Józsefvárosi otthonában egyetlen kisszoba a műhelye, ennél nagyobb hely nem is kell egy miniatüristának. Asztalán precíz rendben sorakoznak a festékek, ecsetek, mellettük csíptetős nagyító, ami alatt a figurákat kifesti, és a 3D-nyomtató, amiket a videómellékletben be is mutat. A másik oldalon számítógép, nagy képernyővel, amit tervezéshez, animáláshoz, utómunkához használ. Ezen kívül csak a fotós felszerelésére van szüksége, ez már nagyobb kollekció, különféle makroobjektívekkel – mutat is egy karcsú cső alakú, széles látószögű objektívet, amivel „bogárszem” hatást lehet elérni. Kis rekeszekkel teli áttetsző dobozkájából elővesz egy vasalónő figurát, állvánnyal, majd a hűtőből kikap egy üveg csemegeuborkát, mögé teszi, és már alakul is a kamera kijelzőjén a szürreális csendélet: mint a Világok harca egy panellakás nappalijában. Az ételféleségek – akár egy kocsonya, amelyen figurák korcsolyáznak, így lesz Korcsonya – azért is kapnak fontos szerepet alkotásaiban, mert Péter eredeti szakmája szakács.
„Nem igazán tudtam eldönteni, mi akarok lenni az életben, és mikor ezt megkérdezték tőlem, éhes voltam. Hát jó, akkor leszek szakács. Ennek mégiscsak van művészi értéke, ha úgy űzi az ember, és szakácsra mindig lesz szükség. A középiskola borzasztó volt, hatvan-hetven éve nem létező ételeket tanítottak nekünk, ezeket inkább csak el kellett felejtenem. Huszonegy éves kortól lehetett menni óceánjáróra, akkor elindultam Miamiba és elszegődtem egyre. Másfél éven át napi 12 órában, szabadnapok nélkül bacont és tojást sütöttem a hajó gyomrában, de közben voltam vagy nyolcvan országban, még ha csak fél órára is” – meséli nevetve. Olyan csodálatos helyeken járt, hogy elfogta a fotózás iránti vágy, minden pénzét fotográfiai eszközökre költötte. Miután hazajött, itthon még nem találta a helyét fotósként, így újra nekivágott a világnak.
Isten háta mögötti szigeteken
„A Kecskeméti Konzervgyárban van egy pici közvetítő iroda, akik szinte bárhová kiközvetítenek, főleg Európába. Csak jól kell tudni angolul és érteni a szakmához, mert akárkit nem küldenek. Ráböktem egy Margitsziget nagyságú szigetre, valahol az isten háta mögött, és ott találtak nekem munkát. Egy évet voltam a skóciai Arran-szigeten, egy ötven lelkes faluban a tengerparton, elképesztő időjárási körülmények közt” – emlékszik vissza, miközben a lába elé heveredik, majd elszundít a szőnyegen az egyik mentett pitbull terrierje. Utána még komolyabb felszerelést vett, kitalálta, hogy ételfotós lesz, összekötve a fotózás és a gasztronómia iránti szenvedélyét. Épp a gasztroforradalom berobbanásakor indított egy menő gasztroblogot, Men & Tál néven, mellette több portálnak is bedolgozott, fesztiválokat, zenekarokat fotózott.
„Akkor éltem ki az elkülföldözött fiatalságomat, mentem bele az éjszakába, és még az ág is húzott rajtam egyet. A táskámban benne volt kéthavi fizetésem, a gépem, az összes objektívem, a laptopom, a tárcám, a kulcsom, az irataim, aztán egy hajnalon a Kelenföldi Erőműnél egy srác letépte rólam és elfutott vele. Nagyon magam alatt voltam, visszamentem a konyhára dolgozni, ami még jobban elkeserített. Úgy döntöttem, elmegyek még egy körre külföldre, aztán újra nekifutok az egésznek. Ráböktem egy még kisebb szigetre, Hermre, az angol csatornán, Normandia fölött. Guernsey-hez tartozik, ami egy törpeállam az Egyesült Királyságon belül. Lenyomtam itt két évet, és a vége felé vettem egy makroobjektívet.
Tele van az internet bogár- meg növényfotókkal, én valami különlegesebbet akartam. Bementem a szigeten egy vasútmodell boltba, ez a gyerekkori kattanásom, mindig szerettem volna terepasztalt, de ez a gazdag német nyugdíjasok sportja, sose volt rá pénzünk. A nagyanyám falán volt egy régi terepasztal maradványa, arra meg mindig azt mondták, az már nem jó, hagyjad. Hozzá se nyúlhattam. Úgyhogy mindig bemegyek az ilyen boltokba nézelődni. Ott megláttam a pici figurákat, és megvettem az első szettemet – melósok voltak, az egyik még piált is – meg egy doboz áfonyát. Felmentem a hegyre, találtam egy mohás sziklát, és a világ leggiccsesebb naplementéjének háttal állva berendeztem egy kis jelenetet, amit a makróval lefotóztam. Megfogott, hogy olyan volt, mintha átléptem volna egy kis világba, amiben a kavics egy szikla, a melósok meg bontják szét a hatalmas áfonyaszemet. A makrófotózást azért is szeretem, mert szinte szabad szemmel nem látható dolgok jönnek ki rajta – nem is erre van az emberi szem kitalálva, hogy feldolgozza, amit ilyen közelről lát. A szemműtétem előtt én távolra nem is láttam, viccelődtek velem, hogy azért találtam ezt a témát magamnak, mert csak közelre látok jól.”
Később vett több figurát, még szexelőket is, bár ezt már nem a vasútmodellboltból, hanem a netről rendelte. Az egyik képén épp pornót forgatnak egy USB-csatlakozón, Állásinterjú címmel. „Hat évvel ezelőtt csináltam meg a Tiny Wasteland oldalt, mert valami beteg nevet akartam, ami visszatükrözi a témámat. Addig nem is tudtam, hogy mások is fotóznak ilyet, aztán elkezdték küldözgetni nekem Tanaka Tatsuya képeit. Neki 3,6 millió követője van, minden nap kirak egy képet valamilyen tárggyal a fókuszban, ez lehet akár egy citromfacsaró, ami úgy száll le, mint egy ufó. Egy darabig nézegettem ezeket, aztán rájöttem, hogy minden amit nála láttam, befolyásol. A világban hárman-négyen vagyunk, akik ilyen szinten űzik ezt a műfajt, és nem jó, ha keresztinspirálódunk. Most megint ugrálgatok dolgok közt, nagyon el tudok kalandozni az ADHD-m (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, amire jellemző lehet a hiperfókuszáltság és a fókuszvesztés is - A szerk.) miatt. A Tiny Wasteland is valahogy így alakult ki, nem tudtam abban a pillanatban lenni, ahol épp kellett volna” – magyarázza, ámde épp ez hozta meg számára az ismertséget, különösen miután képeivel harmadik helyezést ért el a rangos Sony World Photography Awards versenyen. Ezután rengeteg megkeresést kapott, olyanoktól is, akik így akartak hirdetni, a Pöttyös Túró Ruditól a Magyar Vöröskeresztig.
Vasútmodelltől a 3D-nyomtatásig
Sokáig a figurák és a tárgyak inspirálták a diorámáit, aztán elérte a figurák határait – már megvette szinte a létező összeset, és a modellvasutak témája meglehetősen egysíkú, utasok, vasutasok satöbbi –, és azon agyalt, hogyan tudna magának figurákat gyártani, ekkor jött a képbe a 3D-nyomtatás. „Pokoli egy év volt, mire beletanultam, megértettem a nyomtatás fizikáját, a gép tisztítását, és megtanultam a figurákat kifesteni, ami a nyomtatáshoz képest már gyerekjáték. YouTube-ról tanultam a makettezést, például a statikus fűszóró használatát, ami a műfüvet úgy szórja rá a terepre, hogy minden fűszál felfelé is álljon. Aztán fát készíteni igazi bokrok ágából, szivacszúzalék és ragasztóspray segítségével, utat önteni gipszből, meg sziklát öregíteni pár ezer évvel, festékeket csorgatva rá. Elkezdtem megfordítani a sztorit: már nem a valós világban vannak kis figurák, hanem kis világban vannak kis figurák és nagy tárgyak, így sokkal viccesebb.”
Közben a két éve sajnos bezárt Andrássy úti Miniversummal is megegyezett, hogy bejelöli őket a fotóin, cserébe használhatta az ország legnagyobb terepasztalát. Mostanra több száz diorámát készített, több alkotásában is reflektál a világra, például arra, mikor az Ever Given konténerhajó elzárta a Szuezi-csatornát, máskor műanyagóceánban úszó delfinekkel érzékelteti a hulladékválságot. Fontos számára a környezettudatosság, bár azzal tréfálkozik, hogy az ő teljes munkássága elférne egy nagyon-nagyon kicsi kukában.
A következő megbízásában egy takarítószergyártónak készít reklámot – a mosogatószivacs-teniszpálya persze klasszikus motívuma, de mostanában folyamatosan azon jár az esze, milyen szerepet adjon a dörzsi szivacsnak, ami önmagában fura dolog a göndör fémtekervényeivel. Elvan a gondolataival a saját kis belső világában, de sosem unatkozik. Ha nem megbízásra dolgozik, a saját szórakozására alkot, folyamatos flow-ban. Két hete költözött be a józsefvárosi lakásba, ahol ugyan új művet eddig még nem készített, de végre megtalálta a helyét a jelenben.
