Amilyen életvidám, kedves ember volt a magánéletben, annyira a kíméletlenségig kegyetlen tudott lenni, ha a munkáról volt szó. „Öreg, már megint alibiztél a héten”, noszogatta beosztottjait, a Népszabadság vidéki tudósítói hálózatának – ilyen is volt valamikor – munkatársait.
Nem szerették. Imádták.
Kimeríthetetlen energiával csinálta a lapot, a szó szoros értelmében nem ismerte az idő fogalmát: lehetett bármilyen napszak, ünnep, vagy hétvége, senkinek nem volt menekvés: kihajtott mindenkiből minden információt, amiről a kolléga esetleg elfeledkezett. Nem volt mellébeszélés, mert hihetetlen memóriával követte az eseményeket, mindenkiről évtizedekre visszamenőleg mindent tudott.
Nem írt sokat, nem volt bravúros stílusművész, annál fontosabbat tett, az egyik legmegbízhatóbb, legalaposabb szerkesztő volt, erre mondták valamikor a szakmában: amit nyomdába adott, azt szinte hátradőlve lehetett olvasni, mert „le volt adva”. Nem viselte a mellébeszélést, a maszatolást. Lehet, fogaskerék volt, de annak pótolhatatlan.
Sokat kiabáltam vele – mit nem adnék most, ha csak még egyszer megtehetném. Mert egy szerkesztőségben kétféle ember van: akivel érdemes veszekedni, és van olyan is, akivel nem.
Bárhogyan alakult is utólag a világ, Gabi, érdemes volt.