéltem, de kitörlődött belőlem. Arra gyanakszom, sőt biztos vagyok benne, hogy az anyánk itt szenvedett a legtöbbet, mert ez egy nagyon speciálisan megfigyelt városi környezet volt. Itt sokkal kevésbé lehetett az embernek a kitelepített foglyok és börtöntöltelékek körében szabadnak éreznie magát, hiszen folyamatosan jelen volt a Securitate – és mindenki idegenkedett tőlünk. Ellenben a lăteşti lágerben senki nem félt tőlünk, igaz, nem is bíztak benne, hogy ez a hét gyerek életben fog maradni. Ehhez a temesvári részhez levéltári anyagokat is feldolgoztam, amikből látszik, a nagyon magas rangú belügyis tisztek annyira tartottak egymástól is, hogy még a telefonbeszélgetéseik leiratát is elkérték egymástól. A csetléseink-botlásainkról szóló iratok még a belügyminiszter kabinetjét is megjárták.
A lágerben esti meseként egyetlen könyvükből, a Bibliából olvasott fel önöknek passzusokat az édesanyjuk. A költői-író életművét is átjárják a biblikus szövegek. Van köztük hierarchia, ami előnyt élvez, talán épp a gyerekkori felolvasásuk révén?
Amikor esti meseként szerepelt, akkor az Ószövetség volt kitüntetett helyen – így a regényben is. Gyermekként azonnal el tudtam helyezni magam a történetekben, tudtam, hol van Egyiptom, vagy hogy melyik víz fog kettéválni, és hol fogunk átmenni közte nyugatra, mert mi éppen a Duna keleti oldalán laktunk, és a szél arrafelé fújta, az otthonunk felé, az ördögszekereket, ami egy tüneményes pillanata az ősznek a Bărăganban.
„A szent szöveggel folyamatosan szemben kell állni, mert eleve szembeállítja önmagát az olvasóval. Egy szent szöveg cselekvésként létezik – provokáció!” – nyilatkozta a már említett interjúban. És bizony az édesanyja értelmezései éppen ilyenek: provokatívak.
A szent szövegek akkor nyílnak meg, ha az ember a saját életével olvassa őket – ahogy általában, azt hiszem, az irodalmi szövegek is mind. Azok az emberek, akik körülvettek, lelkészek, teológusok, vagy kevésbé tanultak, minthogy több évet ültek börtönben, nagyon szabad emberek voltak, nem féltek senkitől és semmitől, és nagyon speciális viszony alakult ki köztük és a legfőbb létező között. Amit én később, megint csak apámnak köszönhetően, a haszid történetekben fedeztem föl magamnak – ezt a fajta közvetlenséget, viccelődést. A közelség olyan felfokozott és magától értetődő, hogy nem félelemből, hanem barátságból zajlanak le ezek a beszélgetések. Az pedig külön fontos nekem, hogy nem féltettek bennünket a szentírás legvéresebb történeteitől sem. Pedig ha van 18 éven felülieknek szóló könyv, a Biblia tipikusan az. De nem akartak megóvni bennünket tőle, és én ezt nagyon nagy ajándéknak tartom, mert a hit alapvetően nem intézményesíthető – ez az üzenet rejlik benne. Egy valódi szent szöveg nem intézményesíthető a lerögzítettet értelmezésekkel, hanem ha szerencsések vagyunk, megszólít – és nagyon szubverzív módon szólít meg.
Már többször szóba került a szabadság kérdése a beszélgetésünk alatt. „Az a sorsunk, hogy nincs sorsunk, és ez majd végtelen, a halálunkig, sőt még azon túl is tartó szabadsággal ruház fel bennünket” – olvasható a regény 137-as töredékében. Kik az igazán szabadok, és mit jelent a szabadság?
Az, ami nem vehető el tőlünk, nem vehető el senkitől. Társadalmi értelemben azért nem vagyunk szabadok, mert nincs az a szabadság, amiből építkezni lehetne. ’89–90 fordulója nagyon nagy tanítás volt számomra, hiszen bár politikai értelemben szabadok lehettünk volna, mégsem vagyunk azok. Hoztuk magunkkal a szabadsághiányunkat, a beszélgetésdeficitjeinket, azt, ahogy a ’89 előtti világnak mindenki a hősévé vált – legalábbis egy kisebbségi kultúrában, amiben én élek. Felfoghatatlan számomra, mikor azt látom-olvasom, hogy még a besúgók is hőssé váltak, mert így védelmezték az általuk besúgottakat – ez egy teljes félreértés, morális kataklizma.
A szabadság, amire én gondolok, abból fakad, hogy benne vagyok egy történetben, s ennek a történetnek értelme, jelentései vannak. Valamint, hogy ez a történet nem fejeződik be az én életem befejeződésével, mert nem akkor kezdődött, amikor az én életem kezdetét vette. Én ezt istentörténetnek is nevezem, a könyv kapcsán pedig annak a kísérletének, hogy megírható-e Isten története az ember történeteként, és megírható-e az ember története Isten történeteként – mert e kettő nem választható el egymástól.
És kik azok a „szabad vesztesek”, akiket szintén említ a regényben (l. 170 és 171)?
A harmadik évezredre egyetlen vallásunk maradt: a siker vallása, minden erre épül fel. Ez egy elképesztően kirekesztő vallás, és tele van a társadalmi életünk a különféle sikerrítusokkal. Színházi emberként én sikerkritikusnak tartom magam, mert a jó előadások nem sikeresek, hanem megkerülhetetlenek – ahogy a jó könyvek szintén. Az a jó könyv, amely maga mellett tart, ami azt üzeni, hogy nem tudod kiolvasni, hanem folyamatosan benne tart a beszélgetésben. Ez a túlsúlyosan medializált világbeli sikervallás nagyon nyomasztóan hat, azt tapasztalom az egyetemi óráimon, a huszonéves fiatalokra, következésképp: a sikervallás a folyamatos boldogtalanság vallása. Ehhez mérten, ha valaki vesztes, akkor – az én történetem azt mutatja – van egyfajta beteljesedettsége az életének, tehát nem él hisztériásan a világban. Feladatok vannak előtte, de ezek a feladatok megadják az élete formáját, és minden feladata valamilyen értelemben a saját szabadságával és annak nyilvánossá tételével függ össze.
+1 kérdés:
Önnek van még feladata a Kitelepítés megírása után?
Azt remélem, hogy van. Minden könyv megszüli a következőt. Most trilógiában gondolkodom, aminek a második kötete már meg is van. Ez egy haszid történetek mintájára írt könyv: folyamatosan gyűjtöttem apám legendáriumát, mert izgatott, ahogy a barátai róla szóló történetei elkezdtek egymástól eltérő módon mesélődni. A harmadik kötet pedig a rólam készült titkosszolgálati anyagokat dolgozza majd fel. Azt, ahogy megszületnek az alternatív identitások rólam, például a félreértésekkel terhelt lehallgatási jegyzőkönyvekből.
Visky András
(Marosvásárhely, 1957) József Attila-díjas költő, drámaíró, író; a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem professzora, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja. Egyik rendezése alkalmával kiállította az egykori román titkosszolgálat, a Securitate róla készült 1400 oldalnyi titkosszolgálati dokumentumait. Az On the Spot Az ellenség gyermekei című televíziós dokumentumsorozat 5. része a családja történetét mutatja be. Kolozsváron él, négy gyermek édesapja, két lány- és két fiúunoka nagyapja.
