A képen csupa helybeli német fiú. Velük voltál naphosszat az utcán, a falut keresztülszelő Leimetter-árok akkor bővizű folyásánál, vagy a határban kószálva. Szinte mindenki németül beszélt. Az anyanyelveden, noha nem ugyanúgy. Velük az írott németet használtad, de letagadhatatlanul svájcias, alemann kiejtéssel. Ők a maguk dél-német, württembergi dialektusukat. Az egyetlen, örökre elveszett két év, amikor anyanyelved majdnem megegyezett a külvilágéval. Nem volt fenékig tejfel, a paraszti viselkedés nagyon idegen volt, de tompította az élményeid élvezetes izgalma. Minden ragyogott.
1943-tól 1944 kora nyaráig magyar katonaságot szállásoltak be a „svábnak” nevezett faluba. Ők kezelték a budapesti légvédelmi tüzérparancsnokság 101/1-es légelhárító ütegét. A három löveget az Üröm felé eső Templom-földeken ásták be. A tüzéreknek a legtekintélyesebb család, Reiterék udvarának végén egy csűrt alakítottak ki laktanyateremmé – ahová Te a többi gyerekkel olykor beóvakodtál. A megszállás után a Wehrmacht vette át az állásokat, és három 8.8-as Flak (Fliegerabwehrkanone) került a helyükre. Mágnesként vonzottak a kör alakú, mély lövegállások és a belőlük kinyúló hosszú csövek, de ha közel mentél, mindig elzavartak.
Még a magyarok idején, 1943-ban, hogy az unatkozó katonákat elfoglalják, az ezredparancsnokság elrendelte egy kis strand létesítését a falu csobánkai szélén. Oda érkezett a Spitzberg (ma Nagy-Kevély) oldalából jövő, akkor bővizű Leimetter-árok vize. Hivatalosan légoltalmi víztározó ürügyén egy két méter mély, nagy betonmedencét építettek. Egyik oldalán lépcső vezetett le az aljáig. Mellé homokos plázst varázsoltak, és az egészet ágakból fonott kerítéssel vették körül. Maga a szenzáció. Falu és környék szerte a csodájára jártak. Még belépődíj is volt. Esténként klottgatyás parasztok, férfiak és nők töltötték meg dugig a medence legfelső lépcsőjét és áztatták visszeres lábaikat. És közben folyt a német szó, mindenki mindenkit ismert. Ti, még úszni nem igen tudó 6–7 évesek, kutyaúszásban, a lábuk mentén erőlködve próbáltatok a harmadik lépcsőfok magasságában a vízfelszínen maradni, csapkodásotokkal igencsak felbosszantva a hűsölő parasztokat. A hétvégeken divatozás is folyt, jöttek a helybeli és környékbeli lányok és fiatal nők, flangáltak. Maga a mondén világ.
A megépítés előtt lent, a későbbi bejáratnál a katonák megszakították a patak útját, kiásva egy méternyi mély, hosszabb gödröt. Ezen figyelték meg, mennyire biztonságos a vízhozam. Több se kellett. Az eseményre összeverődött gyerekekkel együtt rögtön megpróbálkoztatok benne úszni tanulni. A hosszabbik végén belevetettétek magatokat az agyagos vízbe, és olykor sikerült is valamelyikőtöknek négy-öt csapással a másik végébe eljutni. Vagy nagyokat nyelve a sárgás vízből, alámerültetek és kievickéltetek.
Hol van már az a víz. Kietlen, kiégett száraz a vidék, ha arra kerékpározol, mint valami szavannás pusztaság a tűző nap alatt. A Leimetter-árok ma Cigány-árok és teljesen víztelen. Ott, ahol az egykori medence volt – ki tudja, ott van-e még a föld alatt, vagy azt is szétverték – egy kis park épült, és körülfolyta a lassan elővárossá váló egykori falu. A medence helyére ma egy rövid utcácska vezet a hegy felől. Először Víztározó, majd Agyagbánya utca lett a neve (a fürdő helyén itt volt a Lahmgrub'n, az agyagbánya), felülről a Fürdő köz vezet hozzá. Mintha valakik a névadáskor még tudták volna, hogy mindez miért? És ma? Egyszer majd végleg senki se fogja érteni, miért ezek a nevek.
A bombázások elől költöztetek ki, egy rokon segített lakást találni, akinek a falu melletti Steinriegelen – ma Kövesbérc – voltak kőbányái. Neked a paradicsom volt – izgalom, derű, önfeledtség, állandó érzéki élményözön, lágy nyár és lágy tavasz és lágy ősz – két évig, mialatt a front rettenete egyre közeledett kelet felől. De ott, a faluban soha nem hallottad, hogy valaki beszélt volna erről. Csak az tűnt föl, hogy 1944 őszének elején egy nap megszűnt az Óbudára járó állami BART-autóbusz. Amikor júniusban nyugaton, Normandiában a szövetségesek partra szálltak, a falu másik, ürömi szélén, a Lazareth- vagy Templom-földeken éppen folyt az aratás. Hol is lehettél volna másutt, mint a többi gyerekkel ott. Odalátszottak a közelben beásott német ütegállások, és gödreikből a Flak magasba nyúló, vékony ágyúcsövei. Akárhány figyelő, égnek meredő zsiráfnyak. Szép volt. Estébe hajlott, már vöröslött a nyugati ég alja, szállt fel a pelyva és a por. És akkor hirtelen, szaladva jöttek Ürömből az ottani gyerekek, és kiáltozták: Sie sind gelandet! Partra szálltak. És ettől valami szinte végtelenbe tágult, mintha beléd költözött volna a nagyon távoli, és azonos lettél valami ismeretlennel. Akár a mámor.
Nyáridő. Anyád testvérei Svájcból rendszeresen megküldték az Illustrierte Zeitungot. És megérkeztek. A cenzúra vette a fáradtságot, és feketén kifestette a nem megfelelőnek ítélt szövegrészeket. A saját szemeddel láttad minden számban a ma elképzelhetetlent: a szövegrészeket eltakaró kobalt fekete csíkokat. Hamvas idők. De azt a szót, hogy „die Allierten” – az angol–amerikai szövetségesek –, benne hagyták, így ismerted meg. Először anyád szájából hallottad, majd ki is tudtad betűzni. Gyönyörű volt a szó, dallamos csengése énekelt, zenélt. Ettől a szótól szépek lettek a képek, és az azokon látható nyugati katonák. A több száz bombázóból álló angol–amerikai légierőd–kötelékek is, amikor olykor Almásfüzitő felől a Vörösvári-völgy mentén, a falu felett, hosszú, fehér kondenzcsíkot húzva megkezdték rárepülésüket a budapesti célpontokra, és a távolban hosszan felbőgött a szirénák kara, mint valami másik, lágy, moll zene. A magas, kéklő égen robbantak körülöttük a határba települt Flak lövedékeinek fehér pamacsai, de soha sem találtak. A faluban mindenki folytatta a dolgát. Megérezték (ahogy a szüleid is, amikor eldöntötték, hogy átmenetileg ide költöznek), hogy a bombákat nem ide szánják, még ha nem is tudták, amivel a legfelső hadvezetés tisztában volt, és ma minden hadtörténész ismer: nagyjából 16000 semmibe robbanó nehéz légvédelmi lövedékre esett egy-egy eltalált repülőgép. Az egyedi ütegállások nem érték volna meg a szőnyegbombázást, ami nélkül a korabeli célzási lehetőségekkel ezeket nem lehetett volna kiiktatni. Milyen zsenge volt akkor a haditechnika. Egy beásott löveg ma, a visszacsapás GPS-irányítású korában az első lövését csak percekkel élné túl.
A többi gyerekkel együtt hosszan néztétek a magas égben kibontakozó látványt a falusi utcán. Egy-két év, és gyakorlatilag nem maradt német paraszt a pilisi és Buda széli falvakban. Mindezt néhány év múlva már nagyon megértetted. Nyolc és tíz éves korod között teljesen megváltozott benned sok minden. A romok, a becsapódások rengései, az utcákon heverő hullák. Csupa örökre beégett kép.
1944 késő őszén visszaköltöztetek a pesti lakásba, hogy ott éljétek át, amikor átmegy majd rajtatok is az orosz front. Wenn die Barbaren kommen. Megint csak ösztönösen. Akár a vackát kereső állat. Ott volt mindenetek. Előtte azonban még két hónapot jártál a Schulgasse r. k. elemi népiskolájába is. Előtte az első osztályt még a nagyvárosban, annak belső részén, a Sziget utcai elemiben élted át. Aztán hirtelen a két iskola közötti feledhetetlen különbség.
A borosjenői elemi egyetlen összevont 1–4. osztályból állt. Messzebbről is érkeztek gyerekek, a Vörösvári-völgyben fekvő téglagyári telepről. Ezek magyarok voltak. A Steinriegel erdején, akkor még egy keskeny ösvényen keltek át, mert az a rész is a faluhoz tartozott, ahogy ma is. A tantermet betöltötte megázott gubáik, ködmöneik és kucsmáik párája. Október elejéig szinte mind mezítláb voltatok. A szünetek, amikor az udvaron játszottatok a többiekkel. Nagy volt minden, hatalmas. Ma egészen összetöpörödött.
Apró óvoda van a helyén az Iskola utcában. Az egyik régi csoportképen ott a tanítótok, Czobor Ferenc. Az a bajszos, komoly, nyugodt, csendes beszédű ember. Másodikos voltál. Miközben az elsősökkel nagy köröket és hosszú egyeneseket rajzoltatott, nektek rövid szavakat kellett leírni. „Úr ír”, „ki rí”, „ré-ce”, „ru-ca”. Másolva a tábláról vagy a kemény fedelű „ABC és olvasókönyv”-ből. A harmadikosok hangosan betűztek belőle valamit, a negyedikesek meg rövid szöveget olvastak. A tanítótok pedig járt köztetek, vagy ült, és beszélt valamelyik csoporthoz. Röviden, egyszerűen. Olykor körmöst adott a vonalzója lapjával, vagy megcibálta valakinek a haját. Minden örömből állt – akkor, neked. Amikor évtizedek múlva egyszer végigjártad a ma már idegen nevű Steinriegel erdei útjait, az egykori, ragyogóan friss vörös homokköves bányák helyét, a katlanaikat már teljesen a birtokába vette az elegyes csererdő.
Olyan voltál, akár azok a gyerekek a strand fényképén, csak a kisebbek közül. Olyasféle, mint az, aki a kép jobb szélén ül. Ugyanúgy szőke, ugyanúgy tele szeplővel. Velük tartottál, ha csak lehetett, és csodáltad és félted a nagyobbakat. A testvérkéd még csak három-négy éves, az ő akciórádiusza alig terjedt még túl a házon, ahol laktatok, a falu közepén, Reiterékkel (a mai művelődési házzal) szemben. A tietek, nagyobbaké már Ürömön át a Csillaghegyi strandig, Csobánka felé pedig a Kis-Kevély oldalában fekvő Mackó-barlangon túl az Oszoly nyergéig. Ezt se tudja igazán elképzelni a mai, gyerekeit évekig iskolába kísérgető, agyondomesztikált szülő. Hogy nyolc-tíz éves gyerekek egész nap, és mindig az utcán, és mindig csatangolva. Soha ilyen szabadság.
A kép, melyen nem vagy rajta, egy könyvből van. Württembergben adta ki a falu történetéről a Landsmannschaft der Deutschen aus Ungarn – a „Magyarországról származó németek szövetsége”. Azok a gyerekek szinte kivétel nélkül Württembergbe kerültek a szüleikkel. Ott a strandon, akkor ezt még az álmaikban sem képzelték el. Éppen a paraszti munkához kezdtek hozzászokni. Ahogy arra se gondoltak, hogy talán éppen a kép készítése körüli időben, június végén szállították el a faluból azt a néhány lakost, akiket zsidónak nyilvánítottak. Vagy lehet, hogy tudták, de nem beszéltek róla. Ahogy ott, akkor ugyancsak senkit se hallottál ezt említeni. Csak anyád beszélt erről, még a tavasz végén, amikor a németek bejöttek. És feltetették a sárga csillagot. Úgy, hogy abból valamennyire megértetted, hogy neked is óvatosnak kell lenned. Nektek, a szín árjáknak is. A nyár, a falusi világ, az érzéki benyomások mindent és örökre bekereteztek. Csak beköltözve Pestre, amikor a front lassan elérte a város szélét, majd elkezdődött az ostrom, akkor kezdődött és keletkezett benned lassan valami teljesen más. Ami nagyon megváltoztatott. Ez a kettő, 1943–44 ragyogó nyarai, és 1944–45 fordulóján az ostrom nagyobb különbséget okozott, mint bármi más, ami korábban vagy később történt. Annak a különbségnek a fogalma született meg szinte tapinthatóan, mely a látható és a láthatatlan között fennállt. Ez azóta is így van, és nincs szavad rá, csak fogalmad.
A nevekre már nem emlékszel. Csak amikor közel nyolcvan év után egyszer csak megpillantottad a Landsmannschaft könyvében a fényképet, nem akartad elhinni, hogy ez lehetséges. Az hitted, ez a látvány a külvilág számára örökre odaveszett. Már csak te vagy vele egyedül, hogy veled végleg elenyésszék. Abból az időből azok közül, akik ott éltek, már alig valaki lehet életben. És aki még van, lehet, hogy már semmit sem őriz az emlékképei közül. A gyerekeket rögtön felismerted a képen, még ha a nevüket már nem tudod felidézni. Mintha szaguk lenne, amely a kép látványából megfoghatatlan ismerősséggel áradt volna. Talán még most is valamennyire áradni tud, ha elmélyülten nézni kezded, de már érzed, ahogy ez egyre jobban kopik. Lehetséges volt ténylegesen, fizikailag megpillantanod az elveszett múltat? A meglepődést lassan fölváltja a megszokás.
Ők 1946 kora nyarán haladtak végig az Óbudára vezető Stadtwegen (ma Budai út) gyalogmenetben a falu majdnem minden német lakosával együtt; 1379 ember, az ürömi vámnál levő, ma már nem létező solymári vasútállomás felé. Szinte napra két évvel korábban, talán éppen a kép készültének ideje körül batyuival pedig az a néhány falusi zsidó család haladt végig ugyanezen az úton ugyanoda, ugyanolyan tehervagonokhoz. Az 1379 falubeli német is azt hitte, mindenüket elveszítették. Pedig kimondhatatlanul jobban jártak a visszatéréssel az egykori hazába, melyet az ezerhétszázas évek elején hagytak el az Dunán leúszó Ulmer Schachtelekben (az egyszeri használatra készült hatalmas ulmi vízi „dobozokban”). A néhány zsidó származású falusi is ugyanazt érezhette, de számukra a „végleges”, végzetes valóság lett.
Mindez nem volt titok se a zsidó, se a német esetben. A felszínen a félelmetes egyetértés rettenetes szavai, vagy a tudomásulvétel néma csöndje, hogy ne kelljen még önmaguknak se megfogalmazni. Nehogy kibírhatatlanná váljék, és tettre kényszerítsen. Márai öntötte formába, ami valójában mindenkinek nyilvánvaló volt. A félrenézést. "Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állnak, gépfegyverekkel. Mindezt látni kell, elbeszélés nem ad képet a valóságról.”
Ez az elbeszélés sem. Ezzel a képpel magad is így vagy.
1943-tól 1944 kora nyaráig magyar katonaságot szállásoltak be a „svábnak” nevezett faluba. Ők kezelték a budapesti légvédelmi tüzérparancsnokság 101/1-es légelhárító ütegét. A három löveget az Üröm felé eső Templom-földeken ásták be. A tüzéreknek a legtekintélyesebb család, Reiterék udvarának végén egy csűrt alakítottak ki laktanyateremmé – ahová Te a többi gyerekkel olykor beóvakodtál. A megszállás után a Wehrmacht vette át az állásokat, és három 8.8-as Flak (Fliegerabwehrkanone) került a helyükre. Mágnesként vonzottak a kör alakú, mély lövegállások és a belőlük kinyúló hosszú csövek, de ha közel mentél, mindig elzavartak.
Még a magyarok idején, 1943-ban, hogy az unatkozó katonákat elfoglalják, az ezredparancsnokság elrendelte egy kis strand létesítését a falu csobánkai szélén. Oda érkezett a Spitzberg (ma Nagy-Kevély) oldalából jövő, akkor bővizű Leimetter-árok vize. Hivatalosan légoltalmi víztározó ürügyén egy két méter mély, nagy betonmedencét építettek. Egyik oldalán lépcső vezetett le az aljáig. Mellé homokos plázst varázsoltak, és az egészet ágakból fonott kerítéssel vették körül. Maga a szenzáció. Falu és környék szerte a csodájára jártak. Még belépődíj is volt. Esténként klottgatyás parasztok, férfiak és nők töltötték meg dugig a medence legfelső lépcsőjét és áztatták visszeres lábaikat. És közben folyt a német szó, mindenki mindenkit ismert. Ti, még úszni nem igen tudó 6–7 évesek, kutyaúszásban, a lábuk mentén erőlködve próbáltatok a harmadik lépcsőfok magasságában a vízfelszínen maradni, csapkodásotokkal igencsak felbosszantva a hűsölő parasztokat. A hétvégeken divatozás is folyt, jöttek a helybeli és környékbeli lányok és fiatal nők, flangáltak. Maga a mondén világ.
A megépítés előtt lent, a későbbi bejáratnál a katonák megszakították a patak útját, kiásva egy méternyi mély, hosszabb gödröt. Ezen figyelték meg, mennyire biztonságos a vízhozam. Több se kellett. Az eseményre összeverődött gyerekekkel együtt rögtön megpróbálkoztatok benne úszni tanulni. A hosszabbik végén belevetettétek magatokat az agyagos vízbe, és olykor sikerült is valamelyikőtöknek négy-öt csapással a másik végébe eljutni. Vagy nagyokat nyelve a sárgás vízből, alámerültetek és kievickéltetek.
Hol van már az a víz. Kietlen, kiégett száraz a vidék, ha arra kerékpározol, mint valami szavannás pusztaság a tűző nap alatt. A Leimetter-árok ma Cigány-árok és teljesen víztelen. Ott, ahol az egykori medence volt – ki tudja, ott van-e még a föld alatt, vagy azt is szétverték – egy kis park épült, és körülfolyta a lassan elővárossá váló egykori falu. A medence helyére ma egy rövid utcácska vezet a hegy felől. Először Víztározó, majd Agyagbánya utca lett a neve (a fürdő helyén itt volt a Lahmgrub'n, az agyagbánya), felülről a Fürdő köz vezet hozzá. Mintha valakik a névadáskor még tudták volna, hogy mindez miért? És ma? Egyszer majd végleg senki se fogja érteni, miért ezek a nevek.
A bombázások elől költöztetek ki, egy rokon segített lakást találni, akinek a falu melletti Steinriegelen – ma Kövesbérc – voltak kőbányái. Neked a paradicsom volt – izgalom, derű, önfeledtség, állandó érzéki élményözön, lágy nyár és lágy tavasz és lágy ősz – két évig, mialatt a front rettenete egyre közeledett kelet felől. De ott, a faluban soha nem hallottad, hogy valaki beszélt volna erről. Csak az tűnt föl, hogy 1944 őszének elején egy nap megszűnt az Óbudára járó állami BART-autóbusz. Amikor júniusban nyugaton, Normandiában a szövetségesek partra szálltak, a falu másik, ürömi szélén, a Lazareth- vagy Templom-földeken éppen folyt az aratás. Hol is lehettél volna másutt, mint a többi gyerekkel ott. Odalátszottak a közelben beásott német ütegállások, és gödreikből a Flak magasba nyúló, vékony ágyúcsövei. Akárhány figyelő, égnek meredő zsiráfnyak. Szép volt. Estébe hajlott, már vöröslött a nyugati ég alja, szállt fel a pelyva és a por. És akkor hirtelen, szaladva jöttek Ürömből az ottani gyerekek, és kiáltozták: Sie sind gelandet! Partra szálltak. És ettől valami szinte végtelenbe tágult, mintha beléd költözött volna a nagyon távoli, és azonos lettél valami ismeretlennel. Akár a mámor.
Nyáridő. Anyád testvérei Svájcból rendszeresen megküldték az Illustrierte Zeitungot. És megérkeztek. A cenzúra vette a fáradtságot, és feketén kifestette a nem megfelelőnek ítélt szövegrészeket. A saját szemeddel láttad minden számban a ma elképzelhetetlent: a szövegrészeket eltakaró kobalt fekete csíkokat. Hamvas idők. De azt a szót, hogy „die Allierten” – az angol–amerikai szövetségesek –, benne hagyták, így ismerted meg. Először anyád szájából hallottad, majd ki is tudtad betűzni. Gyönyörű volt a szó, dallamos csengése énekelt, zenélt. Ettől a szótól szépek lettek a képek, és az azokon látható nyugati katonák. A több száz bombázóból álló angol–amerikai légierőd–kötelékek is, amikor olykor Almásfüzitő felől a Vörösvári-völgy mentén, a falu felett, hosszú, fehér kondenzcsíkot húzva megkezdték rárepülésüket a budapesti célpontokra, és a távolban hosszan felbőgött a szirénák kara, mint valami másik, lágy, moll zene. A magas, kéklő égen robbantak körülöttük a határba települt Flak lövedékeinek fehér pamacsai, de soha sem találtak. A faluban mindenki folytatta a dolgát. Megérezték (ahogy a szüleid is, amikor eldöntötték, hogy átmenetileg ide költöznek), hogy a bombákat nem ide szánják, még ha nem is tudták, amivel a legfelső hadvezetés tisztában volt, és ma minden hadtörténész ismer: nagyjából 16000 semmibe robbanó nehéz légvédelmi lövedékre esett egy-egy eltalált repülőgép. Az egyedi ütegállások nem érték volna meg a szőnyegbombázást, ami nélkül a korabeli célzási lehetőségekkel ezeket nem lehetett volna kiiktatni. Milyen zsenge volt akkor a haditechnika. Egy beásott löveg ma, a visszacsapás GPS-irányítású korában az első lövését csak percekkel élné túl.
A többi gyerekkel együtt hosszan néztétek a magas égben kibontakozó látványt a falusi utcán. Egy-két év, és gyakorlatilag nem maradt német paraszt a pilisi és Buda széli falvakban. Mindezt néhány év múlva már nagyon megértetted. Nyolc és tíz éves korod között teljesen megváltozott benned sok minden. A romok, a becsapódások rengései, az utcákon heverő hullák. Csupa örökre beégett kép.
1944 késő őszén visszaköltöztetek a pesti lakásba, hogy ott éljétek át, amikor átmegy majd rajtatok is az orosz front. Wenn die Barbaren kommen. Megint csak ösztönösen. Akár a vackát kereső állat. Ott volt mindenetek. Előtte azonban még két hónapot jártál a Schulgasse r. k. elemi népiskolájába is. Előtte az első osztályt még a nagyvárosban, annak belső részén, a Sziget utcai elemiben élted át. Aztán hirtelen a két iskola közötti feledhetetlen különbség.
A borosjenői elemi egyetlen összevont 1–4. osztályból állt. Messzebbről is érkeztek gyerekek, a Vörösvári-völgyben fekvő téglagyári telepről. Ezek magyarok voltak. A Steinriegel erdején, akkor még egy keskeny ösvényen keltek át, mert az a rész is a faluhoz tartozott, ahogy ma is. A tantermet betöltötte megázott gubáik, ködmöneik és kucsmáik párája. Október elejéig szinte mind mezítláb voltatok. A szünetek, amikor az udvaron játszottatok a többiekkel. Nagy volt minden, hatalmas. Ma egészen összetöpörödött.
Apró óvoda van a helyén az Iskola utcában. Az egyik régi csoportképen ott a tanítótok, Czobor Ferenc. Az a bajszos, komoly, nyugodt, csendes beszédű ember. Másodikos voltál. Miközben az elsősökkel nagy köröket és hosszú egyeneseket rajzoltatott, nektek rövid szavakat kellett leírni. „Úr ír”, „ki rí”, „ré-ce”, „ru-ca”. Másolva a tábláról vagy a kemény fedelű „ABC és olvasókönyv”-ből. A harmadikosok hangosan betűztek belőle valamit, a negyedikesek meg rövid szöveget olvastak. A tanítótok pedig járt köztetek, vagy ült, és beszélt valamelyik csoporthoz. Röviden, egyszerűen. Olykor körmöst adott a vonalzója lapjával, vagy megcibálta valakinek a haját. Minden örömből állt – akkor, neked. Amikor évtizedek múlva egyszer végigjártad a ma már idegen nevű Steinriegel erdei útjait, az egykori, ragyogóan friss vörös homokköves bányák helyét, a katlanaikat már teljesen a birtokába vette az elegyes csererdő.
Olyan voltál, akár azok a gyerekek a strand fényképén, csak a kisebbek közül. Olyasféle, mint az, aki a kép jobb szélén ül. Ugyanúgy szőke, ugyanúgy tele szeplővel. Velük tartottál, ha csak lehetett, és csodáltad és félted a nagyobbakat. A testvérkéd még csak három-négy éves, az ő akciórádiusza alig terjedt még túl a házon, ahol laktatok, a falu közepén, Reiterékkel (a mai művelődési házzal) szemben. A tietek, nagyobbaké már Ürömön át a Csillaghegyi strandig, Csobánka felé pedig a Kis-Kevély oldalában fekvő Mackó-barlangon túl az Oszoly nyergéig. Ezt se tudja igazán elképzelni a mai, gyerekeit évekig iskolába kísérgető, agyondomesztikált szülő. Hogy nyolc-tíz éves gyerekek egész nap, és mindig az utcán, és mindig csatangolva. Soha ilyen szabadság.
A kép, melyen nem vagy rajta, egy könyvből van. Württembergben adta ki a falu történetéről a Landsmannschaft der Deutschen aus Ungarn – a „Magyarországról származó németek szövetsége”. Azok a gyerekek szinte kivétel nélkül Württembergbe kerültek a szüleikkel. Ott a strandon, akkor ezt még az álmaikban sem képzelték el. Éppen a paraszti munkához kezdtek hozzászokni. Ahogy arra se gondoltak, hogy talán éppen a kép készítése körüli időben, június végén szállították el a faluból azt a néhány lakost, akiket zsidónak nyilvánítottak. Vagy lehet, hogy tudták, de nem beszéltek róla. Ahogy ott, akkor ugyancsak senkit se hallottál ezt említeni. Csak anyád beszélt erről, még a tavasz végén, amikor a németek bejöttek. És feltetették a sárga csillagot. Úgy, hogy abból valamennyire megértetted, hogy neked is óvatosnak kell lenned. Nektek, a szín árjáknak is. A nyár, a falusi világ, az érzéki benyomások mindent és örökre bekereteztek. Csak beköltözve Pestre, amikor a front lassan elérte a város szélét, majd elkezdődött az ostrom, akkor kezdődött és keletkezett benned lassan valami teljesen más. Ami nagyon megváltoztatott. Ez a kettő, 1943–44 ragyogó nyarai, és 1944–45 fordulóján az ostrom nagyobb különbséget okozott, mint bármi más, ami korábban vagy később történt. Annak a különbségnek a fogalma született meg szinte tapinthatóan, mely a látható és a láthatatlan között fennállt. Ez azóta is így van, és nincs szavad rá, csak fogalmad.
A nevekre már nem emlékszel. Csak amikor közel nyolcvan év után egyszer csak megpillantottad a Landsmannschaft könyvében a fényképet, nem akartad elhinni, hogy ez lehetséges. Az hitted, ez a látvány a külvilág számára örökre odaveszett. Már csak te vagy vele egyedül, hogy veled végleg elenyésszék. Abból az időből azok közül, akik ott éltek, már alig valaki lehet életben. És aki még van, lehet, hogy már semmit sem őriz az emlékképei közül. A gyerekeket rögtön felismerted a képen, még ha a nevüket már nem tudod felidézni. Mintha szaguk lenne, amely a kép látványából megfoghatatlan ismerősséggel áradt volna. Talán még most is valamennyire áradni tud, ha elmélyülten nézni kezded, de már érzed, ahogy ez egyre jobban kopik. Lehetséges volt ténylegesen, fizikailag megpillantanod az elveszett múltat? A meglepődést lassan fölváltja a megszokás.
Ők 1946 kora nyarán haladtak végig az Óbudára vezető Stadtwegen (ma Budai út) gyalogmenetben a falu majdnem minden német lakosával együtt; 1379 ember, az ürömi vámnál levő, ma már nem létező solymári vasútállomás felé. Szinte napra két évvel korábban, talán éppen a kép készültének ideje körül batyuival pedig az a néhány falusi zsidó család haladt végig ugyanezen az úton ugyanoda, ugyanolyan tehervagonokhoz. Az 1379 falubeli német is azt hitte, mindenüket elveszítették. Pedig kimondhatatlanul jobban jártak a visszatéréssel az egykori hazába, melyet az ezerhétszázas évek elején hagytak el az Dunán leúszó Ulmer Schachtelekben (az egyszeri használatra készült hatalmas ulmi vízi „dobozokban”). A néhány zsidó származású falusi is ugyanazt érezhette, de számukra a „végleges”, végzetes valóság lett.
Mindez nem volt titok se a zsidó, se a német esetben. A felszínen a félelmetes egyetértés rettenetes szavai, vagy a tudomásulvétel néma csöndje, hogy ne kelljen még önmaguknak se megfogalmazni. Nehogy kibírhatatlanná váljék, és tettre kényszerítsen. Márai öntötte formába, ami valójában mindenkinek nyilvánvaló volt. A félrenézést. "Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állnak, gépfegyverekkel. Mindezt látni kell, elbeszélés nem ad képet a valóságról.”
Ez az elbeszélés sem. Ezzel a képpel magad is így vagy.